Kritika

Flat Eric színházban – Yannick

yannick-1

A művészet nem egy szelet hús, mégis sokszor szar lesz belőle – dobja fel a labdát saját magának Quentin Dupieux a legújabb filmjében, a Yannickban. De nem kell félni, a film végére szépen le is csapja azt.

Itthon a 14. Frankofón Filmnapok keretein belül két alkalommal vetítették a Mr. Oizoként is ismert rendező kiáltványfilmjét, a Yannickot. Dupieux Mester nagyon pörög mostanában, az elmúlt két évben csinált négy játékfilmet – a Yannickkal párhuzamosan történik épp a Daaaaaalí! fesztiválfuttatása is –,

a Yannick esetében ráadásul felmerül a gyanú, hogy végre kulcsot kaptunk a sárga kutyámajom gazdájának megértéséhez is.

Legalábbis részben.

A mindössze 67 perces film cselekménye annyiban összefoglalható, hogy egy sótlan-érdektelen kamaradráma egyik pontján a közönség soraiból kiszól egy fiatal fickó, Yannick (Raphaël Quenard), hogy ez az egész egy unalmas semmitmondás, és ideje lenne valami normálisnak is történnie a színpadon, mert ő éjjeliőrként direkt szabadságot vett ki, hogy eljöhessen színházba, ráadásul egy csomó időt töltött utazással is. Azért jött, hogy jól érezze magát, de mostanra már rosszabbul van, mint mielőtt beült volna a terembe, szóval ez igazán nem járja.

A feszkózásból vita, kizavarás, színpadon kiparodizálás, majd dühös visszatérés lesz, ráadásul idővel egy pisztoly is előkerül, ez pedig egy nem hétköznapi túszdrámát eredményez. A színészeknek ugyanis a Yannick által helyben összegányolt, helyesírási hibáktól hemzsegő darabot kéne valahogy színpadra vinniük, a lelépés pedig a közönség számára sem engedélyezett.

yannick-2

A film nem csak a tömörsége miatt értelmezhető Dupieux kvázi-kiáltványaként. Abszurditásában a Yannick a művészet közösségi jellegét villantja fel. A mű nem a papíron és még csak nem is a színpadon jön létre, hanem olyasmi, amely a közönség által, a jelenlétével összeolvadva születik meg. Direkt kerülöm most a „néző” vagy „befogadó” szavakat, mert amiről a Yannick beszél, az pont az a probléma, hogy még a legbanálisabb darab is mesterművé válhat, hogyha valamiféleképpen átszövi az élet. És az élet itt nem valami sablonrealizmus, hanem a létezés legprofánabb jellege, hogy bár Yannick fegyverrel a kezében lépett a terembe, de nem az embereket, hanem a művészet és a valóság közt húzott paravánt lőtte szét.

Dupieux filmjeitől egyáltalán nem idegen ez a típusú reflexív megközelítés, hol dekonstruálja a narratívát azáltal, hogy felborítja a hangsúlyokat és randomkodásaival próbára teszi a néző figyelmét (Wrong Cops; Mandibules; Hihetetlen, de igaz; Smoking Causes Caughing); hol átpoetizálja a valóságot azáltal, hogy a „tények” elé a művészet tolakszik, mígnem a tapasztalat érzéki szintjén a kettő egymástól elválaszthatatlanná válik (Rubber; Gázos; Az őrsön; Szarvasbőr).

Bárhova is tesszük a hangsúlyt, a lényeg egyértelműen az elmosódott határok, a valóság eredendően szétszálazhatatlan jellege felé mutat.

A Yannick a hatalmi dimenzió tematizálásával tesz hozzá a korábbiakhoz. A biztonsági őrből lett forradalmár a művészeti diktatúra ellen lázad fel, mikor a poshadt-idegen süketelést lesöpri az asztalról, viszont ezt ő maga sem teheti máshogy, mint fegyverrel a kezében.

Paradox módon a forradalma sikerét az a pillanat garantálja, amikor az eredeti darab főszereplője, Paul (Pio Marmaï) megszerzi tőle a pisztolyt.

A színészek már hosszú ideje feszengenek, mert úgy érzik, Yannick szép lassan elnyeri a fogvatartott nézők szimpátiáját, ez pedig nem fair velük szemben.

Ezzel bizonyos értelemben beismerik, hogy az általuk előadott darab legitimitását is a nézők hallgatólagos beleegyezése biztosítja. Mikor Paul egy váratlan pillanatban lefegyverzi a férfit, teljesen kifordul magából. Yannickot földre kényszeríti és azt követeli, hogy nyalja meg a padlót. „Mintha kóbor kutyaként hányást lefetyelnél” – üvölti, majd a megrémült színésztársai csitítgatására csak annyit felel, hogy leszarja, mit gondol a közönség, mert amúgy valóban értékelhetetlen, amit színház címszó alatt művelnek.

yannick-3

Ekkor érkezik a megmentő, egy technikus képében, aki hátulról, egy poroltó segítségével lecsapja az elkattant Pault. A zárlatban a „sikeres forradalom” pillanatait láthatjuk, amikor már a „régi világ szerepei” végérvényesen megsemmisültek. A színészek boldogan játsszák az örömkönnyekben úszó Yannick tákolmányát, amelyen a közönség is remekül szórakozik. A hepiend azonban várhatóan elmarad, mert a színházterem bejáratánál már gyülekeznek az állig felfegyverzett kommandósok.

A sikeres forradalmat ugyanis a hatalom – a kultúra valódi birtokosa – az erőszakszervezet bevetésével torolja meg.

Bár a csatamező látszólag a művészet berkein belül húzódik meg, Yannick végeredményben nemcsak a darabot, de az életet is újrarendezte.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mindezek mellet egyébként jó film-e a Yannick. Én hatodikán, a Francia Intézetben láttam, ahol röviden szóba elegyedtem két, idősebb hölggyel (jó, a vetítés előtt még kimentem egy kóláért, ők pedig beszóltak, hogy fel-alá járkálok, majd hazafelé menet felkérdeztek a villamosmegállóban, hogy tetszett-e a film, de hát „The Dude abides”), akik felháborodva kérdezték, hogy ugyan mi az istenért szerepelt vígjátékként a programban ez a valami.

yannick-4

Személy szerint én bírom Mr. Oizo humorát, a Yannick pedig simán hozta a kötelező köröket. A faszosviccekkel felütött abszurditás (Yannick egy idegen férfi laptopján írja a darabot, amelynek az a jelszava, hogy „Vaginál”; a darabban játszó színésznő, Sophie (Blanche Gardin) felajánlja Paulnak, hogy lefekszik vele, ha leteperi Yannickot – ugyanis készpénz éppen nincs nála); az egymást verbálisan folyamatosan alázó szereplők és a személyiségeik radikális, idegennek ható kettőssége kellő alapot szolgáltattak a jókedvre, de teljesen megértem, hogy ez nem mindenkinek jön be. Ahogy azt is gondolom, hogy az ilyen jellegű, provokatív él mindenféleképp szándékolt egy Dupieux film esetében.

Szóval a rövid válaszom a kérdésre az, hogy igen, a Yannick egy jó film.

Pont az előbb említett találkozás mutat rá, hogy ez a film csak közös alkotást követően jöhet létre. Bár a történet nagyon direkt, de közben egyáltalán nem szájbarágós, hatásában vagy tapasztalatában – amely, mint láthatjuk, messze túlmutat a vetítővásznon – mondja el, amit igazán szeretne.

Átalakítani a világot, mondotta Marx; Megváltoztatni az életet, mondotta Rimbaud; ez a két jelszó a mi szemünkben egy” – írja André Breton, a “szürrealizmus pápája”, Quentin Dupieux pedig biztos léptekkel folytatja útját ezen az ösvényen. Nekem legalábbis gyanús, hogy nem véletlenül készített ő filmet mostanában Salvador Dalíról is.

A Yannick elérhető a Canal + kínálatában, de remélhetőleg a magyar mozikba is visszatér még.

Gerdesits Pál

Gerdesits Pál 2021-ben szerzett mesterdiplomát az ELTE filmtudomány szakán, jelenleg az ELTE esztétika doktori programjának PhD hallgatója. Elkötelezett szürrealista, Werner Herzog és Jeffrey Lebowski lelkes követője. Állítólag ügyesen gitározik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com