Sarah Polley Women Talking című filmje nagy port kavaró, markáns alkotás az élet nagy kérdéseiről egy szélsőséges helyzeten keresztül – leginkább női szemszögből. Ám a bátor témaválasztással együtt sok megkérdőjelezhető rendezői döntés is született.
Sarah Polley már rég nem a Váratlan utazás fruskája, két nagyjátéfilm (Egyre távolabb, Volt egy tánc) és egy dokumentumfilm (Apáim története) rendezőjeként is megismerhettük. Idén pedig egy rendkívül nehéz téma megfilmesítésére vállalkozott kellőképp érzékeny megközelítéssel, gondolkodásra és beszélgetésekre sarkallóan, több-kevesebb, vagyis inkább kevesebb sikerrel.
A történet egy elzárt keresztény közösség másfél napját mutatja be.
Azt a bizonyos másfél napot, amikor a kolónia női tagjai döntenek a saját jövőjüket illetően. Évek óta rejtélyes támadások áldozatai: reggelre sérülésekkel, megbecstelenítve ébrednek. S mivel semmire nem emlékeznek, kénytelenek elfogadni azt a magyarázatot, hogy szellemek áldozatai, vagy éppen a saját vad képzeletüké. Ez mindaddig tart, míg egy napon az egyik elkövetőt, a közösség egyik férfi tagját tetten nem érik, s az ügy a bíróság elé kerül, ők pedig szembesülve a valósággal, megpróbálnak dűlőre jutni a jövőjükkel kapcsolatban. Mindez a film nagyjából három perces bevezetőjéből derül ki, ezután egy menni vagy maradni alapkérdés mentén kibontakozó, hosszú filozófiai, vallási, morális kérdésekkel terhelt kamaradrámaszerű vita következik. Ez a vita, amely egy határidős drámai helyzetbe van ágyazva, ez a film maga.
S ugyan a beszélgetés érzékeny és helyenként mély kijelentésekben gazdag, de rendkívül helyzetidegen. Egyszerűen nehéz elképzelni, hogy az éppen traumatizált nők ilyen ráérősen, reflektáltan képesek beszélgetni az élet, a vallás, az öndefiniálás és a helyes út hatalmas kérdéseiről. Ám a film szinte csak erre szentel játékidőt, s közben nem derülnek ki alapvető dolgok sem az eset kapcsán, pedig az nemcsak hogy érdekes és fontos lenne, de kontextust is teremtene, ami nélkül egyrészt a levegőben lóg a történet, másrészt félreértésekre adhat okot.
Ezért álljon itt pár sor arról is, ami a filmből nem derül ki.
A történet egy valós bolíviai eseten alapul, amely nem a távoli múltban esett meg, hanem 2009-ben. A filmen látható életkörülmények, a nők ruházata, a lovaskocsik és a többi egykoron volt földművelő életmódot megidéző dolog abból adódik, hogy az anabaptista mennonita közösség a modern világtól elzártan élt a saját szabályait követve, melynek szellemisége az őskeresztény erkölcsökön alapult. Az elkábításos erőszakolások négy éven keresztül zajlottak, és az ügy nyilvánosságra kerülésekor nagyságrendileg 300 áldozatot számláltak, a legfiatalabb mindössze öt éves volt. A film ugyan az „összes nő áldozat, az összes férfi elkövető”-érzést kelti, hiszen az arctalan férfiak egytől egyig kivonulnak, hogy visszahozzák a bajtársaikat a városból, ám az esetleírások szerint fiúk is szenvedtek el abúzust, s végül nyolc férfit ítélt el a bíróság, akik 25 év börtönbüntetést kaptak. (Az elzártság és az eset extremitása miatt nem véletlen, hogy számos szekta-film alaphelyzete is eszembe jutott.)
A film alapját Miriam Toews regénye adja, akit az eset inspirált a könyve megírásához. S ugyan ő maga is egy mennonita közösség tagja volt, a regény fikció, melyet August, a közösségbe visszatérő iskolatanár narrál. Ez egy érdekes alaphelyzet, hiszen August pusztán szemlélője a női beszédnek, ám jelenléte létjogosultsága az írás-olvasás képessége, amely ezeknek a nőknek nem adatott meg, s amely nagy erővel bír, hiszen
a közösség belső történéseit kifelé tudósítja, a nők szavait kihangosítva.
A filmben August (Ben Whishaw) szerepe elsilányul és kicsit értelmetlenné is válik, hiszen ott már nem ő a narrátor, a jegyzeteit nem olvashatjuk. A jelenléte bizonyos szempontból mégis fontos, hiszen ő az egyetlen nem gonosz férfi, és ezzel egy kicsit menti az amúgy erősen elcsúszott narratívát, amely nem elkövetőkről és áldozatokról, hanem férfiakról és nőkről regél. Tulajdonképpen bűnfilm helyett egy genderfilozofálást láthatunk, így a bűn maga nincs súlyosságához mérten tárgyalva, a felvetett kérdések-válaszkísérletek pedig félreértelmezhetően általánosítottak.
A metoo-filmek sok mindent tettek le elénk a didaktikustól a húsbavágóig, így értelemszerűen sikeresebb és kevésbé sikeres feldolgozásai is születtek a témának – a Women Talking is értelmezhető ebben a kontextusban. A Legjobb tudomásom szerint annyiban párhuzamfilmje, hogy napjaink hazai rendszerén passzírozza át egy erőszakolás utóéletét, amely ugyanúgy egy nő „megbízhatatlan” beszédén, ha úgy tetszik, képzelgésén alapul a hivatalos szervek szemében. Ott azonban az elkövetőről is árnyaltabb képet kapunk, s a trauma pszichológiája is sokkal hitelesebb. S ami még izgalmasabb, a legtöbb jelenetet az áldozat férje szemszögéből láthatjuk. Ugyan Az utolsó párbaj is próbálkozott a több szemszögből meséléssel, de ez egy elég hamis próbálkozás volt, hiszen a film végül pálcát tör a férfiak verziója felett a nőével szemben. De talán a legfontosabb a Spotlight megemlítése, hiszen ott a film megelégszik a tények kinyomozásával, hisz az igazság kimondásának erejében, s ettől nemcsak korrekt, de hiteles és valóban erős alkotássá válik.
Ám ha félretesszük a Women Talking értelmezési keretét, és pusztán a film magját nézzük,
a párbeszédeket, akkor szépen működik a film. Elképesztően eltalált a képi világ, a beszélgetős jelleg ellenére gazdagok a képsorok, a mindennapi élet villanásai, az arcok, az örömök és a félelmek mind ízléses kompozícióban tárulnak elénk. Ráadásul a különböző karaktereket megformáló színésznők is csupa nagy nevek és mindahányan nagyot alakítanak: Rooney Mara, Claire Foy, Jessie Buckley, Judith Ivey, Sheila McCarthy, Michelle McLeod, Frances McDormand.
A filmben ábrázolt nők pedig csodálatosak: amikor valakinek támogatásra van szüksége, mind együtt énekelnek, imádkoznak. Reflektálnak magukra, másokra, kimondják, ha hibáznak, de azt is, hogy ha a megbocsájtás megengedésnek érthető, az már baj. S ugyan úgy ismerjük meg őket, mint akik írni-olvasni sosem tanultak, komoly bibliai ismereteik és azzal kapcsolatos megértéseik vannak. Megküzdési stratégiákkal bírnak, lovaskocsihajtás közben mindfulness technikára eszmélnek, s az őket ért gonosztettek ellenére optimisták, összetartók és fel-felnevetnek. Ráadásul mindenféle történelmi műveltség nélkül valami olyasmit művelnek, amit demokráciának hívunk, ha társadalmi szinten valósul meg. Ám amit látunk, ez a merengő filozofálás, ezt nehéz a történetben elhelyezve hitelesnek megélni, hiszen míg a keresztény spiritualitás nagy párbeszédét valósítják meg,
az életük órákon belül eldől: vagy visszatérnek a meggyalázások, bántalmazások poklába, vagy elindulniuk a teljesen ismeretlenbe.
2009-ben Bolíviában ezeknek a nőknek a beszéde a tárgyaláson hatalmas dolog volt. 2023-ban Sarah Polley filmjében a nők beszéde ebben a helyzetben nem bír ekkora erővel. Az egész kifordult: a gondolatokat támogatja a történeti háttér, és nem a történetből magából nőnek ki a gondolatok, ez pedig zavart és hiteltelenséget okoz, még úgy is, ha önmagában a gondolatok értékesek lennének.
