Magazin

Mesterkedéssel előrejutni – 10 film hétköznapi csalókról

A csalással való előrejutás nem éppen ritka dolog, ám amikor kisemberek keverednek mindenféle agyafúrt, piti mesterkedésekbe, az szórakoztató is tud lenni. Válogatás a hétköznapi csalókról szóló filmekből.

Quiz címmel minisorozat készült a brit Legyen Ön is milliomos! győzteséről, aki csalással vitte el a fődíjat. Pusztán egy piti csalásról van szó, aminek kieszelője egyáltalán nem egy rendkívüli valaki, de agyafúrt és ezért a története érdekes. Az ehhez hasonló filmekben a morális kérdések mellett sokszor pont ezen a leleményességen van a hangsúly.

Összegyűjtöttünk pár szórakoztató filmet mindenféle csalásokról.

 

Dolgozó lány (Mike Nichols, 1988)

Van úgy, hogy a szamárlétrán felfelé mászva felnéz az ember, de alig látja a következő lépcsőfokot, olyan messze van. A Dolgozó lány a beosztottak frusztráltságának filmbe öntött kiélése, amiben egy titkárnő cselhez folyamodik, hogy végre felkapaszkodhasson a nagykutyák közé. Tess (Melanie Griffith) Staten Islandről kompozik be nap mint nap munkahelyére, hogy papírokat szortírozzon és kávét szervírozzon, míg egyszer rá nem jön, hogy nagyra becsült főnöke, Katherine (Sigourney Weaver) ellopta egy üzleti ötletét. Tess elhatározza, hogy most az egyszer nem hagyja magát: főnökének távollétét kihasználva osztályvezetőnek adja ki magát, hogy megvalósíthassa az ötletét.

Tess a hétköznapi csalók szimpatikus, szerethető fajtájába tartozik. Előrejutását ugyanis nem lustasága vagy alkalmatlansága teszi lehetetlenné, hanem az a sajnálatos tény, hogy ő egy fiatal nő. Benne csak a készséges titkárnőt látják, a férfiak nem veszik komolyan, sőt, szexuális tárgyként kezelik. A film beláttatja velünk, hogy a csínytevés az egyetlen út álmai munkája felé. S mikor látjuk Tesst bevetés közben, minden kétségünk elszáll, hogy vajon megérdemli-e a karriert, amire áhítozik.

A Dolgozó lány a ’80-as évek nőideáljának lenyomata, aki szorgalmas, sikeres, felveszi a versenyt férfi kollégáival, és van magánélete.

A film kiemelkedik a többi hasonló témájú alkotás közül azzal, hogy nem állítja Tesst válaszút elé: család vagy karrier. Ellenkezőleg, épp munkájának köszönhetően találkozik Jackkel (Harrison Ford), a jóképű középvezetővel, aki elsőként látja meg benne a potenciált. A film egyik fénypontját alkotják az ikonikus öltözetek, amik mind a ’80-as évek extravagáns stílusát tükrözik: a válltöméses ruhák, oversized kabátok, a feltupírozott, bodros haj. A három színésznő (Griffith és Weaver mellett a zseniális Joan Cusack) pedig nemhiába kaptak mind egy-egy Oscar-jelölést: a Dolgozó lány a modern nő filmes megtestesüléseinek előfutára. (Takács Janka)

 

Hatszoros ölelés (Fred Schepisi, 1993)

Will Smith igazi nagydumás, nem egy filmje van, ahol egymagában elviszi a figyelmet, viszont ez volt az első ilyen filmje! A Hatszoros ölelésben Paul (Will Smith) egy híres filmrendező jómódú, a Harvardon tanuló fiának adja ki magát. Cselesen szerez néhány kontaktot és igyekszik a gazdag családok körébe férkőzni, ezzel pénzhez jutni. Leginkább az értelmiségi réteg kifigurázása a humor forrása, ezt a fajta vicces és groteszk hozzáállást az utóbbi időben A négyzet járatta maximumra. Amerikában, pláne New York közepén a Central Park körül természetesen mindenki ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik, természetesen elvben.

A valóságot és ezzel a szakadékot, amibe szinte beleesünk, ahogy a film halad előre, nevetés közben vesszük észre. Sidney Poitier fia? Hát persze! Film a Macskákról, macskákkal? Miért ne? Hangzatos idézetek híres emberektől, amelyeket ciki lenne nem ismerni. A tészta, amelyben érződik a szigetek íze! A szélhámos, aki azzal férkőzik naiv gazdagok otthonába és veri át őket, hogy azt hazudja, a szélhámosságról ír disszertációt a Harvardon. Festménykutya az ölben, pénzimádat és elefántok, miközben idegesítően visító nevetés hallatszik. Mi pedig tényleg tudunk nevetni a filmen. (Szin Karolina)

 

Fargo (Joel Coen, 1996)

A Coen-testvérek fekete komédiája tűpontos látleletet nyújt arról, hogyan válik a törvénytelen úton szerzett pénz vérré. A Fargo csalója a hétköznapi, alvilágot nem ismerő ember naivitásával áll elő a tökéletes tervvel, amely azt ígéri, hogy a nyereség nagy lesz, emberáldozatot nem igényel, a kivitelezése pedig nem rizikós. Jerry Lundegaard (William H. Macy) középosztálybeli autókereskedő, kertes házzal, egy mosolygó feleséggel és egy tinédzserkorba került fiúval. Jerry félénk figura, aki akárhogy próbál a sarkára állni, majdhogynem minden interakciójában alárendelt félként kényszerül visszahúzódni. Összezsugorodik a főnöke mellett, a kliensei előtt vagy éppen az apósa szemében. Anyagi helyzetén túl talán az önbecsülésén szeretne javítani, amikor felkeres két pitiánernek tűnő bűnözőt, Carlt (Steve Buscemi) és Gaeart (Peter Stormare). Megbízza őket, hogy rabolják el a feleségét és követeljenek érte váltságdíjat. Feltételezései szerint gazdag apósa ezt kétségesen ki is fogja fizetni, és akkor az így szerzett pénzt majd eloszthatják.

Azonban a „bevetés” nulladik pillanatától kezdve képtelen a terv szerint alakulni.

Kényszermegoldások és alternatív, erőszakkal bejáratott utak mentén gyilkosságok és hazugságok káosza gyűrűzik be. A szálakat egy terhes rendőrnő, Marge Gunderson (Frances McDormand Oscar-díjas alakításában) próbálja kibogozni. Marge a történet végére megfejti a rejtélyt és elkapja a csalókat, mégis értetlenül áll a bűncselekmény szcénáján. Miért kell a pénzért mindent eldobni? Hogyan válhat szükséges lépéssé az, hogy kockáztatjuk a szabadságunkat, célkeresztbe helyezzük a családunkat és eljátsszuk a környezetünk bizalmát?

A Coen-testvérek nem a magas lóról prédikálnak, karaktereiket átjárja a középszerűség keserűsége, és épp emiatt válnak ijesztően igazivá. A Fargo csalás-tematikája ezen felül meghaladja a fikció kereteit és a film önreflexív szeletébe ágyazódik bele. Bár Jerry szélhámosságára fény derül, az alkotópárosnak csak sikerül átvernie nézőjét. Ugyanis a Fargo már első képkockáiban magabiztosan kijelenti, hogy igaz történet alapján készült és mint később kiderült, ez nem igaz. Értelemszerűen a fikció valós referenciák kollázsából tevődik össze, de nem egy konkrét eset filmre vitt adaptációja. Joel és Ethan Coen társadalmi kísérletet végzett nézőin, és úgy látszik, mi jóhiszeműen be is dőltünk a szemfényvesztésnek. És voltaképpen mi másról szól maga a film, ha nem az illúzió megteremtéséről? (Farkas Boglárka Angéla)

 

Csődtömeg (James Dearden, 1999)

Nem minden vétkes egy bűnös lélek, sőt a brókerek világában igazából csak egy hajszál választja el a lelketlen-kegyetlen tőzsdecápát attól a figurától, aki inkább csak rosszkor volt rossz helyen. Más kérdés, hogy mennyire rossz helyen az illető, ha attól csődbe megy a világ egyik legősibb bankja. A Nick Leeson történetét (egyoldalúan) elmesélő Csődtömeg arról a férfiról szól, aki egymagában képes volt megsemmisíteni egy évszázadok óta létező bankházat. A Csődtömeg filmként a csaknem azonos időben debütáló Amerikai pszichó ellentétpárja: míg utóbbiban a főhős jelleme velejéig romlott, a munkáját azonban megfelelően ellátja, addig a Nick Leesont alakító Ewan McGregor karaktere igazából nem egy gonosz figura, ugyanakkor a feladatait nem végzi teljesen hibátlanul.

Mert valójában mi történik? Leeson egy rosszul végződő ügylet következményeit egy erre kijelölt számlán rejti el. Az, ami egy teljesen hétköznapi dolognak indul – egy munkahelyi baki eltussolása – végül egyfajta hógolyóból lavinává válva söpri el az egész bankot. Fontos látni azonban, hogy ez nem egy tudatos döntés volt a főhős részéről, hanem a körülmények hibás felmérése. Ilyen értelemben pedig a Csődtömeg közvetetten sokkal inkább az egész szektort hibáztatja az egyén helyett.

Furcsa módon egyébként a film pont az ellentmondásoktól lesz középszerű: nem tár fel egy nagy rejtélyt, mint ahogy sokan képzelik a brókerek és pénzügyi mogulok világát. Nincs itt egy nagy gonosz figura, aki pénzügyi machinációkkal akarja megdönteni a rendszert. Leeson egy egyszerű, de törtető karakter, akit aztán megszédít az a hihetetlen gazdagság, ami a tőzsdézéssel (pláne a kockázatok kiiktatásával) karnyújtásnyi távolságra kerül. Voltaképpen a legnagyobb megdöbbenést azzal okozza A csődtömeg, hogy főhősét teljesen átlagosnak mutatja be. Jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon nem a bűnös kimosdatásáról van szó, ezt az érzést pedig csak fokozza, hogy a film valójában a Nick Leeson által írt regény adaptációja. A nagyobb probléma mégis inkább az, hogy a Csődtömeg nem néz a jelenség mögé. Nem teszi fel az igazi kérdést: mégis miért nem szabályozzák a pénzügyi rendszert, hogy ilyenek ne történhessenek meg? Végül ugyanis ez vezetett el a 2008-as világválsághoz. (Tóth Nándor Tamás)

 

A tehetséges Mr. Ripley (Anthony Minghella, 1999)

Az egész egy kölcsönbe kapott Princeton zakóval kezdődött, hogy Tom Ripley-nek legyen miben zongoráznia a gazdag hajógyáros, Herbert Greenleaf partiján. A történet elején kissé furcsán induló csavarral Tomot (Matt Damon) Greenleaf elküldi Olaszországba, hogy hazahozza a papa pénzét költő aranyifjút, Dickie-t (Jude Law). A furcsa felütést viszont hamar elfeledtetik Tom frappáns ötletei a beférkőzésre (megtanulja például az összes jazzikon zenei stílusát, csak mert Dickie bolondja a műfajnak), de segít a belefeledkezésben a csodálatos olasz hangulat is. Hogy a dologból nem lesz hazautazás, már az elején egyértelműen látszik, de hogy Tom ilyen pofátlanul átveszi az újdonsült barát életstílusát, arra azért sokáig nem gondoltunk. A további fordulatokról már nem is beszélve. Egy idő után nem is tudjuk, kicsoda Tom és kicsoda Dickie.

Noha valóban könnyen behazudja, hogy az ifjabb Greenleafhez hasonlóan ő is a Princetonon végzett, ezt még lehet a gyermekeit hiányoló szülők megsajnálásának rovására írni. És igazából a főszereplő kicsit mintha később is – legalábbis a film első felében – inkább belesodródna a helyzetbe, és csak később, amikor megtörténik a baj, mentve a menthetőt kezdi el trükkjeit alkalmazni. Noha a film fordulatai néhol tényleg több, mint meglepőek, és a két fiú karaktere is kellően sejtelmes, a Ripley-filmet leginkább nézni jó. Tipikus dél-olasz házak, macskakövek és sikátorok, kötélen száradó ruhák, és persze a tengerpart. Ami kissé cukrosan, de mégsem útikönyvbe illően, hanem nagyon átélhető módon jelenik meg.

Úgy is mondhatom, olyan ez, mintha egy Luca Guadagnino filmet néznék, amiben még történet is van. Ráadásul micsoda színészekkel! Ma is ölni tudnánk egy ilyen szereposztásért, hiszen nemcsak a két fiú, hanem a két női szereplő, Gwyneth Paltrow és Cate Blanchett is szuperül játszik, nem is beszélve a borzasztó idegesítő karaktert fantasztikusan előadó Philip Seymour Hoffmanról. Mennyivel jobban állt az ausztrál színésznőnek, amikor még nem a hűvös királynő szerepét játszott legtöbb filmjében. 1999-ben mind egy fantasztikus pálya elején álltak még. (Sergő Z. András)

 

Süti, nem süti (Woody Allen, 2000)

A mosogatófiú és önjelölt zseni, Ray (Woody Allen) egy nap elhatározza, hogy bankot rabol. Tapasztalata nincsen, de ez nem gátolja meg abban, hogy eszményi tervét véghez vigye, ebbe pedig belerángatja barátnőjét is, az egyszerűcske Frenchyt (Tracey Ullman), három ex-cellatársát, bónuszként pedig még egy elkeseredett rendőrt is kap a csapatba. A terv a következő: kibérelnek egy üzletet, sütiboltnak álcázzák, miközben az alagsorban serényen ássák az üzlet melletti bankba vezető alagutat. Ám egy fordítva tartott térkép, egy rossz irányba fúrt alagút, és a célpont helyett máris a szomszédos ruhaboltban köt ki az agytröszt férfibrigád. Teljesítményüket azonban kompenzálja, hogy a Frenchy irányította sütibiznisz jóval nagyobb hasznot hoz, mint várták…

A Süti, nem süti elsősorban nem a rablásra, pláne nem annak kidolgozására helyezi a hangsúlyt. Ehelyett főként azt mutatja be, ami mindezek után jön: mégis mire jó az a rengeteg pénz, ha valójában nem is tudjuk, mihez kezdjünk vele? Ahogyan Woody Allen filmjeitől megszokhattuk, a kelekótya látszat mögött mindig ott van egy csipetnyi életbölcsesség. És itt nem elsősorban a ’pénz nem boldogít’ közhelyes üzenetéről van szó; sokkal inkább arról, hogy a hirtelen jött pénz mellé nem jár automatikusan se ész, se ízlés. Frenchy és Ray a susmus módon szerzett pénzből körülveszi magát drágábbnál drágább, össze nem illő csecsebecsékkel és művészeti alkotásokkal, amik valójában nem is tetszenek nekik, és méregdrága borokkal, amik valójában nem is ízlenek nekik, görcsösen dolgozva azon, hogy egyértelmű legyen: ők bizony kőgazdagok, és ezzel együtt minden mások is, ami – szerintük – a gazdag embereket jellemzi.

A megszokott Allen-i poénokon, helyzetkomikumokon és hihetetlen, mégis hétköznapi karaktereken nevetünk ugyan, mindebbe mégis vegyül egy kis melankólia és szánalom. Legfőképpen ugyanis a szereplők szerencsétlenségén nevetünk, akiknek pénzük lett ugyan, de álmaik továbbra sincsenek. (Németh Míra)

 

21 – Las Vegas ostroma (Robert Luketic, 2008)

A film alapjául igaz történet szolgál, Ben Mezrich ír az MIT Blackjack Teamről a Bringing Down The House című könyvében, ahol is MIT-s diákok járják Las Vegas kaszinóit, hogy lapszámolással fosztogassanak a blackjack asztaloknál. Ben Campbell (Jim Sturgess) a Harvard orvosi karára gyűjt pénzt, és nem mellesleg matekzseni, de a ruhaüzletben vállalt munkájából nem lesz meg a 300.000 dollár, amire szüksége van. Így fogadja el egy professzora (Kevin Spacey) ajánlatát, és csatlakozik a lapszámolók klubjába, ami egyébként a professzor szerint nem is törvénytelen. Persze nem mindenki gondolja ezt így, nem véletlenül kezdik figyelni a kis blackjack csapatot a kaszinókban. A film ugyan inkább a fiú pálfordulásával és az önmagával való meghasonlásával foglalkozik, a Las Vegas-i csalássorozat csak a konfliktus katalizátora, de nagyon szép példává avanzsál abban a tekintetben, hogy részegíti meg a siker, a pénz és a csillogás az alulról feltörni igyekvőket. Hogy hagyja cserben barátait, hogyan hazudik édesanyjának, hogy csúszik ki a kezéből a hétköznapok irányítása, miközben a blackjack asztalnál mindent kontroll alatt tart.

Amikor Ben megszerzi a szükséges pénzt, akkor sem száll ki, mert tetszik neki, hogy a vegasi kiruccanások közben olyan személyiséget ölthet fel, amilyet csak akar, hogy az eszével leakaszthat irdatlan mennyiségű zsetont, és persze ott az izgalom, az adrenalin, ami egész addigi életéből hiányzott. Persze a csalások általában nem maradnak büntetlenül, így Ben is megjárja a poklot. A mozi emellett izgalmasan mutatja meg a kártyajátékok logikáját és azt, hogyan lehet kijátszani a rendszert. (Moldován Tünde)

 

I Love You, Phillip Morris (Glenn Ficarra & John Requa, 2009)

A történelmet a mindenre elszánt emberek írják, akiknek legyen bármi is a céljuk, mindent megtesznek, hogy elérjék azt. Mi történik akkor, ha egy ilyen ember a kedvesét akarja kijuttatni a börtönből? Akkor bizony a bűnözés történelemkönyvébe ír egy vaskos fejezetet. Persze Steve Russell (Jim Carrey) igaz történeten alapuló bűnözői karrierje nem egészen kedvese, Phillip Morris (Ewan McGregor) csalással végrehajtott szabadlábra helyezésével kezdődött. Steve mindig is akart valamit, és azt mindig el is érte. Ha az igazi anyját akarta felkutatni, akkor rendőr lett, hogy hozzájusson a szükséges aktákhoz, de ha éppen méregdrága órát akart venni aktuális szeretőjének, akkor összetörte magát, hogy a biztosító perkáljon helyette. Phillip Morris miatt viszont emelnie kellett a téten.

Ügyvédnek adja ki magát, hamis előmenetellel pénzügyi igazgató lesz, ahol természetesen sikkaszt. Még saját halálát is megjátssza, az AIDS-re kenve a balhét, hogy a hőn szeretett Phillip Morris jó életet éljen, vagy csak egyszerűen örömet okozzon neki. A csalás mértéke nő, de a texasi Russell ugyanolyan marad: leleményes. Az összetartó erő Carrey karakterének minden bűntényében a találékonyság, amivel azt ér el, amit akar. Russel meglátja a lehetőséget egy nagyvállalat csúcsán és a börtöncellában is, és minden adandó alkalmat meg is ragad. Sajnos legyen bármennyire is éles eszű, a (kisstílű) gengszter legnagyobb ellensége, a véletlen ellen, ő sem tud mit kezdeni. Steven Russell soha nem bántott senkit, nem sodorta senki életét sem veszélybe (csak esetleg sajátját). Ő egy egyszerű, de okos ember, akit az érzelmei vezetnek, és ha azt akarja, hogy Phillip Morris boldog legyen, akkor azzá is teszi. Néhány milliós csalás ide vagy oda. (Nagy Tibor)

 

Személyiségtolvaj (Seth Gordon, 2013)

Ez a  Melissa McCarthy és Jason Bateman főszereplésével készült vígjáték első pillantásra egyszerű, néha alpáriba hajló vígjátéknak tűnik… sőt, talán még második megtekintésre sem olyan feltűnő, hogy ennél többről lenne szó. De lássuk be, ilyen színészgárdával egy Seth Gordon (Förtelmes főnökök, Baywatch) rendezésű filmnél nem is nagyon vártunk ennél többet. A családja érdekében minden egyes fillérért keményen megdolgozó, szürke pénzügyes, Sandy (Jason Bateman) egy nap úgy dönt, végre kiáll magáért, és elfogadja a kockázatos ajánlatot, hogy régi munkáját a háta mögött hagyva egy új, jövedelmezőbb pozíciót töltsön be. Ám minden a feje tetejére áll, amikor kiderül, hogy valaki ellopta a személyazonosságát, és óriása adósságokba, sőt, rendőri ügyekbe is keverte őt. Személyiségtolvaj pedig nem más, mint egy sok állammal odébb tevékenykedő nő (Melissa McCarthy), aki uniszex nevét kihasználva sodorja az egész családot a teljes csőd szélére. Sandynek nincs más lehetősége, minthogy maga keresse meg és szállítsa le a (kép alapján) nem túl veszélyesnek tűnő nőt. Közös útjuk során azonban megismerik egymást, és nagyobb hatást gyakorolnak egymás életére, mint azt legvadabb álmaikban képzelték volna.

Ha vesszük a fáradságot, és kicsit Diana karaktere mögé nézzük, észrevesszük azt az óriási társadalomkritikát, amit a közepes minőségű humor eltakar. A bűnüldözés gyermekbetegségeit, amik akár egész életeket tehetnek tönkre, a lazán szőtt szociális hálót, ami kapaszkodó nélkül hagyja azokat. A szülők nélkül felnőni kényszerülő gyerekeket, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a támogatásra. A biztos megélhetés érdekében állandóan meghunyászkodó, jólelkű munkásokat, akik inkább áldozzák fel boldogságukat, minthogy szembe menjenek az igazságérzetüket eltipró gazdasági rendszerrel és multikkal. Sőt, azt is láthatjuk, milyen könnyen, ráadásul érthető okokból lép valaki a csalás útjára.  Persze ahhoz, hogy mindezeket észrevegyük, valóban el kell engedni a film műfaját és minőségét. De ha hajlandóak vagyunk erre, nemcsak nevetni, de akár gondolkozni is fogunk ezen a filmen. (Wehli-Nardai Dorina)

 

Élősködők (Bong Joon-ho, 2019)

Bong Joon-ho Arany Pálma- és többszörös Oscar-nyertes mesterműve hatalmas sikerét az égető társadalmi kérdések vizsgálata mellett különleges műfajkeverésének is köszönheti. A kapitalizmus és az egyre szélesedő osztálykülönbségek cseppet sem könnyed kritikáját Bong azzal tette széles közönség számára érthetővé és élvezhetővé, hogy hagyományos műfaji elemekkel tűzdelte meg a történetmesélést. Egyik ilyen műfaji elem a klasszikus heist-filmeket idéző csalássorozat, amivel a mélyszegénységben élő Kim család eléri, hogy munkát kapjanak a felső középosztálybeli Park család szolgálatában.

A filmet tetszőleges szempontok szerint lehet fejezetekre bontani, de a legegyértelműbb váltás körülbelül a játékidő felénél következik be.

Az első felvonás a Kim család alkalmazásához vezető összetett csalásokról szól. Először a fiúból, Ki-woo-ból lesz angoltanár a barátja ajánlására: egy photoshoppal hamisított diploma és némi magabiztosság elég ahhoz, hogy a fiú megkapja a tanítói munkát. Mivel mindenki szívesebben alkalmaz olyan embert, akit ismerősök ajánlanak neki (ám az gyanús, ha valaki a saját családtagját ajánlja) Ki-woo előad egy mesét egy nővére által ismert rajzterapeutáról, aki segíthetne a család legkisebbik tagjának a kiteljesedésben. Így kerül szolgálatba a húga, aki saját háttértörténetét egy dél-koreai sláger dallamára megtanult mondókával jegyzi meg.

Bong egyértelművé teszi, hogy bár Kimék csalással szerzik meg a munkájukat, ez nem jelenti azt, hogy ne lennének ámulatra méltó képességeik. Az első két csalás nem igényel különösebb stratégiai készséget, de a két szülő bejuttatása a “paradicsom”-ba már jóval komolyabb tervezéssel jár. Az apa alkalmazásához fondorlatos módon először ki kell rúgatni a sofőrt, az anya csatlakozásához pedig a villa uraként viselkedő házvezetőnőt kell eltávolítani, ami egy már-már hihetőség határait súroló, de elképesztően izgalmas és szórakoztató barackos átveréssel történik meg. A két idősíkon (a terv kidolgozását és végrehajtását párhuzamosan mutató) játszódó montázs csúcsa, amikor a Kim család feje megdöbbent arccal veszi ki a kukából a paradicsomszósszal átitatott zsebkendőt a házvezetőnő tuberkulózisának bizonyítékaként, miközben aláfestésként szól a Jung Jae-il által szerzett grandiózus szimfonikus költemény.

A terv azért működhet, mert Kimék tudják, hogy a gazdagok idegenkednek csak úgy akárkit felvenni, emellett annyira kerülik a konfliktust és a kínos beszélgetéseket, hogy egyik kirúgott alkalmazottal sem közlik, mi a valódi ok – így azok nem is tudják cáfolni Kimék hazugságait. A csaló család gondosan ügyel arra, hogy közvetetten vegyenek részt a kirúgatásokban és az új alkalmazottak felvételében, így Parkék számára legfeljebb az lehetne gyanús, hogy rövid idő leforgása alatt lett négy új alkalmazottjuk. Bong nem találja fel a spanyolviaszt a hollywoodi heist-filmes megoldásokat idéző csalássorozattal, de míg a heist-filmek általában véget érnek a terv tökéletes kivitelezésénél, az Élősködőknél ez a pillanat jelenti a film jóval sötétebb második felvonásának kezdetét, melyből kiderül, hogy nincs olyan emberi fondorlat, ami ki tudja játszani a legügyesebb csalónak számító kapitalizmust. (Rácz Viktória)

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya