Kritika

Egy teljesen felesleges film – X-Men: Sötét Főnix

Gyanús volt, hogy a többször elhalasztott, technikai okokra hivatkozva pedig még hazai sajtóvetítés nélkül is maradt X-Men: Sötét Főnix nem sikerült jól. Igazából még egy tisztes fröcsögésre sem elég, amit Simon Kinberg író-rendező letett az asztalra: az X-Men egy tökéletesen érdektelen filmmel búcsúzik.

Az X-Men-univerzum sok amúgy a képregényfilmekre nem igazán nyitott ember szívét is megnyerte: a sorozat átélhetően mesélt a kívülállóság nehézségeiről és lehetőségeiről, és világa éppen csak egy hajszálnyival különbözött a miénktől. Erre a gondolatkörre tette fel a pontot a zárófilmnek is beillő Logan – Farkas, ami művészi értelemben is új vért öntött a franchise-ba. Az elmúlt 19 évben (a Deadpool-filmekkel együtt) összesen 12 film készült az univerzumban – egy női hőssel a képregényfilmek új tendenciáit is beemelve zárhatta volna a sort az X-Men: Sötét főnix. Amit a Jessica Jones jelentett a sorozatok világának, amit a Wonder Woman a DC-univerzumának és amit a Marvel Kapitány a Bosszúállóknak, az lehetett volna a Sötét Főnix az X-Mennek – egy erős női karakter, aki férfiakat is maga mögé utasítva bizonyítja, hogy bizony a „gyengébbik nem” is újraírhatja a szabályokat.

Erre tökéletesen alkalmas is lett volna a már az X-Men első számában, 1963-ban felbukkanó Jean Grey karaktere, aki az egyik legerősebb, Omega-szintű mutáns – kár, hogy Simon Kinberg ahelyett, hogy valami újat mondott volna a szuperhősről,

csak felmondta az ismert leckét egy teljesen felesleg folytatásban.

A 2014-es X-Men: Az eljövendő múlt napjai nemcsak összeterelte a régi és az új franchise tagjait, de eltörölte az eredeti trilógia eseményeit is az idővonalról, így a 2006-os, nem túl népszerű X-Men: Az ellenállás vége és vele Jean Grey (Famke Janssen) nagy fináléja is ment a lecsóba. Miután Kinbergnek nem kellett foglalkozni az eredeti trilógia Grey-történeteivel, teljesen új alapanyag után nézhetett. Választása a Chris Claremont és John Byrne 1980-ban az Uncanny X-Men 129-138. számában megjelent The Dark Phoenix Sagára esett, amiből egyébként Az ellenállás vége is használt elemeket.

2016-ban az X-Men: Apokalipszis újratoborozta a nagy csapat utolsó tagjait is, a Sötét Főnix ennek lett a közvetlen folytatása. Az ifjú mutánsok már az előzményben sem voltak túlságosan karakteresek, de remélhettük, hogy az új filmre fel tudnak nőni elődeikhez. Erre azonban hiába vártunk – még mindig Charles Xavier/X professzor (James McAvoy) és Eric Lehnsherr /Magneto (Michael Fassbender) párosa viszi a prímet, a többiek egyszerűen labdába se rúgnak mellettük.

Nem is lenne ezzel semmi baj, ha övék lenne a show – de az

elvileg a leghatalmasabb mutánsé, Jean Grey-é

(Sophie Turner). Turner – különösen Famkéval összevetve – egyszerűen halovány, az eszköztára két arckifejezésre (a riadt szenvedésre és a dühös pusztításra) korlátozódik. A karakter egy űrséta következtében Földön túli energiák birtokosa lesz, ez az, amire egy sereg, Vuk (Jessica Chastain) vezette földönkívüli alakváltó csóka is áhítozik. A film tulajdonképpen az energia fölötti csaták sora, melyek során bizony a mutánsok is egymásnak esnek. Pedig lehetett volna mindez másként is. A korábbi részekkel ellentétben semmilyen komoly moralizálás nincs a filmben – Kinberg elsüti a kívülállóságról már ismert közhelyeket, és ahelyett, hogy új gondolatokkal járulna hozzá a témához, a kérdést lezárja egy kislány önbizalmának tuningolásával.

Pontosan itt van a legnagyobb kihagyott ziccer: a X-Men: Sötét Főnix Jean Grey-e áldozatként sodródik az eseményekkel és teljesen ösztönösen, az éppen aktuális lelkiállapotának megfelelően kezel helyzeteket. Személyében nem hiszem, hogy megtaláljuk volna a jövő évi óvodás farsangok újabb szupersztárját – semmilyen valós példát nem mutat a kis- és nagylányoknak, hiszen maga is csak egy alapvetően jó szándékú, riadt kislány, aki mellesleg az univerzum egyik legnagyobb erejének birtokosa, és aki az utolsó pillanatban képes volt mégis észnél lenni.

Elvileg nagy itt a dráma – talán nem tekinthető spoilernek, hogy Xavier és Eric megint egymásnak esnek, hogy aztán a nagyobb jó kedvéért összefogjanak –, valahogy mégsem érnek el az érzelmek a nézőkig. Amennyire szívfacsaró volt Xavier (Patrick Stewart) halála a Loganben, annyira súlytalan minden veszteség most ebben a filmben. Hiába találkoztunk ezekkel a karakterekkel korábban, most annyira jellegtelenek, hogy nem tudunk értük izgulni;

az alternatív időszálon futó cselekmény mintha csak egy fan-fiction lenne,

nem tudom hivatalos történetnek elfogadni.

Furcsa döntés volt az eddig csak íróként – többek között Az ellenállás végén, Az eljövendő múlt napjain és az Apoklipszison – ténykedő Kinbergre bízni a rendezést is; elképzelésem sincs, hogy gondolta a stúdió, hogy olyan tapasztalt rókák nyomába érhet, mint James Mangold vagy Bryan Singer.

Nem szépítem, unatkoztam. A történet botegyszerű, a motivációk szintúgy, az akciók meg annyira konvencionálisak, hogy csak az nem tudta lekötni a figyelmemet. Félreértés ne essék – messze nem a legrosszabb X-Men-filmmel állunk szemben: a legsemmilyenebbel.

Kilóra megvan minden, nincsenek ordas hibák, igazi futószalagon gyártott tucatterméket látunk.

Nagyon szomorú, hogy ilyen méltatlanul búcsúzik az elmúlt 19 év után az X-Men – talán a jövőre érkező, szintén az univerzumban játszódó Új mutánsok feledteti velünk ezt a dicstelen fejezetet.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..