A zsidókhoz írt levél egyik fontos tanulsága, hogy a haláltól való félelem miatt egész életünkben rabok vagyunk. Demián Rugna új horrorja, a When Evil Lurks is valami ilyesmit sugall. Ha hívő lennék, talán tudtam is volna erre koncentrálni. De csak egy horrorszerető fogyasztó vagyok, mindössze arra tudtam, hogy a gyomortartalmam sehol se távozzon a testemből.
A Yazurlo-testvérpár, Pedro (Ezequiel Rodriguez) és Jimi (Demián Salomon) egy félbevágott holttestet talál a közeli erdőben. „Takarító” volt, egy közelben élő asszony fiához igyekezett, akit megszállt egy démon. Pont ennyire tárgyilagosan tálalja a film a rothadó, gennyedző, fekélyes zsírkolosszust ágynak esve, akire még Fincher is irigykedve csettintene a Hetedikben felsejlő undormányára gondolva. Nem azért tárgyilagos, mert nem meglepő, hiszen az. Hanem azért, mert itt, szó szerint az isten háta mögött, ez csak egy újabb rémálom. Egyházi beavatkozásra volna szükség, ezt tudják jól, hiszen a rendőrség nem foglalkozik ilyen esetekkel, és egyébként is, ha megölik, a gonosz csak elburjánzik, de el nem pusztul.
Így hát a földbirtokos Ruizzal (Luis Ziembrowski) elszállítják, majd el is hagyják a testtömeget – meghozva a film egyetlen klisés ostobaságát. Mert, ami ezután következik, az minden csak nem szokványos a kommerszhorrorhoz szokott, gyanútlan, és a nem kicsit elhollywoodiasított trailerből kiinduló néző számára.
A fivérek elindulnak a városba felnyalábolni szeretteiket, hogy még idejében elmenekülhessenek. Csakhogy, mint a betegségek, úgy a félelem is ragályos. A nyugtalanság szülte aggodalom táplálja, s mielőtt még végérvényesen hisztériáig eszkalálódna, előbb paranoiába csap át. Ekkor Rugna filmje leválaszt, mint nézőt a film szereplőiről. Nem rémisztget, disszonanciát kelt – legalább annyira nem tudjuk mi folyik itt, mint a „kórt” ügyes sprintváltóként egymásnak adogató szereplők. Fogalmunk sincs, miért nem szabad elektronikát, villanyt, puskát használni, vagyis bármit, ami mesterséges, ember alkotta. Csak arra tudunk figyelni, hogy hagyja már abba az üvöltő hörgést az autista srác a kocsi hátsó ülésén. Őt is okoljuk a feszkóért, pedig szerencsétlen ugyanúgy összecsinálta magát, mint mi.
Megúszós kritika azt mondani, „ezt nem lehet átadni, látni kell”.
AWhen Evil Lurks esetében viszont tényleg erről van szó. Nem azért, mert tökéletes film, hanem mert érezni kell a hatását. Semmi olyat nem látunk, tapasztalunk benne, amit az akár kimondott, akár kimondatlan ihletadó művekben ne láttunk volna már. A korai kritikák Lucio Fulci halottfilmjeihez (a Zombihoz és a Halál-trilógiához) hasonlították. A saját gyermeke agyát csócsáló anyukához hasonló gore elemek excesszivitását látva, van is igazság benne. Ám a test-, megszálló- és járványhorror szubzsánereinek szerelemgyerekének tekinthető mozi bőségesen szolgáltat referenciát a műfaj nagyjaitól; David Cronenbergtől kezdve, James Wanon át, egészen George A. Romeróig.
A Torontói Filmfesztiválon debütáló film rendezője ars poeticájának tekinti, hogy a horrorrajongókhoz, s nem a szélesebb közönséghez kíván szólni, anélkül, hogy bármit vagy bárkit is másolna. Három nagyon konkrét inspirációt azért megjelölt az egyébként közéleti krízisből táplálkozó története mögött. Az út sivár embertelensége, világégés utáni hangulata, a Gonosz halott egykor még komolyan vett megszállássorozata mögött álló naivitás egyaránt visszaköszön főszereplőink kálváriájában. De talán a legrelevánsabb párhuzam a dél-koreai Kokszongi siratóval húzódik.
Rugna filmjében, akárcsak Na Hong-jin alkotásában, központi szerepet játszik a démoni megszállottság vidéki/falusi környezetre gyakorolt szociológiai hatása. A lányát védelmező apa mindent megtesz a démon elűzésére, még sámánt is fogad – neki mondjuk szélesebb az eszköztára, mint Pedrónak. Mindkét férfinak az a legnagyobb hátránya, hogy túlságosan emberiek, emiatt hozzák meg azokat az ostoba döntéseket, amik később balul sülnek el, s a Gonosz metamorfózisát katalizálják.
A közösségre kifejtett hatás pedig nem csak eképpen érhető tetten. Fontos szempont volt Rugna számára az, hogy felhívja figyelmet a hazájában, Argentínában zajló ökológiai defektekre. A GMO megjelenésével az egyre nagyobb szerephez jutó agrokemikáliák hatása évről-évre egyre érezhető, statisztikailag kimutathatóbb. Veleszületett rendellenességek, elrákosodás és megannyi genetikai aberráció az eredménye a mezőgazdaság átalakulásának, amire a profitorientált vállalatok és kormányzatok nagy ívben tojnak. Szóval
a When Evil Lurks ökohorrornak sem utolsó, amolyan elvont Véres hétvége képében,
de (sajnos) nyilvánvaló, hogy nem e szempont miatt fog sikereket elérni a jegypénztáraknál – már ha egyáltalán fog.
Hanem, mert látszólag könnyű kapcsolódást nyújt a hollywoodi horror legnagyobb trendjéhez. Részben az én szegénységi bizonyítványomat mutatja, hogy az elmúlt két hónapban mindössze két horrorfilmre tudtam jegyet váltani a mozikban. Az apáca 2-re és Az ördögűző: A hívőre. A hasonló tematikájú zsánerfilmekben közös démoni megszállást az anyaszentegyház és a jótét lelkek mindent legyőző akaratát nem nehéz befogadni.
Rugna 2017-es debütálása, a Terrified még sokkalta közelebb állt ehhez a mainstream szcénához, a toposzokhoz, amiket a Parajelenségek ötvözött anno nagy sikerrel. A végig borzasztóan feszült atmoszféra, a nehezen felfogható és kiismerhető természetfeletti működés mellett ötletes jumpscarek tucatjait szállította – az egyiket még el is koppintotta a Mosolyogj. Filmjében nem hagy nyugvást sem szereplőinek, sem nekünk, a feloldozás fogalmát pedig hírből sem ismeri a pesszimizmusa. Már ez is elég a Hollywoodhoz szokott érzékszerveknek, de most még növelte is a tétet!
Demián Rugnát addig kell megbecsülnünk, amíg nem fertőzik meg szívét az amerikai zöldhasúak. AWhen Evil Lurks-t pedig addig, amíg nem kap remake-et.
Kompromisszummentes alkotó, aki magáról úgy tartja, nem a vallást utálja, hanem azt, amikor bizniszt csinálnak belőle, a bürokráciát. Nem véletlenül kérte ki magának, hogy szenvedtetni akar, nem szórakoztatni. Az alapvetően is vallásos helyiértékű témájába úgy emeli be a hitet, hogy közben kvázi megtagadja, mégsem érződik ateistának. Az egyik szereplő konkrétan kimondja: „higgy, ha akarsz”. Valójában viszont itt arról van szó, hogy nem a hit ment meg, hanem a félelem buktat meg.
A szabályrendszer, amit fentebb pedzegettem, minden eleme, a puska, az elektronika, s legfőképp az agresszió, emberi léptékű. Akár a félelem, emberi kreálmány. Pontosabban, a felnőtt lét termékei. A gyerekek nyitottabbak, befolyásolhatóbbak, segítőkészebbek, de kicsik, nem megszállhatók. A kifejlett emberek azonban a félelmükből táplálkozó, magukat mindenáron óvó ösztönlények. Nem kér bonyolult dolgot a vajákos mentor a főhőstől a film bonyodalmában: ne félj.
Rugna démonja méretes pofonnal hagyja hátra szó szerint a nézőjét. Vajon a cseperedésünk során belénk nevelt mumusoktól és rémalakoktól való félelem az alapvetően velünk lévő túlélési ösztönünknek csupán a túlburjánzása? Lehet, hogy a félelem, amit egy horrorfilm nézése közben érzünk csupán egy tanult viselkedési forma? Egyáltalán, létezik pszichológiailag megterhelő horror félelem nélkül? Nem vagyok terapeuta, sem elmeorvos, hogy az első kérdéseket megválaszolhassam, de szeretem annyira a horrorfilmeket, hogy bizton állíthatom, a When Evil Lurks esetében az utolsó kérdőjel valójában egy pont.
