Kritika

Lázálom a gyarmatokon – Zama

A Zama című argentin film egy festői látomás a 17. századi Paraguay-ról, mely a történelmi állapotok hiteles bemutatása helyett egy bábuként használt hivatalnok mindennapjait tárja a néző elé, mindezt humorral, lenyűgöző képi világgal és elliptikus elbeszélésmóddal.   

A Zama című argentin filmet a 2017-es Torontói Filmfesztiválon mutatták be, és azt követően  számos országban hódította meg a filmkritikusokat. Hol szürreális humoráért, hol a kolonializmus egyedi ábrázolásmódjáért méltatták, a pénztáraknál és a nézők között azonban a kirobbanó siker elmaradt.

Lucrecia Martel egyike azoknak a kiváltságos női filmrendezőknek, akiknek exkluzív helyük van az A-kategóriás filmfesztiválokon. Az 52 éves argentin rendezőnő négy filmet készített eddig. Legutóbb a 2008-as The Headless woman című abszurd pszichothrillerével aratta le a babérokat. Nemcsak korábbi alkotói tevékenysége miatt övezte várakozás legújabb filmjét, hanem azért is, mert a közel egy évtizedes hallgatás után Antonio Di Benedetto 1956-ban megjelent, nagy sikerű könyvét adaptálta vászonra. A latin-amerikai író annak az írógenerációnak a tagja, melyhez Jorge Luis Borges és Julio Cortázar is tartozott. A Zama egyike azoknak a regényeknek, mely feltette Argentínát a világirodalmi térképre, emellett nagy port kavart, hiszen megjelenése után az íróját börtönbe zárták önéletrajzi ihletésű, rendszerkritikus könyve miatt.

A történet címszereplője Don Diego de Zama hivatalnok, aki kormányzati tanácsosként (corregidor) segíti a spanyol állam munkáját Paraguay-ban. A 17. században, a kolonializmus idején játszódó történetben a főhős legfőbb motivációját az jelenti, hogy a király jóváhagyásával hazatérhessen családjához Buenos Airesbe. Ám ahogyan ez lenni szokott, az út buktatókkal és kátyúkkal teli.

A főszereplőt Daniel Giménez Cacho formálja meg, akit korábban a Börtönregény vagy a Cronos című filmekben láthatott a közönség.

Hol kemény, hol elesett férfi; átütő tekintetével hitelesen kelti életre a corregidor karakterét. Zama annak ellenére, hogy a Korona alkalmazásában áll, nem spanyol születésű, hanem americano, vagyis Dél-Amerikában született ember. Habár a felszínen úgy tűnik, mindent megtesz azért, hogy hazajusson családjához, azért születik egy kisfia egy bennszülött nőtől, csapja a szelet a pénzügyminiszter feleségének. A film egész légkörét áthatja az erotika, az ösztönök ősi és primitív jelenléte. Ennek visszatérő megjelenési formája az, hogy a bennszülött nőket általában csoportban ábrázolják, mindig állatok jelenlétével, ezáltal tesz egyenlőségjelet közéjük a rendező.

A történet előrehaladtával a főhős egyre rosszabb sorsra jut: a rizsporos parókás, jól szituált hivatalnokból a film végére egy szakállas, állatias vénember lesz. Míg a történet kétharmadában corregidorként látjuk, ahogy a Korona nevében dönt ügyek felett, sokszor nem hivatalból, hanem ágyékból, addig a film utolsó harmadában már egy hírhedt bandita megtalálására létrejött expedíció tagjaként.

A film közel két órája akkor élvezhető, ha nyitottan és türelemmel ülünk le a képernyő elé; ha átadjuk magunkat annak, hogy a Lucretia Martel által kevert mozgóképes koktél elbódítson bennünket. Aki egy klasszikus kosztümös történelmi filmre vágyik, az csalódni fog. Nem lesznek csattogó puskák, dinamikusan felvett közelharcok, beteljesült szerelmi románc, történelmi adatok illusztráló ábrázolása, viszont lassan kibomló cselekmény, szürreális elemekkel operáló míves képi világ, álomszerű jelenetek és belső vívódások annál inkább. A rendező nem szolgál pontos történelmi tényekkel, nem kapunk fogódzókat, hanem annyi információt birtoklunk, melyet a dialógusokból megfejtünk.

Martelt nem érdekli a történelmi hitelesség, sőt, mintegy fricskaként, tudatos anakronizmusként értelmezhető, hogy szereplői körömlakkot viselnek.

A rendezőnő azt hangsúlyozza, hogy Don Diego de Zama hogyan lesz nevetséges, lecsúszott karakter, a hatalom által irányított báb. Ennek a helyzetnek az abszurd és szürreális mivoltát a képi megoldásokban ragadja meg a rendezőnő leginkább.

A Zama a legszebben fényképezett és legjobban kimunkált operatőri teljesítményt hozza, melyet az elmúlt évben láttam. Rui Poças portugál operatőr már korábbi munkáival (Tabu, The Ornithologist) is felhívta magára a figyelmet, azonban a Zama megtekintése után, ha mást nem is, a vizuális világ egyediségét örökre hazaviszi a hipotalamuszában a néző. A 17. századi miliő ábrázolásához korabeli festmények szín- és fényhasználatát alkalmazták filmre, ennek köszönhetően állóképszerű, festmény hatású beállításokat teremtettek, melyek időtlenséget, mozdulatlanságot sugallnak. Nemcsak David, Ingres vagy Goya hatása érezhető egy-egy képkockán, hanem a kortárs művész, Flóra Borsi munkáinak interpretációja is megjelenik.

A film emblematikus, többször visszatérő jelenete az, mikor Zama áll a tengerparton és a vizet kémleli. Ismert toposz, hogy az elvágyódás, a szabadság utáni igény fogalmazódik meg itt. Ez az attitűd akár a nézői pozícióra is vonatkoztatható: sokan lesznek, akik a film nézése közben nem tudnak bevonódni, „hajóra szállni”, hanem a parton rekednek, mint a hajótöröttek. Azoknak a keveseknek, akik szeretik a lassú folyású, lázálomszerű történeteket, melyek néha finom abszurditással párosulnak, kontemplatív és egyben nyugtalanító élményt nyújt majd Lucretia Martel legújabb alkotása, és kaján élvezettel kémlelhetik a partról a film lassú, lázálomszerű folyását.

Milojev Zsanett

Milojev Zsanett magyar (PTE BTK) és film szakon (PTE BTK, ELTE) végzett, és tanult Oslóban is a Média és Film Tanszéken. Készített már kisfilmet (Vénusz átvonulás), de dolgozott filmes újságíróként is. Szereti a modern művészfilmet, a slow cinemát, a magyar filmek elkötelezett híve és gyűjti a filmes könyveket.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com