Fókuszban Kritika

Tragédián innen és túl – Waves

Bravúros történetmesélés, kiváló színészi játék és páratlan hangulat jellemzi Trey Edward Shults Waves című filmjét, mely teljes joggal pályázhat az év drámájának képzeletbeli címére.

Mára már megszokhattuk, hogy ha kísérletező szemléletű, a filmre önkifejezési formaként, s nem pusztán iparként tekintő alkotásokat akarunk nézni, akkor a nagyobb stúdiók egyre inkább uniformizált kínálata helyett a streaming-szolgáltatók háza táján érdemes böngészni. Van azonban egy, a streaming-piacon kívül működő, függetlenfilmekre specializálódott vállalat, mely évről-évre képes valami igazán maradandót elhozni a képernyőinkre. Ez a forgalmazó-gyártó cég az A24, mely fennállásának talán legerősebb évét tudhatja maga mögött. Előző évben többek közt olyan ínyencségeket köszönhettünk nekik, mint a Fehér éjszakák, a Csiszolatlan gyémánt, A világítótorony vagy 2019 egyik legerőteljesebb drámája, a Waves.

Az A24 sikere annak köszönhető, hogy  olyan friss szemléletű művészek fölött mecénáskodnak, akik messze elkerülik a sokat látott sémákat.

Ennek egyik legékesebb példája az alig 31 éves Trey Edward Shults, aki képes filmről-filmre teljesen eltérő stílusban, mégis jól felismerhető kézjegyekkel tálalni alkotásait. S habár filmográfiája meglehetősen rövid, az már most jól látható, hogy szerzői útkeresésének fontos elemét képezi a formai és stilisztikai elemekkel való szüntelen kísérletezés. Egy dolog azonban állandó, ez pedig a vizsgált témák milyenségében rejlik.

Debütáló munkájától, az éles hangvételű, deprimáló Krisha-tól kezdve, a paranoia-horror vonalán mozgó It Comes at Nighton át, legutóbbi Waves című családdrámájáig bezárólag mindegyik film erősen épít a személyes élményekre és hasonló tematika mentén épül fel. Káros szenvedélyektől, testi fogyatéktól (pl. sérülés, betegség) való állandó félelem, illetve ezeknek a családon belüli kapcsolatokra gyakorolt destruktív hatása. Shults korábban többször is kifejtette, hogy a filmre vitt témák szinte-egytől-egyig személyes élményekre vezethetők vissza: annak idején egy vállsérülés miatt volt kénytelen felhagyni a birkózással, illetve egyik családtagjának alkoholizmusa is komoly nyomokat hagyot benne. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy egyfajta terápiás jelleggel rendezi műveit, így azok egytől-egyig szemérmetlen közvetlenségről és mélyről jövő indulatokról árulkodnak. Legújabb alkotása a színtiszta lepárlása ennek a kegyetlen őszinteségnek.

A Waves tipikusan az a fajta film, amiről jobb minél kevesebbet tudni a megtekintés előtt.

Egyik legnagyobb erénye ugyanis az eseménydús történetében rejlik, melyről viszont rettentően nehéz spoilermentesen beszélni. A fontosabb fordulatokat természetesen nem érintem, de a nagyobb fokú megértés miatt a sztori bizonyos szintű felfedése elkerülhetetlen.

A film középpontjában egy Miamiban élő középosztálybeli, afroamerikai család áll. A szülőknek kitartó munka árán olyan egzisztenciát sikerült kialakítaniuk, melyben gyermekeik, Tyler (Kelvin Harrison Jr.) és Emily (Taylor Russell) a legjobb lehetőségekkel vághatnak neki az életnek. Tyler a középiskola utolsó évét taposó ifjú titán egy remek párkapcsolattal és ígéretes birkózókarrierrel, melyet azonban veszélybe sodor egy kritikus vállsérülés. A maximalista apjának való megfelelési kényszer, és a legyőzhetetlenség-érzet egyvelege miatt azonban nem hajlandó félretenni a mérkőzéseket. Saját maga előtt is tagadja sérülését és inkább a szülei szekrényéből lopott pirulákkal próbál felülkerekedni az egyre elhatalmasodó fájdalmakon, ezzel kockára téve mindent, amit addig felépített.

Shults dramaturgiai és filmnyelvi virtuozitását dicséri, hogy rövid időn belül képes olyan összetett karaktereket alkotni, akiknek döntéseit annak ellenére is értjük és érezzük, hogy nem értünk egyet velük. Főhősünk apjának, Ronaldnak (Sterling K. Brown) teljesítményorientált, ellenszegülést nem tűrő attitűdje először komoly ellenérzést válthat ki belőlünk, ám amint jobban megismerjük a motivációit, rájövünk, hogy nem pusztán egy érzelmi defektről van szó, hanem egy teljesen érthető védekezési mechanizmusról.

„Nem engedhetjük meg magunknak, hogy átlagosak legyünk!” – mondja fiának Ronald, ezzel utalva rá, hogy a hátrányos megkülönböztetés még mindig sújtja a feketék karrierlehetőségeit. Tylert ez a mondat tolja a tűrésküszöbének a határáig, ugyanakkor ez az, aminek hatására figyelmen kívül hagyja saját korlátait. Az ifjú birkózó önfejű habitusa azonban nem magyarázható pusztán az apa iránti megfeleléskényszerrel, vállsérülése nem csak sportkarrierjét, de saját büszkeségét is érzékenyen érintené. Mindez pedig csak a jéghegy csúcsa, a történet még számos, hasonlóan drámai és árnyékolt konfliktust taglal, így többek közt szó esik a megbocsátásról és a traumák feldolgozásáról is.

A Waves egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy a több szinten zajlódó eseményeket közös nevezőre hozza, sőt jelenetről-jelenetre is képes egymástól teljesen eltérő érzelmi állapotokba terelgetni.

Ez az állandóan változó, rapszodikus előadásmód pedig sosem hat következetlennek, mert az éppen aktuális jelenet mindig organikusan következik az előzőből. Idill és fenyegetettség mint két komplementer érzés váltják egymást, sőt gyakran egyszerre uralják a képernyőt. A film nyitójelenetében Tyler és barátnője, Alexis önfeledt mámorban, zenét bömböltetve hajtanak a napfényes Miamiban. Éteri jókedvükre a kamera is szilaj táncra perdül, és mi is velük örülünk, merész száguldásuk mégis baljós érzéssel tölt el minket.

Ez a benyomás a későbbiekben még inkább szárba szökken, mivel a film mindig előrevetíti a pillangóhatásba lendült konfliktusok következő lépcsőfokát. Rövid idő után azt érezzük, hogy az események láncreakciója sorsszerűen repít egy olyan homályos úton, melynek a végét inkább mi magunk is tagadnánk. Olyanfajta feszült légkörben suhannak el a percek, hogy azt a legjobb thrillerek is megirigyelnék. Így történhet meg az is, hogy

egy óra alatt már akkora érzelmi tartományt járunk be, amekkorát sokszor egy teljes film során se tapasztalunk.

Shults ennek az érzelmi túlcsordulásnak a csúcspontján olyan szokatlan eszközzel él, mellyel könnyen alááshatná a film addig szélsebesen száguldó dramaturgiai ámokfutását. Nagyjából a játékidő felénél nézőpontot vált, mellyel drasztikus hangulatváltásra készteti a cselekményt. Az élsportoló bátyja árnyékában élő, szeretett, de kevesebb figyelemben részesülő Emilyt kezdjük el követni, amit – nem tagadom – először furcsának találtam, de egy idő után megbarátkoztam a döntéssel.

A film Tyler által dominált első és Emily köré szerveződő második fele majd mindenben eltér egymástól. Az első egy órában a kommunikáció hiányát, a félelmek és a harag szárba szökkenését követhetjük nyomon, míg az ezt követő részben pedig a múlttal való szembenézés és a megbocsátás folyamata válik meghatározóvá. Tyler impulzívabb, lobbanékony belső világát a kék és piros kettősére alapozó harsány színkompozíciók, ingerült kézikamerázások és egyre szűkülő képarányok érzékeltetik, míg Emily traumatizált, lassan oldódó karakterét a pasztell színvilág, a nyugodtabb kameramozgások és a cselekmény előrehaladtával egyre táguló képarányok jellemzik.

Hőseink érzelmi világának legfőbb indikátora azonban kétségkívül a jó ízléssel összeválogatott, időnként azonban tolakodónak ható filmzene.

Azon persze lehet vitatkozni, hogy mikortól számít „soknak” egy zenei aláfestés – szerintem onnantól, ha az a „beszédes csendek” kárára dolgozik. Az viszont tagadhatatlan, hogy a filmben hallható dalok, kiváltképp Frank Ocean megunhatatlan számai nem csak hangulatkeltő elemként, aláfestő zeneként funkcionálnak, hanem (és ezt maga a rendező nyilatkozta) elsődleges inspirációs forrást is jelentettek a forgatókönyv megírásakor. Külön cikket érdemelne annak összehasonlítása, hogy a Blond című album milyen módon formálta a Waves hullámzó hangulatú narratív ívét.

S, ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni, hogy Shults nem rest a szomszédba menni egy-két jó ötletért – a Waves magán hordozza Linklater munkáinak felnövéstörténetét és maszkulinitáskritikáját, Damien Chazelle Whiplash című remekének pattanásig feszült atmoszféráját és Barry Jenkins Holdfényének napsütötte melankóliáját. Ez utóbbival való összevetés már csak azért is érdekes, mert mindkét alkotás Miamiban élő afroamerikaiakat állít a középpontba.

A Holdfényt rendező Jenkinsszel szemben Shults viszont fehérbőrű, s mégis képes volt olyan feketékről szóló drámát rendezni, melynek autentikusságát az afroamerikai nézők is elismerik.

Az autentikusság elérésének záloga a fekete színészekkel való szoros együttműködés, illetve az intuícióra és improvizációra alapozó munka volt. Az apa szerepében brillírozó Sterling K. Brown és a fiatal birkózót, Tylert alakító Kelvin Harrison Jr. azért is olyan meggyőző, mert nem előre megírt karaktereket játszottak el, sokkal inkább, egy, a saját magukból építkező figurát testesítettek meg – ezzel a rendező egyszer és mindenkorra lebontotta azt a tévhitet, hogy feketékről csak feketék nyújthatnak hiteles portrét.

Pontosan az ehhez hasonló döntések – na és persze a Shults személyes élményei – miatt érződik igazán őszintének a Waves. Helyenként ugyan kissé direkt eszközökkel pályázik az érzéseinkre, de ez bőven elnézhető neki, mert közben olyan ügyesen skálázik a különböző hangulatok és műfajok között, ezáltal pedig olyan széles érzelmi amplitúdón hat az emberre, hogy azt bármely alkotó megirigyelné.

Énekes Gábor

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..