Zenei mennyország családi poklokkal a háttérben – nagyjából így foglalható össze a belga Felix van Groeningen szórakoztató és egyben sokat mondó Belgica című filmje, mely a magyar keresztségben a Szex, mámor, rock’n’roll címet kapta.
Frank (Tom Vermeir), a középkorú autónepper munka után egy kocsmába tart. Nem túl életidegen kép. De ő nem inni megy – vagy legalábbis nem elsősorban azért. A Belgica nevű helynek ugyanis Jo (Stef Aerts), az öccse a tulajdonosa, akit jó ideje nem látott. Az újbóli találkozásból aztán hamar közös munka lesz, Frank ugyanis felajánlja testvérének, hogy hétvégente besegít neki a pult mögött. Az ötlet remekül beválik, a vendégek megsokszorozódnak, a hely felpörög…
…kicsit túlságosan is. A hétköznapi szürkeségből kitörni akaró Frank ugyanis szó szerint minden energiáját és pénzét a Belgica felfuttatásába öli, ami sajnos együtt jár családja elhanyagolásával, idővel pedig az alkohollal és drogokkal is súlyos problémái lesznek. Jo ebben egy darabig partner, majd egyre jobban kezdik zavarni bátyja rendszeres kicsapongásai, melyek a klubnak ugyan egy darabig jót, az azt létrehozó családias csapatnak viszont mindenképpen rosszat tesznek.
A rendező mindezt roppant realisztikusan, szórakoztatóan és művészien mutatja be. A klub egyre nagyobb sikerei mögött ugyanis időnként felsejlenek a múlt árnyai, a testvérpár sanyarú gyermekkora, amiért Frank képtelen megbocsátani már haldokló félben lévő apjának. A probléma akkor csúcsosodik ki igazán, mikor Jo szembesíti bátyját a ténnyel, hogy épp olyanná kezd válni, amilyen az apjuk is volt annak idején.
Ez a drámai köntös olyannyira rányomja a bélyegét az egész történetre, hogy a magyar címben megjelölt szex, mámor és rock’n’roll – mint a hedonista életmód legfőbb elemei – is sajátos színben tűnnek fel: minél többet tudunk a családi viszonyokról és állapotokról, annál kevésbé élvezzük ezt az élet könnyedségét bemutatni hivatott, rendkívül dallamos filmzenével megspékelt alkotást.
A Szex, mámor, rock’n’roll dalai egyébként roppant széles skálán mozognak: a rockabilly kinézetű punkzenekartól kezdve az elektronikus zenét tökélyre fejlesztő lemezlovasokon át a kortárs táncművészek kíséretében előadott underground csapatig mindenféle előadó megfordul a Belgica színpadán reggelig tartó mulatozásokra csábítva az egyre nagyobb létszámú közönséget. A dolog érdekessége, hogy az összes zenét a belga Soulwax nevű formáció szerezte és keltette életre a filmben.
A film képi világa azonban épp annyira dicsérendő, mint a zenei atmoszféra. A kamera mögött álló Ruben Impens nem először dolgozott együtt van Groeningennel – többek között a 2014-ben Oscar-díjra és Európai Filmdíjra is jelölt Alabama és Monroe című filmet is ő fényképezte –, így nem csoda, ha ezúttal is remekül megértették egymás szándékait. A rendező előző filmjeinek ismerete egyébként is hozzáadhat némi pluszt a Szex, mámor, rock’n’roll értelmezéséhez: az imént említett előző filmjében a zene legalább akkora szervező erő, mint jelenlegi alkotásában; a 2009-es Szarul állnak a dolgok 13 éves főhőse ugyanúgy a rossz apa árnyékából próbál kilépni, mint esetünkben Frank; de még a 2007-es Dagen zonder lief baráti társaságába jó idő után visszacsöppenő főhősével is találhatunk párhuzamokat.
Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a mindössze 39 éves Felix van Groeningen rendezői díjjal tért haza az idei Sundance Filmfesztiválról, a Szex, mámor, rock’n’roll ugyanis egy felettébb okos alkotás. Az igazán mély dráma könnyed zenei köntösbe bújtatása nem csupán közönségcsalogató húzás, hanem roppant realisztikus látásmódról is árulkodik a világról, melyben semmi nem fekete-fehér (de még inkább nem szürke!), sokkal inkább színes-hangos hullámvasút emelkedőkkel és mélypontokkal.
