Kritika

Zombikról így vagy sehogy – Vonat Busanba

A reneszánszát élő zombitematika megannyi alkotásán végignézve üdítő egy olyan film, amely egyszerre hozza az élőhalottak elleni harc izgalmait és feszültségét, ugyanakkor emberi, hiteles és mélyen elgondolkodtató, egy-két kiemelkedően erőteljes képsorral. A Vonat Busanba – Zombi expressz (Train to Busan) az elmúlt évek egyik legjobb zombis filmje, a hatásvadászat – azaz Hollywood-mentes Dél-Koreából.

Ritka, hogy egy rendező egy éven belül több kiemelkedő alkotással is előálljon, főleg ha azok tematikája megegyezik. Yeon Sang-hónak azonban 2016-ban két meglepően jó zombifilmet is köszönhetünk, ráadásul az Anilouge-ra is eljutott Szöul, végállomás az alkotó korábbi műveinek örököse: egy animációs darab. Míg azonban ez a film jóval inkább arról szól, mennyire mocskosak, romlottak és veszélyesek önmagukban az emberek – és mindezt helyezi egy zombikkal hemzsegő városnegyedbe, addig a Train to Busan (magyarul Vonat Busanba) árnyaltabban közelíti meg az élőhalottakkal való találkozást, és arra helyezi a hangsúlyt, mivé is válthat az ember veszélyhelyzetben (már ha nincs alapvetően bennünk a rossz): mit is hozhat ki belőlünk egy esetleges zombiinvázió.

Félreértés ne essék, a rendező az utóbbi esetében sem kíméli az embereket, mégis teljesen más megvilágításba kerül az önzés, kicsinyesség és embertelenség, ha a saját életünk a tét – éppen ezért kifinomultabb és elgondolkodtatóbb ez a mű. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen ítélkezni, ha egy emberi élet forog kockán – és bár sokszor társadalomkritikus a film, Sang-ho is kerüli, hogy feketén-fehéren ítéletet mondjon bármelyik karaktere felett. És bár nyíltan vannak protagonistái és antagonistái az alkotásnak, végül leginkább azt érzi a néző, hogy az egész világunk szomorúan reménytelen, és talán egyszer és mindenkorra el van veszve.

Éppen a mondanivaló súlya miatt a történet kezdete önmagában nem több, mint egy átlagos zombifilm kiindulópontja: egy nap egy titokzatos kór támadja meg az embereket, akik zombikként elárasztják az utcákat, boltokat és pályaudvarokat, sőt még a vonatokra is feljutnak. A mű kezdetében az örökösen dolgozó és családjára ritkán odafigyelő üzletember, Seok Woo (Yoo Gong) pár napra megkapja lányát, Soo-ant (Soo-an Kim), akit azonban csak egy dolog foglalkoztat: minél előbb Busanba akar jutni, hogy édesanyjával lehessen. Az eredetinek nem nevezhető, elhidegült apa-lánya kapcsolat a kezdeti értékkülönbségek miatt lesz egyedi: a férfi csak arra tanítja a lányát, hogy önmagáról gondoskodjon, ne törődjön másokkal, míg a fiatal lány gyermeki jósága és önzetlensége (naivitása?) újra és újra apja filozófiájának útjába áll.

Soo-an bájos segítőkészsége és a világ romlottságának erős ellentéte többször is gyönyörűen bontakozik ki előttünk.

Az olyan képsorokban rejlik igazán Sang-ho rendezői nagysága, mint egy égő felhőkarcoló hamudarabjainak hópelyhekhez hasonló lassú hullása, amely a kislány tenyerében landol – egy kép, amely egyszerre kapcsol össze életet és halált, gyermeki tisztaságot és pusztulást, mindezt úgy, hogy halványan még a haláltáborok borzalmait is felidézi. De korántsem ez a Vonat Busanba legfelejthetetlenebb jelenete.

A rendező már a Szöul, végállomás kapcsán is feszegette a zombik és az emberek közti párhuzamot, kiemelve, hogy nem olyan biztos, hogy az előbbitől kell jobban félnünk. A Vonat Busanba egy szűk pár perces szegmensével nyíltan teszi egyenlővé az élőhalott és az élő tömeget, levonva a szörnyű és megrázó következtetést: bizony nincs itt semmi különbség. A főbb szereplők a film végére elszeparálódnak a többi túlélőtől, míg a vonat nagy részében már átvették a zombik az uralmat. Ahogy az apró csapat próbál kocsiról kocsira átjutni a többiekhez, az utolsó vagonban csapdába esnek: a képben középre pozicionált Soo-an kezeit a fülére téve sírva ordít, miközben a bal oldali vagonból a zombikat próbálják kint tartani, a jobb oldali vagonba pedig az élőket nem akarják beengedni.

Kétely, félelem, bizalmatlanság – hiszen senki nem lehet biztos, hogy nincsenek megfertőzve.

Az emberi kettősséget, a bennünk lakozó jó és rossz örökös harcát azonban mégis elsősorban a főszereplőbe ülteti a rendező, akinek bár szépen és precízen kibontakozik a jellemfejlődése, a karakter eleinte tökéletes leképezése a nagy tömegnek. Az ötletes és beszédes beállítások, díszletek és jelenetsorok elgondolkodtató játéka miatt erős ez a film: mint mikor az első képek egyikén majdhogynem a néző képébe nyomja a rendező, mennyire ellentmondásos is a figura (alsó kép); vagy amikor egy pár másodperces telefonbeszélgetést követően, amelyből kiderül, a férfi cégének köze lehet a lakosság megfertőzéséhez, az apa beáll a vonat egyik mosdójába és elkezdi lemosni véres tenyerét. A mellbevágó mosom kezeim szimbólum azonban hamar haragos zokogásba fullad – mutatva, hova is jutott az apa emocionálisan a vonatút során.

Az is nagyon jót tesz a filmnek, hogy az egyébként szimpatikus karakterek mélyek és olykor felkavaróan emberiek – a közönség soraiban ülve sokszor azonosulunk egyszerre mindükkel vagy éppen egyikükkel sem. A konstans izgalmat a teljes bizonytalanság adja: itt tényleg bármi bármikor és bárkivel megtörténhet, nincsenek a mozgóképes történetmesélés konvenciói által védett karakterek – ezt pedig kegyetlenül ki is játssza a rendező.

Ahogy a terhes nő-kártya is átértékelődik a zombikkal és embertelen emberekkel telezsúfolt vonaton. Szinte csontig hatol a leendő anya kimondatlan elkeseredettsége és fájdalma, miszerint megéri-e ilyen világra gyermeket szülni. Az áthallás pedig jócskán értelmet nyer, hiszen lássuk be, egy-egy pesszimistább hozzáállás alapján a mai felgyorsult, fegyverekkel, elnyomással és gyűlölettel teli társadalom sem éppen a leghívogatóbb terep egy új élet számára.

Ahogy az az egész filmre is érvényes, a befejezés is távol esik egy hollywoodi változattól.

Yeon Sang-ho könyörtelenül, mégis megkapóan zárja a történetét: még utoljára odaszúr egyet az ember(i)ségnek, hogy aztán meghatóan fejezze be az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb zombis alkotását, amely látványos, hiteles és végre az emberi oldaláról közelíti meg az egyre több és több filmet árasztó tematikát.

A cikkek a hazai bemutató kapcsán 2018. március 2-án frissítettük.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..