A szigetországiak időről időre hozzátesznek valamit a zombilegendáriumhoz. Colm McCarthy a Kiéhezettekkel (The Girl with All the Gifts) most egy sereg jól feltett kérdéssel, izgalommal és egy rendkívül okos új szemszöggel járult hozzá a szubzsáner fejlődéséhez.
Egy jól őrzött katonai támaszponton tudósok gyerekeket figyelnek meg. A gyerekek kiéhezettek – egy gomba terjesztette vírus áldozatai, akik örömmel felzabálnák embertársaikat. Csakhogy ők – ellenben a megfertőzött emberiség legnagyobb részével – megtartották emberi lényüket, éreznek és gondolnak, még ha időnként elő is törnek belőlük ösztöneik, így ők jelenthetik a megoldást a pusztító járványra. Amikor a tábort a dühöngő betegek megtámadják, néhány katona, a tudósok vezetője, Dr. Caldwell (Glenn Close), a gyerekek tanára, Helen Justineau (Gemma Arterton) és Melanie (Sennia Nanua szerethető egészestés bemutatkozása), a kísérleti alany, elindulnak, hogy biztonságos terepet találjanak a vakcina előállításához.
Egy zombifilmnek megvannak a maga közhelyei, a kutatólabor, a sétálók, a rendfenntartó erők, a csattogó állkapoccsal a kamera felé rohanó fertőzöttek, a kietlen városi utcákon való menetelés. A saját regényéből dolgozó, korábban képregényszerzőként híressé vált Mike R. Carey forgatókönyvéből nem maradt ki egy sem a kötelező elemek közül – de szerencsére sokkal több is akadt a látszólag már teljesen kivérzett témában. Egyrészt hoz némi pluszt a történetbe a fertőzés hátterében álló gomba, de sokkal fontosabb, hogy az író számos izgalmas kérdéssel is operál. Egyetlen ember (?) túlélése szembeállítható-e az egész emberiségével? Mitől válik az ember emberré?
Mi számít önzőségnek, amikor mindenki úgy véli, a nagyobb jóért cselekszik?
Mi jelenti valójában a túlélést az emberiség számára?
A film módszeresen van összerakva és egyértelműen Danny Boyle 28 nappal későbbjének nyomdokain jár. Látszik, hogy Carey komoly munkát fektetett az események kibontásába, sajnos ez azonban nem sikerült tökéletesen. A motivációk néhol zavarosak, a logika itt-ott megbicsaklik – de mindezt könnyedén megbocsájtjuk a megteremtett atmoszféra kedvéért. Az eddig elsősorban tévés produkciókon dolgozó direktor, Colm McCarthy már a kezdeti jelenekkel lebilincseli a nézőt, a világtól elzártan felnövő gyerekek fullasztó hétköznapjai remek hátteret adnának egy kamaradrámához is, de a csendesen csordogáló nyitó képsorok tökéletesen időzített akciónak adják át helyüket hamarosan. A film innen kezdve folyamatos feszültségben tart – hogy újabb és újabb jól előkészített fordulatokhoz vezessen.
Érdemes szót ejteni a film látványvilágáról is. McCarthyt nagyon érdekelte, hogyan jelenik meg a posztapokaliptikus világ, éppen ezért mikrodrónt küldött Ukrajnába, a csernobili katasztrófa közelében lévő szellemvárosba, Prypjatba, hogy felvételeket készítsen, és konzultált az egyik legfontosabb referenciapontot jelentő Monsters alkotójával, Gareth Edwards-dzal is. Úgy tűnt, az előtanulmányok meghozták az eredményüket: pofás kis világvégi világot sikerült összehoznia – ami azonban csak hab a tortán az intelligens tartalom mellett.
