Kritika

Feketén-fehéren – Zöldhatár

Zöldhatár1

Agnieszka Holland legújabb filmje, a Zöldhatár a fehérorosz-lengyel határon kialakult menekültválságon keresztül beszél kiszolgáltatottságról, kitartásról, emberségről és embertelenségről, kihúzva a film idővonalát egészen az orosz-ukrán háborúig. A fontos és aktuális téma azonban önmagában kevés egy maradandó filmalkotáshoz.

Minden évben felbukkan egy-egy „fontos film” – érzékeny és jelentőségteljes politikai témák, kiélezett történelmi pillanatok, a világ legkülönbözőbb csapásai által sújtottak, embertelenül kezeltek, kiszolgáltatottak történetei, háborúk, szegénység.

Filmek, amik megráznak, nyomasztanak, elgondolkodtatnak.

A „fontos filmmel” kéz a kézben jár nemcsak az alkotók társadalmi felelősségéről szóló diskurzus, az öncélúság vagy hatásvadászat vádja, de a kritikai elismerés és a díjeső is. A „fontos film” azonban nem mindig jelent jó filmet is – még ha ezt a téma érzékenysége miatt sokszor nem is merjük bevallani magunknak. Szinte bűntudatunk van, ha egy ilyen filmet unalmasnak, netán didaktikusnak, sőt, a téma fikcióvá színezése során torzuló valóságábrázolása miatt károsnak találunk. Gyakran előfordul, hogy nem feltétlenül saját filmszerűségében adnak valamit befogadójuknak. Inkább csak figyelmet irányítanak egy elfeledett vagy éppen újonnan felbukkanó kérdésre, problémára. Párbeszédet kezdeményeznek, árnyalják a különböző híradásokból szerezhető tárgyilagos, vagy rosszabb esetben az igazságot elferdítő, egyoldalú képet.

A figyelem irányítása ettől függetlenül tényleg fontos – ettől lesznek a „fontos filmek”, még ha az idézőjeltől némileg iróniának is hangzik az elnevezés, fontosak. Ahogy az Európa, Európa című holokausztfilmjének forgatókönyvéért Oscar-díjra jelölt lengyel rendezőnő, Agnieszka Holland legújabb filmje, a fehérorosz-lengyel határon zajló menekültválságot tematizáló Zöldhatár is fontos.

Zöldhatár 2

Ők Lukasenka fegyverei, ha beengedjük őket, ezrek jönnek utánuk” – a menekültellenes retorikában a dehumanizáció az egyik leghatékonyabb eszköz. A lengyel határőrökbe is hatékonyan sulykolják a leckét, kiölve belőlük minden együttérzést azok iránt, akik kétségbeesésükben jobbat nem ismerve, a határon átjutva hazájukba érkeznek. 2021-et írunk, a fehéroroszok megnyitották az utat az országon áthaladó bevándorlók számára Nyugat felé. A lengyelek azonban nem túlzottan örülnek ennek: ők sem akarják befogadni az érkezőket, ahogy a fehéroroszok sem akarták, azért noszogatják őket nyugatabbra.

Mint egy labdát rugdossák ezeket a végletekig kiszolgáltatott embereket a két térfél között.

Számunkra is túlságosan ismerősen csenghet az illegális bevándorlók, a szitokszóvá váló „migránsok” és a háborús menekültek közötti retorikai különbség, amit a Zöldhatár is felvillant. Egy, a magyar közéletben is ennyire jelenlevő kérdéskör esetén nem tud a néző nem arra gondolni, mit kezdene a magyar film a menekültek témájával – ha lenne rá lehetősége? Mondhatnánk, hogy de hát ott a Jupiter holdja, az válasz a kérdésre. De csak látszólag: a Jupiter holdja ugyanis csak kulisszaként használja a menekültválságot, valódi társadalmi-politikai kérdések feszegetése helyett a csoda természetrajzát, a hit kérdését vizsgálja. Más választ kereshetünk dokumentumfilmekben, esetleg rövidfilmekben is, de a nagyjátékfilmjeinket tekintve igencsak látványos űr tátong erről a témáról, ami közel tíz éve a napirendről le nem kerülve meghatározza a politikai kommunikációt.

Ha készülhetne is ilyen film, minden bizonnyal csak független finanszírozásból – ahogy a lengyel kormánnyal szemben igencsak kritikus álláspontot képviselő Agnieszka Holland sem számíthatott a Zöldhatár esetében a Lengyel Filmintézet támogatására. Filmje olyannyira megosztóra sikeredett, hogy a lengyel igazságügyi miniszter egyenesen a náci propagandafilmekhez hasonlította a Zöldhatárt a lengyelekről festett, nem épp hízelgő kép miatt.

Fájdalmas, megalázó és embertelen helyzet, amelybe a Zöldhatár főszereplői kerülnek.

A kisgyerekes szír család Svédországban élő rokonaikhoz tart, a hozzájuk csapódó afgán angoltanárnő lengyel menedékjogot szeretne. A nagypapa, történjen bármi, kitartóan imádkozik, míg a humorát őrző kisfiú angolul tanul a tanárnőtől. Lassan megismerjük főszereplőinket, beleilleszkedünk kényszerű élethelyzetükbe, a szenvedés mellett látjuk őket néhány könnyedebb pillanatban is, miközben a körülményeknek kiszolgáltatva ide-oda sodródnak a fehérorosz és a lengyel határ között. Aztán a film hirtelen fejezetet vált – és egyben nézőpontot is. A menekültcsaládot övező folyamatos bizonytalanság feszültsége kifúl, az első fél óra gyomorgörcse alábbhagy.

Zöldhatár 3

A szögesdrótok árnyékában, a fekete-fehér képekben még sűrűbbnek és átláthatatlanabbnak tetsző erdőségben újabb és újabb életmozaikok villannak fel előttünk, újabb és újabb szereplők sorsa keresztezi egymást. A fiatal határőr, aki születendő gyermeke eltartása végett került a posztra, a fontoskodva rohangáló aktivisták és a határ közelében home office-ban rendelő, passzív megfigyelőből a sok visszásság láttán egyre inkább aktivizálódó pszichológusnő – az ő történetük is a Zöldhatár.

A fejezetekre tagolt, sok különböző nézőpontot felvonultató elbeszélői szerkezet, még ha zavarosnak is hat, hozzáadhatna a film szándékolt mondanivalójához. Hiszen nem lehet leragadni egyetlen család hányattatásainál, mert van még tíz, száz, ezer hozzájuk hasonló.

Nem is lehet ettől a kiszolgáltatott, embertelen helyzettől egy egyenletes drámai ívet várni, nincs kielégítő lezárás sem.

Nincs egyetlen igazság, a valóságnak több oldala van, több résztvevője, mind-mind saját szemszöggel, saját tapasztalatokkal… A Zöldhatár azonban nem használja ki a választott elbeszéléstechnikájában rejlő lehetőségeket. Az állandó szemszögváltás csak zavarossá teszi a narratívát, az egydimenziós karakterhorda felvonultatása miatt senkihez sem tudunk igazán közel kerülni, senki sorsában nem tudunk igazán invesztálódni. A feszültséget sem tudja két és fél órán át fenntartani, így – bármennyire is lelkiismeretfurdalást okoz ezt mondani – egy idő után önismétlésbe, sőt, unalomba fulladnak a határőrök cél nélküli, az ivóvíz megtagadásától a terhes nők határon való áthajításáig terjedő kegyetlenkedései, és az aktivisták aktuálpolitikai monologizálásai is.

Hiába a sok karakter, a film által képviselt álláspont mégis nagyon egyoldalú marad: a menekültek gyengék és gyámolításra szorulnak, míg a határőrök velejéig romlott gazemberek. Ezzel a leegyszerűsített látásmóddal azonban a Zöldhatár nem is mond semmi újat, és nem is ér el különösebben semmit – vagy csak megerősíti a nézőben, amit eddig is érzett, vagy pedig ilyen mértékű egyoldalúságot látva propagandát kiált.

A Zöldhatár igencsak fekete-fehér képet fest – a szó lehető legszorosabb értelmében.

A drámaiság fokozása érdekében, öncélúan fekete-fehérre színezett képsorok a folyton mozgásban levő, remegő kézikamerás felvételekkel egyfajta dramatizált, fikcionalizált dokumentumfilm irányába mutatnak ugyan, mindezek mégis inkább a hatásvadász-jelleget erősítik, nem a realizmust. Holland sajnos a „fontos filmek” legnagyobb csapdájába esett. A nyilvánvaló humanitárius szándék ellenére a Zöldhatár sajnos könnyhajhász publicisztikába hajlik – egy pszeudo-realista óda a fehér megmentőkhöz, akik nélkül a gyámoltalan közel-keletiek egy napig se maradnának életben.

Számunkra, akik ismerjük a Zöldhatárban ábrázolt krízist, és ismerjük egyik vagy másik oldal elferdített narratíváit is róla, nem biztos, hogy olyan sokat ad egy ilyen távolságtartóan elbeszélt, a figyelemfelhívást és az informálást célul kitűző történetben viszontlátni a híradókból ismert passzusokat. Egyoldalú nézőpontja miatt nem tud annyira elfogulatlan maradni, hogy azt mondhassuk, végre egy agyonsulykolt politikai jelszavaktól mentes forrás a kérdésről. Így viszont csak az egyik legismertebb, legsikeresebb lengyel rendező rangos európai filmfesztiválokra gyártott, a zsűri moralitására és empátiájára hatva díjakkal elhalmozott filmjében kigondolt verzióját ismerhetjük meg annak, milyen lehet mind menekültnek, mind határőrnek, mind elszánt aktivistának lenni.

A Zöldhatár azonban mégiscsak fontos film

– immár idézőjelek nélkül. Olyan kérdésekről beszél, amikről fontos, hogy halljunk, fontos, hogy szem előtt legyenek, fontos, hogy ne temessék teljesen maguk alá az összes többi fontos ügyek, ne merüljenek feledésbe. Így ha unnánk a hazai hírekből való tájékozódást, de mégsem szeretnénk elzárkózni a körülöttünk zajló világ égető kérdéseitől, mégiscsak érdemes lehet végigülni a Zöldhatárt. Még akkor is, ha néha fáj nézni.

A Zöldhatár június 27-től látható a magyar mozikban.

Nagy Eszter

Nagy Eszter az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2023-ban. Fő kutatási területe a kortárs magyar film, érdeklődési köre a musicalektől kezdve a gótikán és a film noirokon át egészen Bergmanig terjed - illetve még azon is túl.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com