Magazin

10 film, amit legjobban várunk 2021-ben

A 2021-es premierek persze nincsenek kőbe vésve, de az érkező alkotások listájának végigböngészése során megcsillan a remény egy jó filmes évre.

Előző évünk több szempontból is csalódáskeltő volt, a filmek terén sem volt ez másképp. Rengeteg nagyon várt premier tolódott el meghatározatlan időre, ám ha minden jól megy, idén végre moziba kerülnek olyan alkotások, amiknek már rég a DVD-polcokon kéne leledzeniük.

Idén bízunk benne, hogy a mozik feltámadnak, de ha félgőzzel mennek, streamingen elérhetőek lesznek nálunk a legjobbak. A magyar bemutatókról egyelőre vajmi keveset tudni, így sok esetben a külföldi premierdátumot jelöltük meg az egyes tételeknél.

Következzen 10 film, amitől különösen sokat várunk 2021-ben!

 

Malcolm és Marie (magyar bemutató: február 5.)

Amikor kijött az Eufória, hozzám is eljutott az éljenző visszhang, de egy ideig mégsem vettem rá magam, hogy leüljek a sorozat elé. Aztán amikor igen, akkor két nap alatt végeztem is vele. Sam Levinson valami olyat hozott össze az HBO-nál, amit én korábban sosem láttam. Mind a történet, mind a színészi játék, mind a különleges zenehasználat elvarázsolt és megfogott. De legjobban a vizuális világ az, amit semmihez nem tudnék hasonlítani az elmúlt évek mozgóképes felhozatalából. Ehhez persze kellett az operatőr Rév Marcell is. Úgyhogy amikor kijött a hír, hogy sutyiban leforgattak egy fekete-fehér romantikus filmet a Levinson-Zendaya-Rév trióval, máris tudtam, hogy lesz mit várni 2021-ben is. Arról nem is beszélve, hogy a másik főszerep John David Washingtoné, akit a Tenet óta sokra tartok. A történet egy helyszínes és mindössze két szereplős.

Egy pár átértékeli a kapcsolatát miközben a férfi legújabb rendezésének első kritikáira vár. Kivételesen erős hangulatot ígér a Malcolm és Marie, zseniális kameraállásokkal és szögekkel. Az előzetes alapján pedig a film tempója is egészen egyedi lesz. A klasszikus hollywoodi filmek vágási technikái elevenednek meg benne modern játékossággal. Az összezárt pár szerelmi válsága pedig nem is lehetne aktuálisabb a pandémia közepén. (Kajdi Júlia)

 

Senki (magyar bemutató: március 4.)

Banálisabb címet nem is kaphatott volna ez a film, mely az év egyik legjobb akciódurranásának ígérkezik. A Hardcore Henry rendhagyó FPS-őrületével berobbanó Ilya Naishueller most a John Wick alkotóival lépett szövetségre, hogy egy újabb akcióhőst teremtsen – olyat, akire nem számítottunk. Keanu Reeves mumusa és Charlize Theron Atomszőkéje után az erősen átlagember külsejű Bob Odenkirk tipeg be szelíden harmadikként, hogy szétrúgja azok seggét, akik azt hitték, átléphetnek rajta.

Hutch Mansell régóta elfojtja indulatait, azonban ezek végérvényesen a felszínre törnek egy betörés után, ahol visszafogta magát és otthonát védve nem gyufásskatulyákban szállították el az elkövetőket. Most azonban el kell szabadulnia, és sötét múltja is seggbe készül rúgni őt. Az akciófilmet még távolról sem látó Odenkirk sokak fejében a Better Call Saul címszereplő simlis ügyvédjeként maradt meg – itt az idő, hogy felülírja a róla alkotott képet.

Pazar akciókoreográfiák, egy átélhető hős és rengeteg lazaság. Ezt várjuk Naishuellertől és a forgatókönyvíró Derek Kolstadtól. Pont annak a kikapcsoló B-filmnek néz ki, ami nem tököl, hanem szórakoztat. (Szécsényi Dániel)

 

The Father (bemutató: március 12.)

2019 vége óta várom a filmet, amely összehozza Sir Anthony Hopkinst és Olivia Colmant. A mai filmgyártás két emblematikus alakja találkozik egy igencsak ígéretes történetben. Florian Zeller első egész estés rendezése a The Father, amely az alkotó színdarabját ülteti a filmvászonra. Zeller természetesen a filmes forgatókönyvet is maga írta, így garantált a hiteles átdolgozás. A színpadi eredet révén automatikusan adódó stilizáltság és zárt közeg pedig csak még izgalmasabbá teszi a filmet.

A történetben Hopkins idős karakteréhez beköltözik a lánya (Colman), hogy gondját viselje. A férfi azonban makacs és önfejű; nem veszi szívesen a segítséget. Az amúgy sem felhőtlen mindennapok pedig egyre komorabbá válnak. Hát még amikor egy nap egy idegen nő sétál be a lakás ajtaján azt állítva, hogy ő a férfi lánya. A kérdés pedig azonnal felötlik: vajon a főszereplő vesztette-e el kapcsolatát a realitással vagy lánya űz vele csúnya tréfát, hogy valamilyen hasznot húzzon a helyzetből. Mivel a színdarabot nem ismerem, borzalmasan kíváncsi vagyok rá, hogy egy csavaros thriller vagy egy nyomasztó dráma tárul majd-e elém a demenciáról. Hopkins állítólag brillírozik a csökönyös és kemény férfi szerepében, aki napról napra kérdőjelezi meg mentális képességét és saját szeretteit. Míg Colman a Fleabag és A kedvenc kapcsán is bizonyította már, milyen jól is áll neki, amikor nem kedves figurát alakít.

Bármennyire is bánom, hogy az alkotás csak idén kerül elénk, valahol hiszem, hogy a majd’ egy éve tartó szinte állandó bezártság után még erősebben üt majd egy film, amely zárt térben játszódik és az emberi tudatot és észlelést kezdi ki. Legyen már március közepe! (Kajdi Júlia)

 

Mortal Kombat (bemutató: április 16.)

2021-ben a videojátékok adaptációi újabb rohamra indulnak. Évekkel ezelőtt megírtuk, hogy egy problémás alműfajról van szó, mely rettenetes szériával rendelkezik, de nem menthetetlen és egyáltalán nem elátkozott. Sokan a feldolgozások közül a legszívesebben az 1995-ös Mortal Kombatra emlékeznek vissza, pedig már ott is megmutatkozott sok gyermekbetegsége az adaptációknak – külsőségeiben átemelte a pixeles ökölharcok világát, de a kendőzetlen vérengzést és az epikus hangvételt nem sikerült. Ezzel próbálkozik most 2021-ben az elsőfilmes Simon McQuoid a Warner keretei közt.

Mortal Kombat: First Images from the 2021 Movie Reboot

Egyik első lépés a javulás útján, hogy rendes harcművészeket szerződtettek le a filmhez, így többek között A rajtaütés, a Wu Assassins vagy a 47 ronin sztárjait láthatjuk küzdeni egymással. Whitewashingról szó sincs, nagyrészt távol-keleti arcok csépelik majd egymást, és ezúttal még a gerinckitépést és a csonkításokat sem kell hanyagolnunk – a készítők R-besorolást „fatality-ket” ígértek.

A Mortal Kombat 2021-es verziója nyilván nem lesz az év filmjei között, de előrelépés lehet a videojátékfilmek történelmében. Talán belátják általa a stúdiók, hogy az alapanyaghoz való hűség érdekében nem kell annyi kompromisszumot kötniük. (Szécsényi Dániel)

 

In the Heights (bemutató: június 18.)

A Spotify év végi zenei összefoglalóm alapján megtudtam, hogy egészségtelen mennyiségű Lin-Manuel Miranda szerzeményt hallgattam meg 2020-ban. Ezért persze főleg az általunk az elmúlt év legjobb filmjének kikiáltott Hamilton a felelős (meg a karantén alatti megváltozott tudatállapotom). De Miranda másik musicalje, az In the Heights fülbemászó melódiái is nagy kedvenceimmé váltak, nem csoda hát, hogy tűkön ülve várom a belőle készült filmet.

Az In the Heights visszarepít minket Lin-Manuel Miranda gyökereihez: egyrészt mivel saját „hazáját”, vagyis New York latino negyedét vitte színre benne, másrészt pedig ez volt a bemutatkozó darabja az azóta sztárként ünnepelt előadó-zeneszerzőnek. Salsa zenével, farmerben reppelve vette be Broadway-t, ami akkoriban újnak, merésznek számított. Már az In the Heights-ban is megfigyelhető Miranda zseniális tehetsége, amivel populárisabb zenei stílusokat tud összekeverni a Broadway színpadiasságával. És itt is, akárcsak a későbbi Hamiltonban, összetett történeteket bont ki ügyesen dalokon keresztül főleg latino és fekete szereplőgárda kíséretében.

A musical 15 évet várt a megfilmesítésre, s a Warner berkeiben Jon M. Chu-ra, a Kőgazdag ázsiaiak rendezőjére esett a választás. A grandiózus látvány és színkavalkád tehát garantált. A filmben a Hamilton felfedezettje, Anthony Ramos játssza a főszereplő Usnavit, de nagy szerényen Miranda is feltűnik egy kisebb szerepben. Kérdés, hogy a dzsentrifikálódás, az emigráns-lét és a szegénység témáit (igaz, szentimentálisan) feldolgozó musical hogyan hat majd a filmvásznon, egy több millió dolláros produkcióként. Hogy zeneileg nem okoz majd csalódást, abban biztos vagyok. (Takács Janka)

 

Dűne (magyar bemutató: szeptember 30.)

Két okból várom ezt a filmet úgy, ahogy már évek óta nem vártam semmit. Az első az alapmű szeretete. Frank Herbert könyve számomra is, ahogy milliók számára világszerte, az élet egyik nagy könyvélménye (volt, és most is az, ha újraolvasom). És aki igazán szeret egy könyvet, aki számára egy mű szereplői eleven emberként ismerősek, akibe oly sok idézet ivódott bele akaratlanul is, aki imádja átgondolni és újra felfedezni a műben megalkotott világot – az mindenképpen repesve (és rettegve) fogja várni a filmes adaptációt. A Dűnét a sajátomnak érzem, a sikere személyes boldogság lesz, a kudarca személyes csalódás.

Szerencsére esélye van a sikerre: Denis Villeneuve bebizonyította, hogy a művészet és a popularitás határán is, valamint az intimitás és a grandiózusság határán is kiválóan képes egyensúlyozni, csakúgy, mint az alapmű, amelyikben egy univerzum fordul meg apró mozdulatokon, emberi léptékű döntéseken.

A másik ok: a mű (könyv és film) puszta jelentősége. A tény: hogy lehet őszintén úgy várakozni valami igazán nagyszabásúra, ahogy rég nem lehetett! Közismert iparági megállapítás, hogy a 2010-es évek második felére a stúdiómarketing nyomása tönkretette a régi eseményfilmek erejét. Míg egy-egy alkotás korábban az év nagy eseményének számíthatott, addig mostanában tucatnyi és még több film versenyez ugyanakkora joggal ezért a címért. Nos, most jön a Dűne, és visszaidézi azt a korszakot, amikor az ember hat hónappal az Avatar előtt kitette a napokat visszaszámláló widgetet a képernyőjére.

Biztos vagyok benne, hogy a valódi filmrajongó szereti magának a várakozásnak az élményét is. Számomra ínséges évek után ez az első olyan alkotás, amitől a torkomban dobog a szívem. Dobogjon a tied is! A Dűne hatalmas lesz, az kell legyen, nem lehet más; mert ha nem a Dűne lesz A Nagy Film, akkor ugyan mi másra lehet majd várakozni az ál-nagyszabású, fene-megette futószalag-filmes termelésnek ebben a kreatív sivatagában, amit a 21. század mozifilm-iparának hívunk? (Havasmezői Gergely)

 

Utolsó éjszaka a Sohóban (bemutató: október 22.)

Szinte semmit nem tudunk még Edgar Wright érkező filmjéről, de ez nem jelenti azt, hogy ne várhatnánk tűkön ülve. Természetesen igazságtalan egy rendezőtől mindig többre és többre számítani, de Wright már bizonyította eddigi filmjeivel, hogy teljes tudatában van annak, mit hogyan pakol a képernyőre. A Cornetto-trilógia, a Scott Pilgrim a világ ellen és legutóbb a Nyomd, bébi, nyomd! kapcsán ázsiója egyre csak nőtt, a Universal Pictures keretei közt pedig ismét szabad kezet kapott, és az Utolsó éjszaka a Sohóban az eddigi filmjeitől merőben eltérő munkának ígérkezik.

Anya Taylor-Joy Teases Edgar Wright's 'Soho' as Disturbing Acid Trip | IndieWire

Kezdve azzal, hogy a vígjáték-műfajt az író-rendező maga mögött hagyta, és egy ’60-as években játszódó pszichothriller keretei közt meséli el új történetét. Wright kifejezte, mennyire különbözik majd új dobása, és hogy a ’60-as és ’70-es évek pszichológiai borzongásokkal átitatott horrorjait kívánja megidézni. Aki látta már a Grindhouse-ból a Don’t kamuelőzetesét, tudja, hogy a rendezőnek nem kell a szomszédba menni a rémületes víziókért. Matt Smith (A korona), Thomasin McKenzie (Jojo Nyuszi) és Anya Taylor-Joy (A vezércsel) pedig kellően izgalmas színészek ahhoz, hogy csak fokozzák az érdeklődést – arról nem is beszélve, hogy a tavaly elhunyt Diana Rigget is ebben a filmben láthatjuk utoljára. (Szécsényi Dániel)

 

Mátrix 4. (bemutató: december 22.)

A Mátrix sorozat 4. része olyan esemény, mint amilyen egy Gyűrűk Ura-folytatás vagy egy Keresztapa 4. lenne, ennek minden ellentmondásával: lehet úgy várni, mint az ember életének egyik leendő nagy moziélményét, és lehet úgy is, mint Hollywood folytatásmániájának egy kivételesen pofátlan darabját. Vagy a lelkesedéstől ver gyorsabban a szíved, vagy a haragtól… És képtelenség előre sejteni, mekkora siker vagy csalódás lesz; a Mátrix 4. valódi kockázat, amilyen kevés forog mostanában.

Merthogy a Wachowskiknak egyenetlen a pályafutása. Első darabjuk, a Fülledtség nagyszerű zsánerfilm volt. Aztán a Mátrix megjelenésekor egy ugrással elérték a filmtörténelmi és kulturális sztratoszférát: stílusteremtés, generációs tudatformálás, filmnyelvi és -ipari forradalom, amellett, hogy a Mátrix a maga műfajának (mozis cyberpunk) máig legjobb darabja maradt. Erre építve, a modern franchise-marketing egyik első nagyszabású kísérleteként, a trilógia másik két része addig sosem látott globális jelenséggé vált (a kiegészítő animációs sorozattal, a könyvekkel, a számítógépes játékokkal, az MMORPG-vel; tiszta Marvel-szint, csak épp tíz évvel korábban) – és bumm: azóta alig volt olyan munkájuk, amit a kifejezett rajongókon kívül bárki is jegyezne. A Speed Racer, a Felhőatlasz, a Jupiter felemelkedése mind vitatott filmek, erősen ízlésfüggő az értékelésük, és rétegműveknek számítanak, nyomába sem érnek a Mátrix univerzális hatásának.

Keanu Reeves and co-star Carrie-Anne Moss spotted on set of 'The Matrix 4'

Nagy kérdés tehát, hogy a testvérpár alkotói pályafutásának melyik hulláma folytatódik 2021-ben: A filmet örökre megváltoztató, a 21. századot a mozikban elindító, teremtő erejű géniuszoké? Vagy az útjukat sikertelenül kereső, kétségtelenül egyedi, de megkopott hatású alkotóké? Ettől (no és a stúdió kontrolljától) függ majd, hogy a Mátrix 4. a 2010-es években elindult újrafeldolgozás- és folytatáshullám legizgalmasabb vagy leginkább csalódást keltő darabja lesz-e. Középútra nincs esély: nem létezik olyan, hogy „erős közepes Mátrix”, csak földrengető sikerre vagy bukásra számíthatunk. (Havasmezői Gergely)

 

The French Dispatch (bemutató: ?)

Wes Anderson minden premierje eseménynek számít a filmes világban – az én életemben pedig valóságos ünnepnek. Bár sokan azzal vádolják az amerikai függetlenfilmes rendezőt, hogy „ha egy filmjét láttad, az összeset láttad” – én azonban úgy vagyok vele, nem lehet elég időt tölteni Anderson vattacukros, érzelmes, családias világában. A történet sokszor sokadlagos a hétszeres Oscar-jelölt író-rendezőnél, az elbeszélésmód, a hangulat, a csodálatos színpaletta, a páratlanul kidolgozott mise-en-scène és sztárparádé az, ami miatt újból és újból őt választjuk – legyen szó akár élőszereplős, akár animációs filmről.

A direktor legutóbbi műve, a stop-motion technikával forgatott Kutyák szigete után ismét élőszereplős filmet forgatott, ráadásul ezúttal számomra ismert terepre, az újságírás világába kalauzolja a nézőket – ettől pedig talán még az átlagosnál is lelkesebben számolom a napokat a bemutatóig. A kérdés csak az, mikor nézhetjük meg végre a filmet: a legújabb hírek szerint a 2020-as cannes-i premier helyett a 2021-es seregszemlét tervezik bemutatni a filmet.

A néhány amerikai újságíró franciaországi kalandjait megéneklő The French Dispatch természetesen most is felsorakoztatja az ismert kézjegyeket. Most sem lesz hiba a sztárparádéban – meg lehet nyugodni, Anderson örök kedvencei, Bill Murray, Tilda Swinton, Owen Wilson, Adrien Brody, Edward Norton, Anjelica Huston és Frances McDormand ismét visszatérnek. Természetesen új arcokkal is bővül az ismert csapat: Timothée Chalamet mellett Léa Seydoux-t, Jeffrey Wrightot, Elizabeth Mosst és Benicio del Torót láthatjuk a film legfontosabb szerepeiben – hogy a teljesség igénye nélkül soroljam a neveket.

Pasztellszínekben sem lesz hiány, bár ezúttal Robert D. Yeoman operatőr, Anderson állandó alkotótársa, a megszokott paletta mellett fekete-fehér képeket is hoz nekünk – kíváncsi vagyok, milyen új jelentésekkel bővíti ez majd a történetet. (Molnár Kata Orsolya)

 

A feleségem története (bemutató: ?)

Sosem tagadtam erős elfogultságomat Enyedi Ildikó iránt, így az sem meglepő, hogy az idei évre tervezett magyar filmbemutatók közül az ő alkotásának premierjét várom leginkább. Enyedi művészete skatulyák felett áll, ellenáll mindenféle besorolásnak és művészetelméleti törvényalkotásnak. Az öntörvényű direktorasszony számtalanszor bizonyította már azt is, hogy a TITKOT nem sokan képesek nála érzékletesebben és finomabb eszközökkel megragadni és a mozgókép nyelvére átültetni. Különösen igaz ez a férfiember számára a földöntúli misztériumot jelentő női lélekre.

A feleségem története

Innen nézve semmi váratlan nincs abban, hogy legfrissebb műve, A feleségem története Füst Milán azonos című, és talán legszabálytalanabb, ámde megkapó szépségű regényét adaptálta nagyvászonra. Az eredeti könyvben – a felszínen – két olyan ember örök harcát figyelhetjük, akik szinte mindenben egymás tökéletes ellentétei. Férfi főhőse – Störr Jakab, a szárazföldön rekedt tengerész az érzékek, a valós tapasztalások, a megfogható dolgok és a logika embere. Felesége, Lizzy maga megfejthetetlen talány, a kiszámíthatatlanság egyszer bizsergő, máskor őrületbe kergető megtestesülése.

A stáblista több mint imponáló. Rév Marcell fényképezte a filmet, aki előbb Mundruczó Kornél több filmjével bizonyított, majd a Malcolm és Marie kapcsán említett Eufória sorozattal a szakma nemzetközi krémjében is elhelyezte névjegyét. Hogy a szereplők közül pedig csak egy nevet emeljünk ki: a címszerepben nem más domborít, mint az Európában és az Óperencián túl is világsztár státuszban lévő Léa Seydoux. (Szabó Zsolt Szilveszter)