Kritika

Csodanőből is megárt a sok – Wonder Woman 1984

Többszörösen kitüntetett pozíciót mondhat magának a Wonder Woman 1984, hiszen ez az első Warner blockbuster, ami egyszerre megy mozikban és az HBO Maxon is. Viszont a film maga teljesen alázuhan a rá nehezedő szakmai és rajongói elvárásoknak: a szuperhős zsáner dicsőséges menetelése helyett állatorvosi lova minden rákfenének, ami a 21. századi blockbustereket sújtja.

Pedig milyen szépen indult ez a tündérmese! Mert a Wonder Woman első része sok szempontból az volt. Patty Jenkinst, aki nyilvánvaló tehetsége ellenére (ő juttatta Charlize Theront Oscarhoz a 2003-as A rémmel) már egy évtizede kallódott a televízióban, teljesen váratlanul karolta fel a Warner, hogy rendezze meg a harcos amazon-istennő kalandjait. Jó, mondjuk ez a döntés nem a semmiből jött ez, hiszen Jenkins maga is szemezett a műfajjal a Thor második része kapcsán (mígnem a Marvel a klasszikus „alkotói nézeteltérések” címszó alatt kitette a szűrét). A lényeg az, hogy a film nemcsak elkészült, de olyan kritikai és anyagi siker volt, ami mindenkinek jól jött.

Frissességével, remek látványával és szerethető karaktereivel, Münchausen-módra a saját hajánál fogva rántotta ki a DC mozis univerzumát abból a tespedő depimocsárból, ahová a Zack Snyder féle Superman-filmek lökték.

Gal Gadot tökéletes megtestesülése a szeretett feminista ikonnak és a film újabb remek bizonyítéka volt annak, hogy nők is tudnak jó nyári mozit csinálni.

Nem csoda, hogy mindenki izgatottan várta a folytatást, ami ráadásul a virágkorát élő ’80-as évekbeli retrohullámot lovagolja meg – ezt bizony nem lehet elrontani! Pedig sajnos, mint megannyiszor a filmtörténelemben, pontosan az ilyen biztos pozíciókból lehet a legnagyobbat bukni, és a Wonder Woman 1984, mind folytatásként, mind popcornmoziként teljesen elhasal.

Közel 70 évvel járunk az első rész eseményei után, Diana (Gal Gadot) immár a ’80-as évek Reagan-i Amerikájában éli életét archeológusként, szabadidejében pedig az ártatlanok védelmezője Wonder Womanként. A békés kettősséget egy titokzatos, mágikus erővel bíró kő borítja meg, ami képes az ember össze kívánságát teljesíteni. Diana munkatársnője, a szende és visszahúzódó Barbara (Kristen Wiig) egyik napról a másikra megkapja azt az erőt és szépséget, amit mindig is akart, míg Diana egykori halott szerelmét Steve-et (Chris Pine) kapja vissza egy másik férfi testében. De a kőre szintén szemet vet az ambiciózus, de bukott üzletember Maxwell Lord is (Pedro Pascal), aki kívánságával a kő minden erejét magába szívja és isteni hatalmától megrészegülve, mindenki titkos vágyait teljesíti, káoszt és anarchiát árasztva végig a világon, amit persze csak Diana állíthat meg.

Nem könnyű belőni azt a kiindulási pontot, hogy pontosan min bukik meg a Wonder Woman 1984.

Mert itt nem egy tényező a ludas, hanem sok kisebb, de annál fontosabb elem totális elrontása az, ami végül egy teljes katyvaszt eredményez. Kezdeném talán azzal, hogy a címben szereplő 1984, mint kormeghatározás sejtet velünk egy bizonyos stílust, hangulatot, a ’80-as évek neonban, popzenében, túlzásokban fuldokló világát, amikor az art deco, a selyemöltönyök és a sportkocsik voltak a menő dolgok. Hát ez a film kis túlzással ma is játszódhatna, egy-két jeleneten és a film végi atomháborús fenyegetésen kívül semmi se utal arra, hogy tényleg ’84-ben járnánk. Amihez még hozzá is jön a film teljesen jellegtelen, barnás-szürkés képi világa is (szemben az első rész karakteresen prezentált első világháborús miliőjével). Harsány színek, füst és neon hangulatos keveréke? Szinte sehol.

Oké, de akkor mi a helyzet a sztorival? Totális kudarc. Jenkins és írói, a képregényveterán Geoff Johns és David Callham úgy próbálnak epikus jelleget kölcsönözni, ennek a zavaros, kapkodó és sokszor szinte összefüggéstelen masszának, hogy rétestészta módra nyújtják a cselekményt, szép lassan, hogy a néző szájában megüljön a tej. A saját romantikus érzelmeivel küszködő Diana, az új erejével szembesülő Barbara és a megalomán mogul útjai csupán egy teljes óra után kezdik keresztezni egymást, a gond pedig az, hogy ekkor még 90 perc hátravan a játékidőből. A Wonder Woman 1984 tempója atomjaira esik szét a két és fél óra nagyzolása alatt, de még ennél is rosszabb a hangulat és tónus teljes identitáskrízise. A film elején Diana slapstick komédiába illő módon intéz el egy rakás rablót, szinte a kamerába kacsintva, a végére viszont a film már olyan komolyan veszi a „vigyázz, mit kívánsz, emberiség!” üzenetet és a vele járó káoszt (egyfajta reflexióként korunk kaotikusságára), mintha Jenkins félúton jött volna rá, hogy egy másfajta filmet akar készíteni.

Szórakoztató matiné helyett, fejfájdító tanmesét kapunk, szépen a szánkba rágva, hogy a hülye is megértse.

Jó, de mi a helyzet a karakterekkel és a színészekkel? Gal Gadot és Chris Pine még épphogy jól jönnek ki az egészből, a filmet szinte csak az ő párosuk miatt éri meg megnézni. Diana és Steve évtizedeken átívelő, önfeláldozással teli szerelme az egyetlen ebben a molyrágta szkriptben, aminek tényleges érzelmi hatása és súlya van. És ez annak köszönhető, hogy Gadot és Pine nemcsak karizmatikusak, de valóban létrejött kémia közöttük. Viccen kívül a film talán legjobb részei, amikor az ő romantikus pillanataikat kell néznünk.

Sokkal rosszabbul járt Kristen Wiig, aki még talán jó is lehetne az elnyomott nerdből, erőszakos és frusztrációit másokon kiélő Gepárdként, ha nem csinálna belőle a forgatókönyv alig két jelenet alatt barátból ellenséget, bármiféle következetesség nélkül. De az abszolút mélypont Pedro Pascal főgonosza, aki olyan borzalmas hévvel tolja túl karaktere harsány mivoltát, hogy arról egyből Jeremy Irons jutott eszembe a Sárkányok háborújából.

Rendben, de akkor legalább a látvány helyén van, nem? Hát nem. Az első rész háborús szekvenciáin ott volt a költségvetés minden centje, itt viszont megfejteni nem tudom mi került 200 millió dollárba. A bő lére eresztett hossza ellenére akció szinte alig van, szám szerint három, amik együtt még húsz percet se adnak ki. Egy, a Fehér Házban lejátszódó pusztakezes csörte, ami még talán a legjobb; egy szanaszét vágott egyiptomi kamionos üldözés; és a végső leszámolás, ami meg pontosan az a súlytalan, jellegtelen CGI bábjáték, amitől már totál herotóm van (ráadásul sötétben, egy szürke gátépületnél, éljen soká a kreativitás). A fantáziátlan, unalmas harcoknál talán még kínosabb, hogy maguknál az effektek is csúnyák, befejezetlennek hatnak, ami már azért is abszurd, mert az első rész kapcsán nem voltak ilyen szarvashibák.

De a Wonder Woman 1984 leghalálosabb sebe az, hogy egész egyszerűen veszettül unalmas.

Egy saját méreteibe, saját fontosságába és kidolgozatlanságába belefulladó filmgépezet, amiben már nincs ott az első rész szíve, játékossága. Lélektelen, szürke eminenciása a képregényfilmeknek, a megamoziknak, amikben a kreativitást és a történetmesélést, az üres sematizmus váltja fel. Papíron ennek a filmnek kéne képviselnie a DC-t, Hollywoodot annak teljes erejében, különösen most, a koronavírus által megtépázott, végveszélyben lévő moziszíntéren. Viszont, ha csak egy ilyen felfújt petárdára futja, az több mint vészjósló. Felesleges tovább várnunk a szuperhősfilmek kifulladására, hivatalosan is itt van a nyakunkon.

Avatar

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya