Kritika

A falon túl – Érdekvédelmi terület

Jonathan Glazer visszatérése, az Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest) fojtogató életkép a holokauszt hátteréről.

Jonathan Glazer azon rendezők közé tartozik, akik ritkán készítenek mozifilmet, művei mégis meghatározó hatásúak. Az 1965-ös születésű Glazernek sok videoklip, reklámfilm, rövidfilm közepette az Érdekvédelmi terület csupán a negyedik filmje a Szexi dög, a Születés és A felszín alatt után, így joggal övezi nagy érdeklődés – amelynek nemcsak megfelel, de jóval felül is teljesíti az elvárásokat.

Az Érdekvédelmi terület az a típusú film, amelyről minél kevesebbet tudunk, annál jobban járunk. Ironikus módon a főszereplő Höss családnak is ez a mottója, akik paradicsomi kertet építenek közvetlenül Auschwitz mellett. Az én házam, az én váram.

Rudolf Höss tevékenysége a történelemkönyvek mellett Robert Merle regényéből, a Mesterségem a halálból lehet ismerős:

a német SS tiszt auschwitzi táborparancsnokként dolgozta ki a táborba kerülők módszeres megsemmisítését. Glazer műve azonban nem ennek, hanem egy másik regénynek az adaptációja: a cannes-i premierrel egyidőben elhunyt angol íróé, Martin Amisé. Az azonos című regény azonban inkább csak kiindulópontja a filmnek, hiszen azzal ellentétben Glazer nem személyközi viszonyokat vizsgál, hanem ennél absztraktabb vállalást tesz. Holokausztábrázolása áttételes, a sejtetésre épül, gyakorlatilag semmi szörnyűséget nem látunk – csupán hétköznapi életképeket, nagyobb események nélkül. Ennek ellenére páratlanul nyugtalanító film az Érdekvédelmi terület, hiszen a tagadást, a közönyt, a lelkiismeretlenséget, a rideg számítást és a néma cinkosságot mutatja be. Azokat a tulajdonságokat, amelyek lehetővé tették, hogy a haláltáborok háborítatlanul működhessenek. 

Az Érdekvédelmi terület közelítése és szemszöge Nemes Jeles László kisjátékfilmjéét, a Türelemét idézi – kínálja magát a párhuzam a Saul fiával is, a Türelem azonban közelebbi rokon.

Glazer filmje sem a lágerben játszódik, hanem egy zöld idillben, szereplői nem a táborlakók, hanem a gépezet legfőbb működtetője és családja, elsősorban felesége, Hedwig. Sandra Hüller elképesztő alakításában Hedwig az eszményi náci feleség és családanya, aki feltétel nélkül, némán támogatja a férjét (Christian Friedel), vezeti a háztartást, gondoskodik a gyerekekről. Hedwig viselkedése arra épül, hogy hiába laknak konkrétan a tábor kerítésének túloldalán, a vastag betonfallal nemcsak fizikailag, hanem szellemileg és lelkileg is tökéletesen kizárják a külvilág rettenetét, a naivitásba menekülnek. A kognitív disszonancia abban csúcsosodik ki, amikor férje áthelyezésekor Hedwig nem akarja elhagyni a haláltábor melletti lakást, mert ezt tekinti az otthonának, ragaszkodik hozzá. Számára a világ ezen pontja a legtökéletesebb élőhely. Hedwig látogatóba érkező anyja ellenben csak rövid ideig képes elviselni a lányáék vendégszeretetét: egyszer csak köddé válik. Lánya mint minden a valóságába nem illeszkedő részletet, ezt is azonnal törli az agyából.

A mesebeli élet repedezése alig látható: Hedwig hozzájut egy gyönyörű bundához (a zsebében még egy rúzst is talál), a gyerekek aranyfogakkal játszanak, a strandolást megzavarja a folyóban érkező emberi hamu, a háttérben befut egy vonat. Az öt gyerek közül majdnem mindegyik tesz valami furcsát, nyugtalanítót. De nem is ezek az Érdekvédelmi terület legborzongatóbb részletei, hanem az önfeledtség pillanatai. Hedwig és Rudolf elalvás előtt az ágyban viháncol – Auschwitzban. Nem könnyű befogadni. Mindketten jó szülők, akik szeretik a gyerekeiket, odaadóan bánnak velük. A halk szavú, magas hangú Rudolf Höss szó szerint kint hagyja a munkát, amikor hazaér.

Az Érdekvédelmi terület azért újabb – de Nemes Jeles László nyomán járó – mérföldkő a holokausztábrázolásban,

mert apró jelekkel, elsősorban beszűrődő hangokkal érzékelteti a néhány méterrel arrébb játszódó rettenetet, amelynek ábrázolása egyébként lehetetlen. Kutyaugatás, harsogó parancsszavak, lövések. Majd a kéményekből kicsapó lángok és füst. Az alapvetően totálképekből építkező, hétköznapi jelenetek a Höss-háztartásban persze önmagukban is abszurdak, hiszen tudjuk, milyen kontextusban kell értelmeznünk őket. Mégis realisták – kivéve néhány kizökkentő, experimentális képsort. Egy ponton egy piros virágra közelítünk rá, majd az egész kép vörössé válik, máskor pedig lázálomszerű, éjjellátó kamerával felvett jeleneteket látunk, amelyekben egy kislány körtéket rejt el a foglyok számára. Hösst csak egyszer kísérjük el a táborba, ez azonban a film kevés közelijének egyike – tehát csak az arcát látjuk, a tomboló poklot nem. Az Érdekvédelmi terület végeredményben azt állítja, hogy egyik jelenet épp annyira átlagos, mint a másik, egyik eszköz épp annyira jól írja le a leírhatatlant, mint a másik. Közelítéseket látunk valamihez, amihez senki nem tud és nem akar igazán közel kerülni.

Glazer filmje az önbecsapásról szól, ami nyilván szükséges reakció, máshogy képtelenség lett volna elviselni azokat eseményeket, amelyekhez a film szereplői aktívan vagy passzívan asszisztálnak. Hedwig azt a hozzáállást képviseli, amely ma is ugyanilyen elterjedt: a világ szörnyűségei elől a legegyszerűbb a homokba dugni a fejünket. Legyen az bár a közvetlen közelünkben, ha lesütjük a szemünket, elfordítjuk a fejünket, nem a mi problémánk. Hozzá képest Rudolf a vakbuzgalom képviselője: ahogyan Merle regényében, úgy itt is egy megoldandó logisztikai nehézségnek, leküzdendő technikai kihívásnak mutatkozik a holokauszt, amelynek kivitelezése, levezénylése felvillanyozó siker. (A filmben a magyar holokauszt is kiemelt szerepet kap mint Höss csúcsteljesítménye.) Hedwigben és Rudolfban közös, hogy gyakran egészen esetlenek egymással szemben: mintha űrlények vagy robotok lennének, akik eljátsszák, hogy emberek. Megtanulták, hogyan kell házaspárként viselkedni, hogyan kell náci tisztnek és tisztfeleségnek lenni. Sutaságuk pedig groteszk humorral fűszerezi az Érdekvédelmi területet, ami még kényelmetlenebb néznivalóvá teszi a filmet.

Höss személyisége csak a film legvégén kap árnyalást, hogy aztán Glazer erős gyomrossal ellenpontozza az addig látottakat.

Ez alapján ugyanis a táborparancsnok teljesítménye valóban sikertörténet, hiszen a mai napig ápolják az emlékét, őrzik a teremtményét. A film azonban mégsem ezzel a képsorral enged az utunkra, hanem visszavált a múltba, és ettől lesz igazán egyedi a rendező megoldása.

Ugyanakkor az Érdekvédelmi terület a hatalomról, a becsvágyról, az eljött a mi időnk élményéről is szól. Ez pedig zárójelbe tesz minden ideológiát, ami előírta a zsidóság kiirtását. A Höss család élvezi, hogy fordult a kocka és immár ők az uralkodó csoport: Hedwig anyja elmélázik, hogy vajon az a gazdag zsidó nő is a táborba van-e zárva, akinél nemrég még takarítónő volt. Hedwig és a náci tisztfeleségek a zsákmányolt gyémántokról, ruhákról csevegnek, Hedwig megkéri a férjét, hogy hozzon a munkahelyéről csokoládét vagy édességet. Eddig ezek a javak nem őket illették, most már igen. Ki ne élvezné a kényelmes életet, a felsőbbségtudatot? Glazer a sokat idézett gonosz banalitása-gondolat újabb leágazásaira világít rá, amikor az emberi kicsinyesség leghétköznapibb példáit ütközteti a népirtás legemblematikusabb helyszínével.

Az Érdekvédelmi terület eleinte csendes filmnek tűnik, majd inkább dermesztővé, rideggé, sterillé válik, ez teszi igazán nyomasztóvá. Eseménytelensége gyanús, tisztasága mesterséges, mint egy arcunkra fagyott mosoly. 

A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk, további cikkek az eseményről itt. Az Érdekvédelmi terület 2024. február 15-től látható a hazai mozikban, ennek apropóján frissítettük a cikket.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!