Az A24 Sundance-en debütált filmje, a You Hurt My Feelings mindannyiunk életéből ismerős problémát vizsgál: vajon jobban járunk, ha nem bántjuk meg a szeretteinket az őszinte véleményünkkel, vagy vállaljuk fel a konfliktust?
A kegyes hazugságok labirintusába vezet Nicole Holofcener új dramedyje, a You Hurt My Feelings. Az író és egyetemi tanár Beth (Julia Louis-Dreyfus) véletlenül kihallgatja, hogy férje, Don (Tobias Menzies) nem tartja jónak az új, kiadás előtt álló könyvét, holott szemtől szemben maximálisan támogató. Beth összeomlik és hamar eljut odáig, hogy Don bizonyára másban sem mondott neki igazat és az egész élete hazugság – de vajon baj-e, ha a szerettünk csak pozitív megerősítést ad és mindig azt mondja, amit hallani szeretnénk?
Holofcener íróként, rendezőként és producerként is jegyzett filmje mélyen személyes projekt, és nem nehéz meglátni a történet önreflexív olvasatát. Egy író-alkotó ember számára gyakran okoz gyötrelmet, hogy a művei tényleg jók-e és hogyan kezelje, ha negatív visszajelzést kap (nem kivételek ez alól a filmkritikusok sem). Holofcener akár a legutóbbi forgatókönyvének, Az utolsó párbajnak a fogadtatásából is kiindulhatott, hiszen pont annak a bemutatója idején jelentette be az új projekt indulását:
Ridley Scott nagy reményekkel induló filmje a vártnál langyosabb recepcióban részesült, anyagilag pedig hatalmasat bukott.
A You Hurt My Feelings azonban érdekes módon nem ezt az aspektusát vastagítja meg a történetnek: Beth-t elsősorban nem az bántja, hogy Donnak nem tetszett a könyve, hanem az, hogy hazudott róla. Ezt követően pedig Holofcener a füllentések, elhallgatások, túlzott bátorítások egész tárházát vonultatja fel – régi eseteket hánytorgat fel és új helyzetekben csalja csapdába a szereplőit. Eközben megismerjük Beth és Don, valamint Beth húga és a férje révén az életközépi válság különböző manifesztációit – mind a négy fél azt fontolgatja, hogy abbahagyja a munkáját, amelyben sikertelennek érzi magát.
A meglehetősen példázatszerűvé duzzasztott történet a kegyes hazugságok minden aspektusát megvizsgálja: mikor használtak és mikor ártottak? A dicséret és az elismerés mikor ösztönző, és mikor támaszt túlzott elvárásokat az alany felé? Beth és Don esetének pikantériája, hogy igazi álompárnak számítanak, akik évtizedek múltán is rajonganak egymásért – talán éppen amiatt, mert feltétel nélkül támogatják egymást, kerülik egymás ok nélküli megbántását. Az ellentmondást nem élezi ki a You Hurt My Feelings, de odáig eljutunk, hogy attól még szerethetik egymást, ha valami nem tetszik a másikban – és persze az is kiderül, hogy az őszinteség nehezebb, de hosszútávon kifizetődőbb.
A You Hurt My Feelings fináléjában mégis nevetésben oldódik fel, hogy úgyis mindenki mindenkinek hazudik.
Az alaphelyzetből születhetett volna tisztán dráma vagy vígjáték is, a dramedy azonban lehetőséget ad arra, hogy hétköznapi, éppen ezért mindenkit érintő, de nagyon könnyen eldurvuló problémákról félig komolyan, félig azokat kinevetve beszéljünk. Beth drámája elsősorban Julia Louis-Dreyfus játékától kel életre: ő és Holofcener már az Exek és szeretőkben is dolgoztak együtt, most pedig mindent belead a derűs és magabiztos, éppen ezért a magasból a mélybe zuhanó karakterbe. Nem lehet elmenni Jeannie Berlin mellett sem, aki néhány jelenetben parádézik Beth erős akaratú, bogaras anyjának szerepében. Hozzá képest indokolatlanul nagy teret kap a férj szála, aki úgy érzi, kiégett pszichológusként nem tud segíteni a pácienseinek. Bár ezek a jelenetek is tartalmaznak jó gegeket (például a párterápiás házaspár folyamatosan bántja egymást és semmiben nem ért egyet – csak abban, hogy Don rossz szakember), mivel nem kapcsolódik elég erősen a központi problémához, fellazítja a film ritmusát.
Így bár a You Hurt My Feelings érdekes és érzékeny kiindulópontot választ, olyan, mintha egy csak rövidfilmre elég ötletet nyújtana másfél órássá. A New York-i értelmiség megnyugtatóan otthonos tereiben mindig élvezet elmerülni, ahogyan a játékos szembesítések, szópárbajok is szórakoztatóak, de Nicole Holofcener filmjét kiemelkedőnek vagy maradandónak nevezni igencsak kegyes hazugság lenne.
