Kritika

Félúton a robottemetőbe – Zoe

A nőt félúton elhagyva a Szárnyas fejvadász felé menetel a Zoe – Drake Doremus romantikus drámája azonban ahelyett, hogy a mesterséges intelligenciát taglaló filmes diskurzusban vonultatna fel új szempontokat, csak a rendező örök témájának, a reménytelen(nek látszó) szerelemeseknek ad díszletet.

Drake Doremus sportot űz abból, hogy szerelmeseit látszólag legyőzhetetlen akadályok elé állítja: az Őrülten hiányzol hőseit egy óceán válaszotta el egymástól, a Kísértés párját a generációs különbség, a Rideg világét pedig meglepő módon maga a szerelem. A rendező ez utóbbi filmjével már nemcsak a románcok, de a sci-fi világába is belépett – úgy tűnik megtetszett neki a zsáner, mert a Zoeval is ide tért vissza.

Zoe (Léa Seydoux) és Cole (Ewan McGregor) egy szintetikus szeretőket fejlesztő központban dolgoznak együtt. Amikor a lány elkezd érzelmeket táplálni az elvált férfi iránt, döbbenten tudja meg tőle, hogy nincs esélyük, hiszen ő maga is android. Ennek ellenére szép lassan romantikus kapcsolat bontakozik ki köztük – a lány azon vergődik, vajon elég lesz-e a férfinak, a férfi pedig… nos, ő is pont ezen.

A szintetikus lány, Zoe és alkotója, Cole szerelmének története bár tökéletesen illeszkedik a rendezői életműbe, mégis sokkal izgalmasabb a mesterséges intelligencia érzelmi vetületeit vizsgáló filmek kontextusába helyezni. A Zoe olyan, mintha félúton állna A nő testetlen szerelmese és a Szárnyas fejvadász gyengédségre vágyó replikánsai között. A konfliktusai is hasonlóak: vajon attól igazi valaki, hogy hús és vér? Vagy attól, amilyen érzéseket kelt?

Miben rejlik a valódi emberség?

Az Ex Machináról írt kritikánkban kollegám azt állítja A nő, a Chappie, az Automata és a Csillagok között világában a mesterséges intelligencia egyenrangú az emberrel – az A.I. – Mesterséges értelem vagy A kétszáz éves ember már azt állítja, egyenesen jobb is nála. A Zoe pont azon gondolkodik, vajon igaz lehet-e ez. Az, hogy a mienkhez megtévesztésig hasonlító testet kapnak a robotok, vajon lelket is ad nekik? Cole is nehezen dönti el: bár imádja Zoe társaságát, sokáig mégsem akar vele testi kapcsolatot létesíteni, miközben a film egy másik szálában pont azt mutatja, milyen könnyű szexuális segédeszközként használni a robotokat.

Jól látszik, hogy sok potenciál rejlik Doremus Rich Greenberggel közösen írt sztorijában – a gond csak az, hogy a direktornak fontosabb az érzelgés, mint a filozófia, így felvetett kérdéseit nem szövi tovább. Nem lenne ezzel gond, ha akkor a romantikus konfliktust komolyan kidolgozná – ez is elmarad azonban.

A bonyodalom vihar a biliben,

ami pont olyan könnyedén oldódik meg, mint ahogy felmerül, ráadásul az alkotók kihagyják a másik szintetikus (Theo James) felbukkanásában rejlő szerelmi háromszög lehetőségének feldolgozását is. Theo James jelenléte éppen emiatt egy furcsa biodíszletté degradálódik: a saját fajtájához húzó karaktere maximum ellenpontként tud szolgálni Zoe mellett, miközben nagyon is izgalmas új dimenziókkal gazdagíthatta volna a történetet, ha az alkotók nem érik be ennyivel.

Ettől függetlenül nem vállalhatalan film a Zoe. Doremus korábbi filmjeivel is bizonyította már, hogy ügyes a szentimentális hangulat megteremtésében: bár John Guleserian operatőr nem esztétizál annyira, mint a Rideg világ esetében, a szép képek és a simogató zene mégis eléri, hogy kellően romantikus hangulatba keveredjen a néző is. Egy vasárnap délután talán ez is elég lehet.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com