Kritika

Nem Néma Bob! Néma Cage! – Willy’s Wonderland

Willy's-Wonderland-Nicolas-Cage-Emily-Tosta

Nicolas Cage egy olyan színész… mit színész, jelenség, aki, ha megjelenik egy társaságban, egy szó nélkül annak közepében találja magát. Ezt bizonyítja be a ’80-as évek lázában gyökerező, Willy’s Wonderland című trash hatású horrorvígjátékban is, ami bizonyos szempontból bűnös élvezet, a színészet csimborasszója és a film médiumának tudományos vizsgálata.

Adott egy Chevrolet Camaroval hasító modern cowboy (Nicolas Cage), aki sehonnan sem jön, és sehova sem tart, de ezt nagy sebességgel és nagyon menő külcsínnel teszi. Valamelyik narancssárgára filterezett déli államban szögesdrótra fut, és a kocsi javítása egy teljes éjszakát vesz igénybe. ATM és készpénz híján csak a két kezével tud fizetni, így azt a feladatot kapja, hogy pucolja ki a Willy’s Wonderland névre hallgató egykor népszerű gyerekéttermet.

A szülinaposok törzshelye vagy 20 éve nem nyitott ki, de az utolsó buli papírtányérjai és üdítős dobozai még mindig az asztalon vannak.

A nevenincs Nic Cage-nek egy éjjele van, hogy mindent tisztára suvickoljon és ő ezt komolyan is veszi, hiába akarják az életre kelt plüss-szörnyek élve felfalni. Mert bizony a hely előző tulajdonosa és alkalmazottai őrült sorozatgyilkosok voltak, akik egy sátánista szeánsz keretében hátra hagyták saját testüket és a műszőrrel borított menyétbe, gorillába és struccba költöztek. Az elborult helyzetbe ráadásul egy csapat tinédzser (értsd: egy rakás halálra ítélt idióta) is bekapcsolódik, akik el akarják pusztítani a démoni géplényeket.

A színészmesterség zabolátlan jazz zenésze – A Nicolas Cage-jelenség

 

A Willy’s Wonderland úgy próbálja kifordítani a sokat látott slasher formulát, hogy a középpontba egy megszállott akcióhőst állít. Ha ez még nem lenne elég, ezt a fickót megbolondítja azzal a tulajdonsággal, hogy meg se mukkan a filmben.

A majdnem másfél órás játékidő alatt a főszereplő és a film arca, Nicolas Cage egyetlen szót sem szól.

Az egykori hollywoodi toplistás színész az Oscar-díjtól (Las Vegas, végállomás) és az ikonikus műfaji filmtől (Ál/Arc) mára már inkább B- (és C-)kategóriás filmek szabados sztárja lett. Egy ilyen alkalommal tavaly ősszel láthattuk a gravitációra fittyet hányva harcolni egy másik dimenzióból érkező nindzsával. Ha a Jiu Jitsu „Bizonyos értelemben az év filmje” volt, akkor a Willy’s Wonderland bizonyos értelemben az év alakítását szállítja.

A díjakat a színészek általában a nagyívű és érzelemdús alakításokért kapják, amikor minden mondatukba életek és sorsok sűrűsödnek. Nicolas Cage-et ez nem érdekli. Már. Ő túl van ezen. A Willy’s Wonderland gondnokának szerepe gyakorlatilag az agyatlan akcióhős alfája és omegája. A megmentő férfiikon, ha beszél, akkor is csak egysorosokban közlekedik, aminek első számú funkciója, hogy férfias dominanciáját mindenki számára egyértelművé tegye. Bruce Willis megölhet harminc terroristát a Nakatomi Toronyházban, de akkor lesz igazán minden helyzet királya, ha odabiggyeszt egy „le vagy te szarva a felismerhetetlenségig!” mondatot. Ha egy lépéssel továbbmegyünk, akkor rájövünk, hogy az az igazi egysoros, amit el sem kell mondani. A szótlan tesztoszteronhuszár abszolút uralkodó példája a hős, aki egyetlen szó nélkül lesz bármilyen szituáció ura.

Erre a feladatra keresve sem lehetett volna jobb színészt találni Cage-nél, aki így elmegy képességei határáig és némán, felmosóvödörrel veri szét az animatronikus gyilkos bábukat.

Természetesen ez a metaformula nem válhat fősodorbelivé. Emiatt a film bőven elbírja a kaszabolós horror elemeit és a vígjátéki megoldásokat egyszerre.

Képtalálatok a következőre: willys wonderland

Mert van abban valami nevettető, ahogyan a gyermeki bábukba oltott démoni gyilkos igyekezet találkozik a kérdezés nélküli akciófilmes megszállottsággal. Cage karaktere hasonlóan egy másik világból származik, mint az életre kelt figurák. A gondnok pontosan betartja az óránkénti szüneteket: még ha éppen egy embert darabolnak fel mellette, akkor sem hajlandó lemondani a behűtött pihentető italáról. Pusztán az a tény, hogy inkább kitakarítja a helyet, minthogy fejvesztve menekülne onnan, felveti a kérdést: ki az igazi pszichopata itt?

Ebben a közegben a slasher epizódszereplők motiválatlansága sem lóg ki, de tény, hogy a legkidolgozottabb karakter a szótlan Nic Cage. Az alig húszéves áldozatjelöltek férfitagjai egységesen és egyszerűen emberkednek, és a nőknél sem rejlik mélység a pornós smink alatt. Az egysíkúsághoz a színészi igyekezet hiánya társul, és ez a film kvázi női főszereplőjére, Emily Tostára is igaz.

A Willy’s Wonderland tehát Cage nem megszokott hozzáállásán túl nem a színészkezelésében progresszív. Van azonban a narratívában egy újszerű, mégis filmtől távoli elem.

A rendező Kevin Lewis, aki utoljára 2007-ben jelentkezett filmmel, de akkortájt még „normális”, egyetlen tiszta skatulyába illeszthető (és azóta el is felejtett) filmekkel próbálkozott, mint a Gyilkos módszer, vagy a Pasifogó kommandó. A Willy’s Wonderland egy különös visszatérés, amihez az elsőfilmes G.O. Parsons írta a forgatókönyvet. Kettejük szövetségéből pedig egy, a filmes dramaturgiától távol álló, gyakorlatilag videojáték-történet született. A Willy’s Wonderland teljesen a számítógépes játékokra jellemző módon építkezik. A szörnyek először csak egyedül jönnek, nehézségi szint szerint növekvő sorrendben, majd a játék… akarom mondani, a film zárlatában a „bosst” kell legyőznie a hősnek. Ebben a médiaközi helyzetben nem is olyan furcsa a játékokra inkább jellemző, teljesen szótlan központi karakter. Az obskurus videojáték-elmélethez illik a visszatérő flipperezés is, ahol a főszereplő valójában két pálya között egy minigame-mel múlatja az időt – természetesen a film végére ezt is sikerül megnyernie.

A repetitív videojátékszerű építkezés passzol a slasherhez, de ugyanakkor a trashfilm esztétikáját is behozza a képletbe. Persze a Willy’s Wonderland nem trashfilm, ahhoz túl jól megcsinált a ’80-as évek VHS-korszakát idéző képi világával és helyenként formabontó beállításaival. Az alkotók csupán lebontják azt, amit eddig filmnek neveztünk. Ehhez pedig vállalniuk kell, hogy a Willy’s Wonderland nem lesz – a klasszikus értelemben – jó. Egy önmagára rávilágító, poros, VHS-kazettára való horror, amin elsősorban nevetni lehet, de egy kis elméletgyártással a film médiumára vonatkozó állításai is felszínre kerülnek. Aztán ki tudja, lehet csak egy egyszerű agykikapcsolós őrület, amiben embereket ritkítanak a plüssfigurák, a plüssfigurákat pedig Nicolas Cage aprítja.

Nagy Tibor

Nagy Tibor

Nagy Tibor jelenleg az ELTE-n tanul Filmtudomány mesterszakon. Kedvenc műfajai a klasszikus hollywoodi gengszter- és westernfilm. Különös figyelmet fordít az izraeli filmekre és a vallási témákra.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés