Steven Spielberg filmjében most újra megelevenedik a West Side Story, amely éppen hatvan évvel ezelőtt hódította meg a Brodway közönségét. A történet maradt ugyanaz, de a látványvilágát tekintve ízig-vérig modern musicalt láthatunk.
Steven Spielberget korántsem kell bemutatni a filmszerető közönségnek, hiszen többek között olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a Párbaj, az E.T. – A földönkívüli, a Schindler listája, a Ryan közlegény megmentése vagy a Kémek hídja. A felsorolásból is jól látszik, hogy Spielberg az évtizedek során számos műfajban sikerrel próbálta ki magát, de a musical még hiányzott a rendezői oeuvre-jéből, s ezt most pótolta a West Side Story újragondolásával.
A Brodwayról már jól ismert történet – melyet Shakespeare Rómeó és Júliája ihletett – a New York-i Upper West Side környékén játszódik az ötvenes évek végén beindult nagy építkezések korszakában, amikor telkek kisajátításával és kivásárlásokkal elűzték az ott élő Puerto Ricó-iakat, hogy az újonnan felépített házakba jobb módú rétegeket telepítsenek.
Rohamosan fogynak hát a grundok, és a még meglévőkért dúló véres bandaharcok a helybéli tinédzserek között mindennapossá válnak.
A másodgenerációs fehér amerikai Jetsek rivalizálnak a frissen betelepült Puerto Ricó-i Cápákkal a környék feletti egyeduralomért. Riff (Mike Faist) és Bernardo (David Alvarez) a két szembenálló banda vezetői végül megegyeznek egy végső összecsapásban –, ám a szerelem mindent visz. A Jetshez tartózó Tony (Ansel Elgort) és a Cápa vezér Bernardo húga, Maria (Rachel Zegler) egymásba szeretnek, ami teljességgel felforgat mindent, olyannyira, hogy az események végül tragédiába torkolnak.
A kérdés természetszerűleg ott motoszkál a néző fejében: 2021-ben vajon miért nyúlt vissza Spielberg egy 1957-es Brodway darabhoz, melyet 1961-ben Jerome Robbins meg is filmesített, tíz Oscar-díjat söpörve be érte? Vajon miért érdekes számára a gringók és Puerto Ricó-iak közt egykor dúló bandaháború? Nos elmondható, hatvan év távlatából Spielberg nem tett hozzá, nem aktualizálta Arthur Laurents eredeti történetét, mégis
sikerült vizuálisan olyan lenyűgözően izgalmas 21. századi filmet alkotnia, melyből kiérezhetők a mának szóló áthallások is.
A forgatókönyvíró Tony Kushner alig változtatott az 1957-es Jerome Robbins által rendezett és koreografált Broadway produkción, mely 732 előadást élt meg a maga korában. Spielberg ennél merészebben is nyúlhatott volna az eredeti darabhoz, mivel teljességgel megtartották Leonard Bernstein zenéjét és Stephen Sondheim szövegét, ő csak máshová helyezte a hangsúlyokat, és a szereplők múltjának és motivációinak bemutatásával elmélyítette és átélhetőbbé tette a történetet. S bár a formai megkötések nélküli musicalt a könnyedebb műfajok közé sorolják, Spielberg West Side Story-ja musical köntösébe bújtatott társadalmi dráma, plasztikus társadalomkép az ötvenes évek Amerikájának rasszizmusáról, szexizmusáról és a társadalmi egyenlőtlenségek okozta kitörni képtelenségről, a nagy „amerikai álom” hazug mázáról.
Janusz Kaminski merész kamerakezelésének köszönhetően, madártávlatból látjuk a romos, lerohadt Upper West Side házait és a grundokat, melyért a bandák közti ádáz harc folyik, s ezek a posztapokaliptikus képek megértetik a nézővel, milyen reménytelenül kisszerű itt az élet, ahol még a család is inkább lehúzó, mintsem összetartó erő. A Jetsek számára a sárba ragadtságukat alkoholba fojtó szülők miatt, a latino Cápáknál az etnikailag bezárkózó, férfiuralmú család visszahúzó ereje miatt. Nem csoda hát, ha ezeknek a fiúknak lételeme a bandázás és az örökös balhé, amit a társadalom semmilyen szinten nem tolerál.
Spielberg a filmjében egyfelől vérre menő csetepatékkal és vad táncjelenetekkel, másfelől játékos humorral oldja fel a srácokban felgyülemlett mérhetetlen feszültséget.
A rendőrségi őrszobára begyűjtött fiúk viccből eljátszanak egy tárgyalást, melyben hülyét csinálnak a rend rigorózus fenntartásán őrködő rendőrökből éppúgy, mint a lélektelen ítéleteket hozó bírákból, és a megjavításukra kirendelt terapeutákból, görbe tükröt tartva ezzel a hatalmi viszonyok fenntartóinak.
Spielberg West Side Storyjának bandaháborúzós vonulatába szépen szervesül a szerelmi szál, a fiúk vad verekedős balhéit és szilaj táncait a rendező kitűnően egyensúlyozza ki Tony és Maria romantikus szerelmének történetével. Tony szerepében Ansel Elgort ugyan némiképp halványabb teljesítményt nyújt, ám Rachel Zegler kitűnő alakítását adja Marianak, s ők ketten tán még szerethetőbbek is, mint az 1961-es filmváltozatban párt alakító Richard Beymer és Natalie Wood. A filmben elhangzó híres dalok pedig, köztük a Maria, Tonight, One Hand One Heart, A Boy Like That – még ha némelyikük ma már kicsit porosnak is hat – éppolyan szívet melengetőek, mint amilyen káprázatosan látványosak a táncos produkciók.
A társadalmi mondanivalón túl, Spielberg filmjének kétségkívül legnagyobb érdeme a kor vizuális atmoszférájának megteremtése, amely egyszerűen magába szippantja a nézőt. Az ötvenes évek New Yorkjában járunk, de oly módon, mintha egy időutazás során visszarepültünk volna az időben, s valóban ott is lennénk. Az akkori utcakép, az üzletek, járművek és korabeli ruházatukban az emberek olyan hiteles korhangulatot árasztanak, amelyet talán lehetetlen is felülmúlni, a szívünk együtt dobog velük. Az atmoszféra teremtésen túl a rendező – talán utolsó – filmje csodálatos élményt nyújt a nézőknek a Shakespeare óta kortalan történetével éppúgy, mint a lenyűgöző látványvilágával. Steven Spielberg filmjében kegyetlen, karcos világban járunk, ami ugyanakkor szívszorító és feledhetetlen, s ezt az érzést a rendezőnek köszönhetjük.
