Kritika

Ez a vakáció biztos nem lesz a kedvenced – You Should Have Left

David Koepp nagy fába vágta a fejszéjét, ugyanis legújabb horrorfilmje, a You Should Have Left ajánlóját elolvasva sokaknak Kubrick Ragyogása juthat eszébe.

A film forgatókönyve (Stephen King helyett) Daniel Kehlmann azonos című kisregénye alapján készült, ám sajnos a film az eredeti műtől elvonatkoztatva is számos kérdést hagy maga után. Pedig elemeiben minden rendelkezésre áll a sikerhez. A filmet rendezőként és íróként jegyző David Koepp alapból garancia lehetne, hiszen többek között olyan filmekben dolgozott alkotóként, mint a Jurassic Park, a Mission: Impossible, vagy a Pánikszoba. Emellett a film szereplőgárdája is izgalma: Kevin Bacon és Amanda Seyfried alakítja a két főszerepet, nem utolsó sorban pedig

a Blumhouse Productions áll a film mögött, akiket leginkább a low-budget horrorfilmjeikről ismerhetünk.

A filmbéli házaspár, a gazdag, már visszavonult bankár, Theo (Kevin Bacon) és a férjénél jóval fiatalabb színésznő, Susanna (Amanda Seyfried) egy mindentől elzárt walesi házba mennek pihenni kislányukkal (Avery Essex). A házat a neten foglalták le, az azonban a letisztult, modern külső ellenére egészen sötét dolgokat tartogat a (kiválasztott) vendégei számára.

A film alaphangulatát nagyban meghatározza Theo nyomott lelki világa, mely a film elejétől kezdve vészjóslóan telepszik rá a nézőre. A férfi folyamatosan rémálmokkal küzd, melynek emlékei nappal sem hagyják szabadulni. Sőt, a házban mintha elfeledni próbált múltja, és az ebből táplálkozó álmai elevenednének meg. Nem csak az apán, de az anyán és a kislányon is hamar úrrá lesz a félelem, a központi probléma először csak kimondatlanul, de ott lebeg a fejük fölött, majd egy ponton már nem tudják magukban tartani:

ebben a házban egyikük sem érzi jól magát, elmenni azonban úgy látszik képtelenek.

Kevin Bacon és Amanda Seyfried játékukkal erősítik a film alaphangulatát. A kislány „kötelező” karaktere inkább csak jelöli szerepét, jelenlétével támogatja az apában feltörő, a titkából táplálkozó bűntudatot. Koepp-től nem állt távol ez a téma, ugyanis 1999-es Hetedik érzék című filmjében egy nagyon hasonló apakaraktert alkotott, egy megszállottat, akit folyamatos víziók gyötörnek. A főszereplője pedig nem volt más akkor sem, mint Kevin Bacon.

Míg Daniel Kehlmann kisregénye sok szempontból utalás Kubrick Ragyogására, addig a filmes adaptációban mégis kevesebb kapcsolat fedezhető fel a két sztori között. Az alaphelyzeten túl a film más irányt vesz, szinte el is felejtjük a vélt kapcsolatot. A You Should Have Left egy lélektani film: a főszereplő lelki világának kivetüléseivel találkozunk a képernyőn, vívódása egy szörnyű titok miatt lesz a táptalaja az ijesztő karaktereknek és nyomasztó jeleneteknek.

Mintha Theo a ház kísérteties, ismeretlen helyein való bolyongásai a saját elméjének leképezései lennének.

Van egy misztikus olvasata is a mozinak: ahogy Theo-nak, a (kísértet)háznak is van egy titka, egy legendája, ám ennek részletei végig ködösek maradnak a néző számára. Mintha a házat körülvevő misztikum a falu egészét áthatná, az idegen család mögött a falu összezárna, mintha mindenki a házat „szolgálná”. De hogy ez tényleg így van-e, csak találgatni tudjuk. Felmerül a kérdés, mi is ez az egész? Tényleg, miért nem lehet ebből a házból szabadulni? Hasonlóan a szabadulás tematikája jelenik meg a Blumhouse 2017-es nagysikerű, díjnyertes filmjében, a Tűnj el!-ben. Itt a főhős barátnőjének családjához érkezik vendégségbe, ám tőrbe csalják egy magasztosabbnak vélt célért cserébe, a főhősnek pedig egyetlen lehetősége van a túlélésre, ha kijut a házból.

Ám míg a Tűnj el! a brutalitás ellenére jó arányú humorral beszél felsőbbségtudatról, kegyetlenségről és a társadalom problémáiról, addig David Koepp filmje inkább zsánerfilm szeretne lenni – egy komoly, csontig hatoló horror/thriller, ami ott és akkor akarja sokkolni a nézőt. Sajnos azonban ez a próbálkozás gyorsan kifullad.

A film annak ellenére, hogy egy pszichológiai thriller/horror, sztori szinten számos kérdést nyitva hagy, sokszor úgy tűnik, mintha az alkotók a vizualitás javára hagytak volna kibontatlanul bizonyos szálakat. Például a film egyik kulcsjelenetében egymásba futnak az addig egymás mellett haladó történetszálak, a feszültség eszkalálódik, Theo félelmei, a házban történtek, illetve a házaspár személyes csatái is kiéleződnek. Ám a film által kínált megoldás súlytalan, a szereplők reakciói mintha csak a felszínt kapargatnák, és inkább alá lennének rendelve annak a törekvésnek, hogy Theo-nak fizikailag a házban kell maradnia.

A film talán leggyengébb pontja, hogy végignézve annak képi világa nem lesz izgalmasabb, sem félelmetesebb az előzetesénél, melybe a legparább jeleneteket mind belesűrítették.

A kis költségvetésű filmre alapvetően a letisztult képek, nagy terek, fehér-fekete pólusok a jellemzők, melyben megjelenik a világos és sötét oldal szimbolikája, a két párhuzamos világ, amit látunk és az, ami mögötte van. Mégis, a film elég gyorsan kifúj az izgalmas megoldásokból, a téboly csúcspontjára pedig olyan képi megoldások maradnak, amiken sokszor mosolyogni kell.

A You Should Have Left számos korábbról ismerős elemmel dolgozik, akár csak a Ragyogáshoz visszanyúlva a hosszú folyosók, a naplóírás, a nagy ház, az ajtók, a fény-árnyék játékok szerepe. Vagy éppen a párhuzamos világok megjelenése, melyeknek működésével a szereplők sincsenek tisztában. Theo és kislánya hiába hallják egymást a falakon keresztül, de átjutni a másikhoz nem tudnak. (Ahogy a Stranger Thingsben is, a párhuzamos világok térben egymáshoz közel vannak, mégsem járhatók át egyszerűen). Ám míg a népszerű sorozatban ezeknek a világoknak a működése érthető lesz a néző számára, itt inkább csak tapogatózunk. Ezen felül a film nehezen értelmezhető időkezelése is gyengíti az összképet, mely végül nem áll össze egy kerek egésszé.

Kalmár Lalita

Kalmár Lalita az ELTE bölcsészkarán végzett filmszakon, majd később filmírást tanult a METU művészeti karának mesterszakán. Írt kisjátékfilmet, sorozatot, dolgozott színészekkel filmben és színházban egyaránt, a filmkészítés gyakorlatába is belelátott. Szakdolgozatában a bollywoodi film műfaji sokszínűségét vizsgálta, emellett nagy rajongója a szerzői filmnek, illetve a szerzői életutak feltérképezésének.