A Wolf egy kisköltségvetésű arthouse film olyan fiatalokról, akik emberi voltuk ellenére állatnak hiszik magukat. Az ír-lengyel koprodukció tézisfilmnek mutatja magát, de az érvek hiánya és az elfogultság miatt csak kurzusfilm tud lenni.
Bizarr helyszínen, bizarr témával foglalkozik a 2021-es Torontói Filmfesztiválon bemutatott Wolf. A teljes játékidő egy speciális pszichiátriai klinikán zajlik, ahol olyan kamaszokat kezelnek, akik ember helyett valamilyen állatnak hiszik magukat. Az emberi léttel való elégedetlenségük nem merül ki a diszkomfortérzésben vagy a kívülállóság megélésében, ezek a fiatalok jellegzetes állati jegyeket öltenek magukra és a viselkedésük is az állat karakteréhez idomul.
Ebbe a közegbe kerül be a magát farkasként megélő Jacob (az 1917-ből is ismert George MacKay), aki önmegadóan próbálja elnyomni igazi identitását, és itt él a vadmacska Wildcat is (akit Johnny Depp lánya, Lily-Rose Depp alakít). Ahogy kettejük kapcsolata egyre mélyül, úgy ismerik meg mindinkább saját magukat is. A személyzet és az érzéketlen intézetvezető azonban egyre drasztikusabb módon próbálja ráébreszteni a bentlakókat emberi mivoltukra, amely ironikus módon épp az ösztönszerű szabadságvágy egyre korlátlanabb megnyilvánulásához vezet.
Nem lehet a Wolf vékonyka történetét úgy összefoglalni, hogy ne jussunk el nagyon hamar az általános (és társadalomkritikus) metaforaként működő jelentéstartalmakhoz.
A pszichiátria Foucault írásai és a Száll a kakukk fészkére óta az elnyomás eszköze,
egy felnövéstörténettel pedig kéz a kézben jár az önkifejezés kérdése és a szabadságvágy. Nem véletlenül kamaszok a főszereplők: ők azok, akik éppen a fennálló társadalmi rendbe való betagozódás előtt állnak. Rajtuk keresztül a belső azonosulási kényszer és a külső nyomás drasztikusabban megmutatható.
Láthatóan Nathalie Biancheri író-rendező is csak eddig a kisfilmre elegendő premisszáig jutott, mert
a Wolf ezen kívül majdnem végig semmitmondó és zavaros, gyakran önismétlő és minden konzekvenciát nélkülöző.
Felmerül például az emberi felsőbbrendűség gondolata és a természettel való ősi összhang megélése csak azért, hogy aztán többet ne legyen semmilyen jelentőségük. Ha közérzetfilmnek tekintjük a Wolfot, akkor sem tartunk máshol, mert a karakterek kidolgozatlanok és néhány jelenettől eltekintve érzelmileg megközelíthetetlenek. Ami marad, az az elnyomás és a szabadságvágy steril fogalmai.
Pedig nem csak ez az örök téma kínálja magát tálcán a filmben.
Az aktuális társadalmi és politikai közéletet uraló identitáskérdésekre is rezonálhatna a Wolf – nyilván a szándék pont ez lett volna – de Biancheri a jelenről sem beszél.
A filmben ábrázolt faji diszfória a nemi szerep diszfória mintájára alkotott fogalom, ami nem a születési nemtől való eltérés érzetét, hanem az egész emberi fajtól való idegenséget jelenti.
Az égetően aktuális téma miatt lehetett volna a Wolfból figyelemreméltóbb film is. Legutóbb például pont a cannes-i nagydíjas Titán bizonyította (egyébként szintén egy női rendezővel), hogy ez a nagyon kortárs, mai téma, az identitáspolitika és az önmeghatározások ütközése milyen hatással tud lenni az egyénre. De hasonló kamaszos lázadásról és arctalan elnyomókról szól a finn Megléptek is, bizarrságban pedig máig verhetetlen Lantimosz szintén egy korrekciós intézetben játszódó, A homár című filmje. Ezekben a példákban viszont mind megvan saját tézisüknek a cselekményben kibontakozó analízise, egyben meghökkentően drasztikus kifejezésmód is jellemzi őket.
A Wolf az intézetből való kitörési vágyat az identitásformálás szabadságával köti össze, de azon a didaktikus és elnagyolt nézőponton kívül, hogy mindenki önazonosságát kritika nélkül el kell fogadni, nem mutat meg mást – és a fenti példák tükrében mennyire egysíkúan is hangzik!
Pedig azért mégis csak elég bizarr, ha egy kamasz fiú a tetőn akar éjszaka vonyítani,
vagy ha egy lány mindent megismétel, amit mondanak neki, mint egy papagáj.
Ha metafora az egész (értsd: nem állatok ők, csak mások, mint a többiek), és mindenféle kisebbség védelméről van itt szó, akkor a Wolf nem érvel egyik oldalról sem, csak elnagyoltan, szinte riasztóan steril módon felskicceli a kibékíthetetlennek hitt ellentéteket. De a valóságban egyébként tényleg léteznek olyan szubkultúrák (?), csoportok (?), akiknek a tagjai állatnak érzik magukat. Ha róluk szól a Wolf, akkor viszont hiányzik az egész jelenség társadalmi-pszichés háttere, amit csak adottságként, megkérdőjelezhetetlen állapotként mutat be a film. A hangsúly kézzelfogható állítások hiányában az elnyomás formáira, a vezetők zsarnokoskodásaira, a testi-lelki bántalmazásokra kerül. Így válik a Wolf egyrészt monotonná, másrészt ez az aspektus mindenféle értelmes párbeszédet és szabad gondolkodást ellehetetlenít.