Kritika

A teremburáját! – Wicked Little Letters

A Wicked Little Letters fő mutatványa, hogy káromkodnak benne. Sokat és nagyon cifrán. Ez azonban – az abszurd humorforráson túl – talán egy mélyebb társadalmi kommentárt is leplez.

1920-ban szürreális botrány rázta meg az álmos angol kisvárost, Littlehamptont. Ugyan konkrét emberölés nem történt, de karaktergyilkosság igen – olyan mértékű, amihez Miss Marple segítsége elengedhetetlen lenne. Mármint, ha a Wicked Little Letters egy Agatha Christie-regény volna, és nem egy (nagyjából) megtörtént eseményt mesélne el. A littlehamptoni, szüleivel élő, ájtatos keresztény vénlány, Edith Swann mindennapjait ugyanis valóban megkeserítették a hetente többször érkező vulgáris képeslapok, melyekben a legválogatottabb szitokszavakkal szidalmazták szerencsétlen nőt. A becsületsértés ügyében a helyi rendőrség hamar megtalálta a fő gyanúsítottját Swannék új szomszédja, Rose Gooding személyében. Miért is ne őt vádolnák?! A nő ír, aki egy fekete férfival él együtt, aki ráadásul nem a kislánya apja. Sőt Rose iszik, mulat és káromkodik, mint a kocsis. Ilyen feslett erkölcsű nő nem lehet más, csakis bűnös.

A Wicked Little Letters azonban már az elején egyértelművé teszi, hogy itt kettős karaktergyilkosság történik. Egyrészt az Edith Swannt szidalmazó levelek formájában, másrészt Rose letartóztatásában, aki a környék prüdériája miatt került a hozzá nem értő és szexista rendőrök célkeresztjébe. Az egyetlen ember pedig, aki bebizonyíthatná az ártatlanságát – Miss Marple híján – Moss női rendőrtiszt. (Igen, ennyire expliciten hangsúlyozva, hogy ő nem egy sima rendőr. Ő egy női rendőr.) Moss sejti egyedül, hogy a nőgyűlölet talán elvakította a kolléga urakat Rose letartóztatásakor. A szabadszájú ír ugyanis láthatóan az a típus, aki az utca túloldaláról átüvöltve is hamarabb osztja meg a másikról alkotott lesújtó véleményét, minthogy anonim leveleket küldözgessen. A cifra káromkodásait így is gyakran hallja a környék, hát még a vele egy papírvékony falon osztozó Swannék…! Edith azonban ezt titokban kifejezetten élvezi.

Flashbackek tanúskodnak arról, hogy Rose felbukkanása egészen felszabadító hatással volt Edith életére.

Új szomszédja kimondja és meglépi, amit a vénlány még csak gondolni sem mer, és ha a nők barátsága igazán szárba szökkenhetett volna, Edith talán a végén még a sarkára is áll. Ehelyett Edith minden vágyát, gondolatát és érzelmét elnyomja, amíg Rose ezer fokon égve éli meg őket helyette is. Egymás tökéletes ellentéte a két nő: Olivia Colman és Jessie Buckley pedig alakításaikkal tovább mélyítik a karaktereik közti kontrasztot. Az elnyomott és a felszabadult személyiségjegyek legvégletesebb megjelenítésével mutatják be egy érem két oldalát – a karrierjük során nem először. Hiszen mikor legutóbb egy alkotásban (Az elveszett lányban) szerepelt együtt a két színésznő, akkor egyazon szereplőt formáltak meg, annak különböző életszakaszaiban. Ezúttal drámai eszköztáruk mellett komikai, sőt, karikaturista érzékükre is szükségük volt, a Wicked Little Letters ugyanis páros lábbal áll bele a vulgáris levélcunami abszurditásába.

A helyzet humorát elsősorban nyilván az érdekes, néha gyerekes szóhasználatú, válogatott káromkodásokkal megtömött üzenetek adják. Amellett, hogy a magyar fordítóknak igazi játszóteret jelenthetne a szóáradat (zene lenne magyar füleinknek), abszolút túltolják a szitkozódást a levelek polgárpukkasztó jellegének mintájára. És el is tudjuk képzelni, hogy egyes karótnyelt vénkisasszonyok a gyöngysorukhoz kapnak megbotránkozásukban, azonban a poén hamar elcsépeltté, unalmassá válik. Ezért a levelek abszurdumát maga a Wicked Little Letters is leképezi. A rendőrség életképtelensége, maguk a karakterek – élükön Papperwick nyomozóval (a Fleabag Hugh Skinnerje) –, és hát maga az alaphelyzet gyakran túllő a szürrealitáson és a bugyutaságban landol.

Egy olyan krimivígjáték ez, ami még Agatha Christie stílusához képest is túl könnyed, ám humorában nem képes a Rejtő Jenői-magaslatokat megugrani.

Különösen azért, mert a háttérben jóval sötétebb erők munkálkodnak, amitől valahogy nincs kedvünk kacarászni a Wicked Little Letters-ön. A rendező, Thea Sharrock nevéhez a Mielőtt megismertelek fűződött eddig, melyben megmutatta, hogy a komolyabb, érzelmesebb témák jobban fekszenek neki – talán jobban jártunk volna, ha a levél-szituáció furcsaságán túllendülve a háttérben húzódó, súlyosabb elemekre koncentrál.

Edith apjának ödipális, kontrolláló viselkedése ugyan Timothy Spall játékában igencsak kényelmetlenül érinti a nézőt, mégsem ásunk mélyebbre. Ahogy a nők általános elnyomása is egy poénosra vett társadalmi kommentárként létezik a Wicked Little Letters-ben. Ennek eszköze pedig a végeláthatatlan káromkodás – pedig úrihölgyek ugyebár nem beszélnek csúnyán. Csakhogy a nők bármit tesznek, nem nyerhetnek. Akár otthon maradsz jókislányként, akár lázadóan a saját életed éled. Hiába viselkedsz a férfi kollégáid által elvárt módon, akkor sem kapsz semmilyen megbecsülést (Moss női rendőrtiszt másfél órában küzd egyetlen bilincs birtoklásáért). A nőknek csak az erkölcscsősz társadalom ítélkezése lehet az osztályrésze. Talán éppen ezért káromkodnak mégis a nők – a Wicked Little Letters női különösen –; ezzel fejezzük ki az egyenlőségünket, ütünk vissza és vesszük fel a harcot a patriarchátus dominanciájával.

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com