Fókuszban Kritika

Vérszagra gyűl az éji vad – Zombieland: A második lövés

A zombielandi túlélés második szabálya: mindig menj a tutira, lőj kétszer! Az alkotók megfogadták, de vajon a frappáns címet kapott Zombieland: A második lövés egy fölöslegesen elpazarolt töltény a már amúgy is elpusztult agyzabálóba?

2009-ben a Zombieland első része friss vért pumpált egy elkárhoztatott műfajba, „azáltal, hogy a Haláli hullák hajnalához hasonlóan egy ún. zomedy képében értelmezte újra egy élőhalott műfaj szabályrendszerét.” – írtam őszváró listánkban. S nem csak a túlbuzgó, a trash tudatosságát örökké értékelő rajongó szólt belőlem. Nem dimenzionálta túl magát, hiszen műfajából addigra már csak egy lerágott csont maradt. Csámcsogtak már rajta szomorú intrikával (George A. Romero filmjei), az emberség elvesztésének nyers kritikájával (Danny Boyle 28-filmjei) és paródiába hajló agymenés közepette (Sam Raimi Gonosz halott-filmjei) is. A művészi önkifejezés helyett csak egyvalamivel foglalkozott: mi mit csinálnánk, ha a kiürült világ egy vért hörgő, halálsikolyok zajától hangos vidámpark lenne? Törnénk-zúznánk és rárepülnénk még a légyre is, ha nem terjesztene épp sejtsorvasztó apokalipszist. Élvezte az apró örömöket, és élvezi tíz év távlatából is.

A flúgos fogat már évek óta aprítja az ellent, az egyre gizdább agyszopókat. Columbus (Jesse Eisenberg) és Tallahassee (Woody Harrelson) a Fehér Ház rejtekéből indulnak útra, hogy megmentsék Witchita (Emma Stone) kishúgát, Little Rockot (Abigail Breslin) egy minden eddig ismert kódorgófajnál veszedelmesebb entitás, a hippik karmaiból.

Nem túl acélos rajt, de még így is céltudatosabb, mint a kizárólag túlélésre orientált első felvonás. Nem is áll jól egy hentelésre szakosodott, legkülönfélébb komplexusok két lábon járó megtestesüléséből verbuvált szociopaták együttesének. Vállt vállnak vetve rombolják le társas kapcsolataikat, hogy aztán érzelmi roncsként kezeljék a meg nem lévőt. Summa summarum: halálra vannak ítélve, mégis az utolsó utáni pillanatban rendre megmenekülnek, miközben másodjára durrantják el egysorosaikat.

A második lövés egy szabályszerű folytatás: nagyobb, hangosabb, ugyanolyan.

Az igényes történetmesélés elkötelezett követőjeként, a bölcsészet- és társadalomtudományi kar kommunikáció- és médiatudomány szakjának kritikus szemléletmódra neveltjeként hívom segítségül az indián teológusok leszármazottját, Woody Harrelsont e borzalmas expozíció ítészéül: „leszarom a szabályokat”.

A franchise-ok korában még a középszerű történetek is folytatást kapnak, hogy előzményfilmként rebootolják később, és ha ez sem elég, remake formájában élesztik újra a kapzsiság oltárán. Éppen ezért jelent igazi élményt egy olyan őszinte film, mint a Zombieland 2. Logikai és kronológiai hibákra fittyet hányva adja el magát ostoba második részként, ami ravasz elmét sejtet. 

Ha az első rész a mindenben magvas gondolatiságot kereső és túlkomplikáló kritikus attitűdöt támadja, akkor a második a hollywoodi tendenciának teret adó népet, aki oly boldog rajt’, mint akarom, s mint a barom, melyet igába hajt.

A már említett frappáns címadás tulajdonképp Fleischerék ars poeticáját tükrözi. Tudják, hogy ez egy olyan folytatás, ami teljesen felesleges, a bedurrantott húsdaráló még inkább, s olyan költői túlzásba esnek, amilyenbe csak nem szégyellnek. Az első rész legjobb poénjait fejelik meg önironikus visszautalásokkal. Ilyen Tallahassee izzadságszagú egysorosa, a „húzzunk vagy zúzzunk!”, amit még a szereplők is „pfú, ez nagyon 2009-esen hangzottnak” ítélnek. De akár említhetném e kétórás agymenés egyik legnagyobb baromságát, ami szorosan összefügg az első epizód totál random bejátszásával, „A hónap legkirályabb zombiölésével”.

Pedig előtte mennyire féltem tőle mondván, ezt csak elcseszni lehet. Aztán elindult az intró, megkondult a vészharang, hőseink gigantikus CGI-környezetben slow-motion tizedelik a holtak seregét a Metallica lágyan hömpölygő, idilli aláfestő muzsikájára, a Master of Puppetsra. 

Hátradőlve engedtem a kéjes élvezetnek, amit A második lövés kínál. 

Nem kímél senkit és semmit: a The Walking Dead (mint a mainstream zombimóka) épp úgy megkapja a tökönrúgást, mint a Facebook (ráadásul az annak alapítóját A közösségi hálóban megformáló Eisenbergtől), de még Danny Boyle és a Yesterday sincs biztonságban. 

Egyszerűen öröm volt nézni ezeket az igazán komoly színészeket (főleg Stone-t és Harrelsont), akik nem restek totál idiótát csinálni magukból. Szerepeik nem kívánnak eget rengető színművészetet, ami meg is látszik kötetlenségükön, felszabadult bohóckodásukon. Hogy elkerüljem a vulgaritás pecsétjét, a nagydumás cowboy szavaival élek: az új mozit legalább úgy élveztem, mint Tallahassee saját magát Elvis Presley Cadillacjét vezetve –„mint egy duzzadt fasz”. 

A Zombieland: A második lövés garantáltan nem fog tetszeni mindenkinek, de egy ilyen filmnek ez a feladata is. Klisés és következetlen, mégis egyedi és tudatos. Kíméletlenül vicces és önironikus, miközben nagyon is elgondolkodtat napjaink popkultúrájáról. Ha nekem nem hinnétek, hát higgyetek Bill Murray-nek. 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..