Magazin

Szerintünk ezek voltak 2021-2022 legjobb sorozatai

Idén is összegyűjtöttük az elmúlt egy év legjobb sorozatait. Íme, a 20 kedvencünk!

Pár napja hirdették ki az Emmy-díj idei jelöltjeinek listáját, így mi is összegyűjtöttük a kedvenceinket. Ahogy az amerikai televíziósok, mi is a 2021. június 1. és 2022. május 31. között vetített televíziós produkciók közül válogattuk ki a számunkra legkedvesebb, legszórakoztatóbb és/vagy legfontosabb darabokat. A kategorizálást kerültük, nálunk együtt szerepel dráma, vígjáték és minisorozat. Az Emmy-esélyesek közül szép számmal szerepelnek a mi listánkon is, néhol azonban eltér a két válogatás. Szerintünk ezeket a darabokat mindenképp érdemes pótolni!

20. Reservation Dogs (FX/Hulu)

A Taika Waititi és Sterlin Harjo gondozásában készített sorozat az idei év jóleső meglepetései közé tartozik. A Reservation Dogs története négy őslakos tinédzser köré szerveződik, akik egy indián rezervátum „miniverzumában” tengetik napjaikat pitiáner bűnözőkként, egyszerre elszomorító és felszabadító céltalanságban. Mint egy kulturálisan újrakódolt Állj mellém!, a sorozat pedig a barátság és az önkeresés motívumait beemelve válik üdítő felnövestörténetté.

A Reservation Dogs frissessége – túl popkulturális referenciáin és elemelt, szürreális álomjelenetein – főleg szereplőinek perspektívájából fakad. Játékos hangvétele ellenére Waititiék sorozata ugyanis történelmet ír, már ami az amerikai őslakosok televíziós reprezentációját illeti, lévén, hogy ez az első sorozat, ahol az alkotói gárda és a visszatérő szereplők nagy része őslakosokból áll. Ennek ellenére a sorozat nem válik belterjessé, a rezervátumi élet sajátosságait erőltetett didaktikusság nélkül ismerteti nézőjével. A Reservation Dogs tehát nem csak az általa reprezentált kisebbséget képes megszólítani, ezt igazolja, hogy a nyár végén immár a második évadnak örvendhetünk. Egyedüli keserűség, hogy az Emmy-jelölések alapján a sorozat idén „radar alatt” maradt, de a második évad egyúttal arra is esélyt ad, hogy jövőre ez (is) megváltozzék, új fejezettel bővítve a tévétörténelem lapjait. (Farkas Boglárka Angéla)

19. Prehisztorikus bolygó (Apple TV+)

Gyermeki öröm. Ez az érzés lepi el a nézőt, aki leül az Apple TV+ Prehisztorikus bolygó című sorozata elé. Elementáris módon kelnek életre a dinoszauruszok, amire rég nem volt példa. Ahogy Dr. Grant nézett a dínókra a Jurassic Parkban, úgy nézünk mi is a David Attenborough narrálta világra, mert képes olyat mutatni, amit még nem láttunk.

Az öt epizód zenéjét Hans Zimmer szerezte, egyik producere Jon Favreau volt. Olyan nevek, akikre érdemes figyelni, de kit érdekel, ha egy T-Rex rója a történelem előtti tengerpartokat. A Földön valaha élt legnagyobb ragadozó más arcát mutatja ebben a sorozatban. Sikerült szakítani a teljesen toll nélküli ábrázolással, új környezetbe került és az is kiderült, családi lény. A felnőtt állatok mellett az apró fiatalok is helyet kapnak, akiknek bizony kevés esélyük van felnőni. A ragadozónak idő kell, hogy kinője a prédalétet, a drámát pedig ügyesen használja a sorozat más fajok bemutatásánál is. Öt különböző környezetben számos népszerű és kevéssé ismert dinoszaurusz kapja meg a maga idejét, és mindegyikükre igaz, hogy az alkotók valódi személyiséget igyekeztek adni nekik. Ráadásul a készítőket nem is kötötték a tisztán természetfilmes eszközök, hiszen (vigyázat, spoiler!) a dinoszauruszok már rég kihaltak.

A CGI szabadságot adott a filmeseknek, hogy azt csinálják az állatok, amit az írók elképzeltek, de ez valójában üzenet a nézőnek is. A sorozat minden képkockájában benne van a végtelen gyász, hogy minden, amit látunk, hamarosan eltűnik. Az örömöt felváltja a szomorúság, hogy a világ változik, amivel ezek az állatok képtelenek voltak lépést tartani. A Prehisztorikus bolygó óva int minket, hogy nehogy mi is ugyanúgy járjunk, mint a mára kihalt dinók és rólunk is hasonló technikával készüljön sorozat 65 millió év múlva, hogyan is éltünk mi, emberek. (Nagy Tibor)

18. A besúgó (HBO Max)

Komoly mérföldkőhöz érkezett idén tavasszal az HBO Magyarország, hiszen első teljesen saját fejlesztésű sorozatát indíthatta el. Az eddigi fejlesztések mindig valamely nemzetközi vagy külföldi licensz alapján indultak, még ha például az Aranyélet elég hamar el is vált a finn eredetitől.

A ‘80-as évek közepén játszódó ügynöktörténet primér módon a szocialista állampárt még mindig csekély módon feldolgozott működésére világít rá, néhol talán túlságosan is feláldozva a történelmi hűséget a dramaturgiai fordulatok kedvéért. Mindemellett pedig megmutat egy generációs életérzést a Kilián kollégium és a korszak mindennapjaiból, erősen fűszerezve a retro életérzés a mai huszonévesek számára már meg nem tapasztalt, hírből mégis ismert részleteivel.

A sorozat legnagyobb kritikája éppen ez a néhol erősebben megnyomott történeti hűtlenség, amely kicsit inkább segít a mai politikai áthallások megtalálásában, mintsem hitelesen próbálná bemutatni a késő Kádár-korszakot. Mindez azonban inkább áthelyezi az értelmezési hangsúlyt, azzal semmiképpen nem vádolható, hogy ez a művészi értékek rovására menne. Mert Demeter Geri, a vidékről frissen felkerült egyetemista beépítése a kollégium ellenzéki mozgolódásaiba mégis kicsit élővé teszi azokat a folyamatokat, amelyeket jobb esetben (nagy)szüleinktől, kevésbé jó esetben a tankönyvekből ismerhettünk. Ennek életre keltése pedig nemcsak a csatorna, hanem a teljes hazai sorozatgyártás visszavonhatatlan eredménye – volt. (Sergő Z. András)

17. Mise éjfélkor (Netflix)

Lehet, és szokták is a Netflixet ekézni, hogy mindenre dobálja a pénzt, tartalmai pedig egyre inkább felhígulnak, és jobbára csak woke-szólamokkal és összecsapott történetekkel házalnak. A „Netflix-sorozatnak” létrejött egy pejoratív jelentése: a habkönnyű és többnyire tartalmatlan szériák közt azonban ott van az igazgyöngy – főleg, mikor egy alkotó a streaming-szolgáltató által kínált szabadkézzel él, nem pedig visszaél. Ilyen Mike Flanagan, aki olyan mozifilmjei mellett, mint az Álom doktor vagy az Oculus, főleg a Netflixnek köszönheti karrierjét – annak felívelését pedig saját magának és következetes, alapos építkezésének. Kevés tudatosabb rendezői/alkotói pálya van a horror műfajában, mint Flanagané, és a Hill-ház és Bly-udvarház sorozatok után egy újabb miniszériát kanyarított.

A Mise éjfélkor az eddigi leginkább kiforrott munkája: a hét fejezetből álló történetben egy sziget lakói néznek szembe saját démonjaikkal, Flanagan pedig tudja, mitől döglik a légy: a lassú, terjengős játékidő nemcsak a finálé közeledtével, de már az egyes jelenetekben is megtérül. Köszönhető ez a pazar forgatókönyvnek, mely szondát ereszt a szereplők lelki világába, és kitartóan figyeli meg, beszélteti őket. A Mise éjfélkor olyan, mint egy gyónás: felhozza az összes mocskot, amit a bűnről, vallásról, emberi kapcsolatokról gondolni lehet, majd egy katartikus befejezésben felszámolja azt. Hidegrázós pillanatokkal és drámai erővel teli remekmű. (Szécsényi Dániel)

16. Pachinko (Apple TV+)

Találóbb kifejezés híján Soo Hugh dél-koreai gyártású sorozata egy vérbeli saga, amiben Korea 20. százada tárul elénk különböző idősíkokban, hatalmas szereplőgárdával és festői helyszíneken. A Pachinko története egy hányattatott sorsú nő, Sunja életét kíséri végig – Sunja fiatalkori énjét Kim Min-ha, míg időskori énjét az Oscar-díjas Youn Yuh-jung alakítja. A melodrámai jegyekkel operáló sorozat a hollywoodi történetmesélés magasiskoláját nyújtja, a nyugati filmkészítés hatása érezhető a Pachinko impozáns képein, empátiát ébresztő karaktereiben és tűpontos dramaturgiájában. Utóbbi finom információadagolással garantálja a drámai cliffhangereket és fordulatokat, ami a közel egy órás epizódhosszok dacára is arra sarkallja nézőjét, hogy folytassa a történetet.

A műfajfilmes eszköztáron túl a Pachinko attól válik nem csak könnyen fogyasztható, de mélyenszántó sorozattá, hogy karakterei révén a transzgenerációs traumát tematizálja. Hiszen a koreai történelemtől függetlenül ez egy olyan fajsúlyos témakör, amihez mindannyian kapcsolódhatunk. Soo Hugh különböző történelmi időszakokban és életkorban elhelyezett hősei saját történelmükhöz való viszonyukat próbálják definiálni. A Pachinkoban így egyaránt jelen vannak a történelmi alakulások áldozatai, haszonélvezői és az új, történelmet elfelejtő generációk. A globális közönség pedig tudatosan vagy sem, de mindenképpen receptálta a Pachinko mélységét és noha pontos dátumról még nem tudunk, biztosan számíthatunk második évadra az alkotóktól.  (Farkas Boglárka Angéla)

15. Egy szobalány vallomása (Netflix)

Az elmúlt egy-másfél évben egymás sarkát taposták a valós történeten alapuló, valamiféle szaftos bűnügyet feldolgozó amerikai minisorozatok, amelyek egy – rendszerint szélhámos – karakter drámai történetén át világítanak rá a felső tízezer álságosságára és az önmegvalósító USA gyümölcsének rothadó húsára. Az önéletrajzi ihletésű Egy szobalány vallomása üdítő kivétel, itt ugyanis nem a felső tízezerből, hanem a lecsúszott szegénysorból kerül ki a főhős, akinek az egyetlen bűne az, hogy benne ragadt egy bántalmazó kapcsolatban, amiből lányával menekülni kényszerül, és hogy az amerikai rendszer szinte semmilyen módon nem támogatja az újrakezdésben. Azaz hogy szegény. 

A Netflix minisorozata tehát hanyagolja a glamúrt, de nyomorpornóvá sem válik: ugyan saját bőrünkön érezzük a szorult helyzetbe került, a bürokrácia közönyös útvesztőjében megoldást kereső Alex kálváriáját, vele együtt szorul össze a gyomrunk az idegességtől, de kommersz történetvezetési eszközeivel vagy leheletnyit abszurdista fűszerezésével oldja a feszültséget. Margaret Qualley mindvégig uralja a képernyőt, a karaktere acélos akaratereje mögött láttatva a félelmet és a reményvesztettséget, amit kislánya miatt nem engedhet meg magának, és az őt körülvevő mellékszereplők (az anyuka, a veszélyes ex, a kőgazdag ügyfél, akinél Alex takarít) is jól töltik meg élettel és egyéniséggel a sztereotípiákat. (Huszár András)

14. Stranger Things – 4. évad (Netflix) 

A Netflix zászlóshajójaként a Stranger Thingsre rengeteg nyomás helyeződik, főként, mert a Duffer testvérek is tudják, hogy egy idő után már nem lehet megélni a fénysebességgel száguldó nosztalgiavonatból. Félreértés ne essék: a sorozat hangulata annyira magával ragadó, a szereplők közti dinamikák pedig olyan szuperül működnek mindig, legyenek akármilyen felállásban, hogy a Stranger Things nem tud rossz lenni. A negyedik évadban azonban kevesebb a déja vu-érzésünk, a hároméves kihagyás során sikerült felrázni egy kicsit a sorozatot. Ezt köszönhetjük egyrészt az instant közönségkedvenccé vált Eddie Munsonnak (Joseph Quinn), aki a világ legmetálabb koncertjét vitte el a Tótágasba, Maxnek (Sadie Sink), aki a negyedik epizódban olyan megrázó utat jár be, ami a Stranger Things világában is példátlan, illetve Vecnának (Jamie Campbell Bower). A szezon főgonosza ugyanis nem csupán soha nem látott fenyegetést jelent Hawkinsra, hanem egy szépen kidolgozott, félelmetes és motivált karakter, aki egyszerre testesíti meg a természetfeletti és az emberi veszélyeket.

A maratoni hosszúságú részek ellenére a Vecna elleni küzdelem a kanapéhoz szegez minket, a feszültség pedig minden epizóddal egyre csak nő. Tény, hogy a világ minden tájára szétszakadt csapat cselekményszálai nem egyenlően izgalmasak, sőt: továbbra is a hawkinsi események a legérdekfeszítőbbek, ennek ellenére remek ritmusban váltanak a történtek között, nehogy ráunjunk a sztorira. Ugyan a Stranger Things hatalmas szereplőgárdája már picit túlnőtt önmagán – éppen ezért nem ártott volna még néhány karaktertől búcsút venni, bármennyire is fájdalmas volt így is a finálé –, az erejét újonnan visszaszerzett Elevennek és barátainak mindenkire szükségük lesz ahhoz, hogy legyőzzék Vecnát. Mert igen, a Duffer testvérek megint behúztak minket a Tótágasba, ahonnan csak akkor szabadulunk, ha végre megnézhetjük az ötödik évadot. (Rakita Vivien)

13. Az utolsó lépcsőfok (HBO Max)

Az utolsó lépcsőfok egy családi drámasorozat, különösen sötét felütéssel: apu megölte anyut. Ráadásul igaz történetet dolgoz fel: Michael Petersont 2003-ban felesége, Kathleen gyilkosságának vádjával ítélték el, akit holtan találtak közös otthonuk lépcsőjén. Antonio Campos, kreátor és rendező a már kipróbált dokumentarista megközelítés helyett drámai irányba viszi a történetet, jó nagy adag fantáziával megtoldva a már ismert tényeket. 

Az HBO sorozat ereje abban rejlik, hogy egy pillanatra sem állítja, hogy célja az igazság keresése lenne. Sőt, inkább mintha élvezné a lezáratlanságból adódó bizonytalanságot, végig borotvaélen táncol, játszva a figyelmünkkel, szinte incselkedik a nézővel. Epizódról epizódra, jelenetről jelenetre fedi fel az inkrimináló vagy épp felmentő részleteket, amik új irányba terelik gyanúnkat. Teszi ezt két remek színésszel az élen: Colin Firth Michaelként sikamlós, hétköznapi és kiismerhetetlen, egy nyitott könyv üres lapokkal. Toni Collette Kathleenje hús-vér alakként jelenik meg a flashbackekben, aki az időbeli ugrásoknak köszönhetően kísért minket.

True crime… azaz a megtörtént bűntények feldolgozása. Az utolsó lépcsőfok játszadozik az épp reneszánszát élő műfajjal, megkérdőjelezve annak hitelességét, objektivitását, értelmét. A sorozatban szerepet kap a francia crew, aki befészkelődve a család otthonába, dokumentumsorozatot forgatott az eseményekről. Michael Peterson lassan profi színésszé válik a kamerák előtt, míg a filmesek és tárgyaik között személyes kapcsolatok alakulnak ki. Kinek hihet az ember? Ki mondja meg, mit higgyünk? “Pilátus így szólt hozzá: Mi az igazság?” (Takács Janka)

12. Jelenetek egy házasságból (HBO Max)

Ingmar Bergmant remake-elni? Istenkísértés! Bizonyára sokan hozzám hasonlóan szkeptikusak voltak a Jelenetek egy házasságból feldolgozása kapcsán, hiszen az eredeti svéd sorozat – amely a legendák szerint annak idején válási hullámot indított el Svédországban – nemcsak a drámai tévésorozatok között mérföldkő, hanem a mai napig tökéletesen fogyasztható és semmit nem veszített a frissességéből. Ezt az új sorozat (és a Terápia) izraeli alkotója, Hagai Levi is pontosan látta, és szerencsére nagyon intelligensen nyúlt az alapanyaghoz: a genderbender ötlettel kiforgatta az eredeti házaspár erőviszonyait (a foglalkozásukat és ehhez illően részben a személyiségüket megcserélte, viszont eközben a férfi-női szerepek adottak), a világ és Amerika aktualitásaiból pedig az eredetihez hasonlóan pont csak annyit enged be, amennyi elkerülhetetlen, így az erőszakos modernizálást megússzuk.

Az új Jelenetek egy házasságból így kettős játékot űz a nézőjével: az eredetit jól ismerők folyamatosan azon agyalhatnak, hogy egy adott szituáció miért kap más kontextust, más tónust, más jelentést az új felállásban, de közben a saját jogán is teljesértékű kortárs házassági drámát látunk. Ahogy Bergmannál, úgy itt sem működne a rengeteg monológon és vitán alapuló elbeszélésmód a színészek odaadása nélkül: Oscar Isaac és Jessica Chastain arcán világok omlanak össze és épülnek fel, a szimpátiánk pedig folyamatosan vándorol a karrierista, többre vágyó nő és a teszetosza, biztonságot kereső férfi között. Hagai Levi sorozata kiváltja ugyanazt a hatást, mint Bergmané, így a Jelenetek egy házasságból két változata úgy hasonul egymáshoz, mint amikor egy színdarabnak volt egy nagyon híres előadása, most pedig készült egy ugyanolyan jó. Mira és Jonathan eltávolodásában, dühében, szerelmében, kétségbeesésében, bizonytalanságában ugyanúgy magunkra ismerhetünk, mint elődeikében függetlenül attól, hogy voltunk-e tíz évig házasok. (Gyöngyösi Lilla)

11. A Fiúk – 3. évad (Amazon Prime)

Lehet még fokozni az őrületet? A Fiúk mindenesetre megpróbálta és nagy sikerrel szállított egy bombasztikus harmadik szezont, amely szinte az összes szempontból megugorja az előző évadok néhol hullámzó, de maximálisan igényes színvonalát. Garth Ennis szuperhősgyűlölő képregényének adaptációja mára az Amazon Prime megkérdőjelezhetetlen zászlóshajójává vált, a különleges képességekkel rendelkező rohadékokat gyilkoló átlagfickók sztorija pedig legizgalmasabb szezonját produkálta idén, két év várakozást követően.

the boys 3. évad

Bár Homelander, a pszichopata Superman Antony Starr fantasztikus alakításában továbbra a sorozat állócsillaga, mellette minden karakter gazdagszik olyan pillanatokkal, amivel kitűnhetnek a tömegből. Ebbe pedig még az Odaát sztárja, Jensen Ackles is belefér, aki a kíméletlenül mészároló Amerika Kapitány-parafrázisával lopja el a showt. A Fiúk harmadik szezonja amellett, hogy kiválóan mozgatja szereplőit, az aktuálpolitikai utalásaival és a média, valamint a közvélemény működésének leleplezésével ment igazán nagyot.

Eric Kripke sorozata ugyanis sokkal inkább szól a jelenlegi Amerikáról, mint az előző szezonokban bármikor: elképesztően csípnek az utalások, a karikatúrák, a társadalomkritikai él a megváltóként tetszelgő, de háttéralkukból élő politikusokról, a vérre szomjazó tömegről és a média által tematizált igazságbeszédekről. A Fiúk – még, ha nem is mond semmi igazán meglepőt, ami ne jutott volna eszébe a korszellemmel kapcsolatban szkeptikus embereknek – hitelesen ábrázolja saját közegében az egyre elfajuló közéletet és az ezt formáló intézményeket. Ebben a világban garantáltan nem akarunk élni, pedig már szinte ezt tesszük. (Szécsényi Dániel)

10. Irma Vep (HBO Max)

Mindig különleges az, amikor egy rendező saját alkotásából készít remake-et, hiszen az új munka létjogosultságának megkérdőjelezése még jobban felértékelődik. Valóban tud-e újat mondani az alkotó, vagy inkább csak önös érdekek vezérlik abban, hogy saját magának bizonyítson valamit? Olivier Assayas 25 év különbséggel csinálta meg kétszer az Irma Vepet, a friss darab azonban minisorozat formájában került elénk Alicia Vikander főszereplésével.

A hollywoodi sztár párizsi munkája ráadásul szintén az adaptáció mezejére lép: az HBO művében látható forgatás egy bő 100 éves sorozat feldolgozásáról szól. A kettős meta világ azonban – már-már meglepően – kiválóan működik Assayas kezei között.Az adaptáció az adaptációból szépen reflektál a mai filmgyártás ötlettelenségére és a nézői réteg elbutulására, ahogy Vikander sztár figurája is árnyalt képet ad a fényűzésben élő és látszólag magabiztos színészekről, akik legbelül ugyanolyan emberek félelmekkel, komplexusokkal és hibákkal. Mindezt pedig a tőle megszokott profizmussal, eleganciával és bájjal teszi. Igazi öröm nézni a játékát!

Az új Irma Vep több és mélyebb karakterekkel dolgozik, ahogy a némafilmes vonatkozást is jobban megnyomja, miközben hol finoman, hol egészen nyíltan beszél a modern kor mozgóképes világáról. (Kajdi Júlia)

9. A Fehér Lótusz (HBO Max)

Nyaralni valójában rettenetes dolog, ezt egyre több film és sorozat örökíti meg az Időtől az Aftersunig. Közülük az egyik legcinikusabb A Fehér Lótusz, amelyben egy luxus üdülőhely néhány vendégét ismerjük meg, akik szinte kivétel nélkül irritáló, gyarló vagy buta emberek, miközben kőgazdagok és természetesnek veszik, hogy övék a világ. Az ő nézőpontjukhoz vagyunk bilincselve, vagy persze választhatjuk azt is, hogy a személyzettel, a simulékony, idegbeteg, drogfüggő szállodamenedzserrel vagy az erőltetetten türelmes, a kitörésben hiába bízó masszőrnővel azonosulunk. A Fehér Lótuszban a felszínen minden tökéletes, a háttérben viszont gyűlik-gyűlik a szennyes, így végig az az érzésünk, hogy bármelyik pillanatban összeomolhat minden, ez pedig egyszerre nyomasztó és szórakoztató.

A sorozat mindössze hat részben fest kiábrándító körképet a jómódú amerikaiakról, ahol a woke fiatalok ugyanolyan kártékonyak és ellenszenvesek, mint a szüleik, akik ellen lázadnak; a végtelenül naiv, felfelé házasodó újságírólány ugyanúgy szenved a korlátolt, anyafüggő férje miatt, mint a gyászoló, ezotériába menekülő, milliomos MILF a múltja miatt. Mike White sorozata dicséretre méltó éleslátással áll bele minden felvilágosult ideológiába és emberi gyengeségbe, miközben egy félreérthető keretezéssel végig egy olyan tragédiát lebegtet a fejünk fölött, ami végül nem következik be. Ettől függetlenül az álomnyaralás a többség számára rémálomként marad meg, azon kevesek számára pedig, akik jól jönnek ki a hatalmi harcokból, családi viszályokból, szerelmi kalandokból, bűntényekből, semmi nem garantálja, hogy bármit is tanultak volna ebből, és idővel nem válnak pont olyanná, mint a környezetük. (Gyöngyösi Lilla)

8. Gyilkos a házban (Hulu)

A tavalyi év egyik váratlan sikersorozatában két öreg művész és egy rejtélyes millenniál összefognak, hogy felderítsék egyik szomszéduk halálának hátterét. A New York-i Arconia épületében élő letűnt tévésztár (Steve Martin), bukott Broadway rendező (Martin Short) és a múltja elől menekülő egykori gyerekdetektív (Selena Gomez) mindhárman hatalmas truecrime-rajongók, így amikor az egyik lakó gyanús körülmények között elhalálozik, a szokatlan trió saját szakállára kezdi el felgöngyölíteni az ügyet. És ha már úgyis belevágtak, miért ne készítsenek róla egy podcastet?

A Gyilkos a házban (Only Murders in the Building) szórakoztatóan parodizálja ki a streaming- és a podcastpiacot is domináló true crime műfajt, miközben tiszteleg a klasszikus krimi előtt is, humorával nagy New York-i komikusokat idézve meg Neil Simontól Nora Ephronig. Steve Martin és Martin Short a nyolcvanas évek óta alkotnak összeszokott komikus párost, így várható volt, hogy itt is remekül működnek együtt, az viszont meglepő, mennyire jól illik melléjük Selena Gomez, aki száraz humorával nyújt ellenpólust a bohóckodó öregekhez. A szövevényes rejtély, a szeretnivaló trió, a generációs humor, az okos műfajparódia és az empatikus megközelítés együttese olyannyira bejött a nézőknek, hogy bár még csak most kezdődött a második évad, máris zöld utat kapott a harmadik. (Rácz Viktória)

7. Abbott Elementary (ABC)

Az elképesztő streamingversenynek köszönhetően olyan szinten elárasztanak minket a két kattintásra azonnal elérhető sorozatok, hogy könnyen elfeledkezhetünk a hagyományos tévécsatornák létezéséről. Legszeretettebb sitcomjaink szinte mind a kábeltévén debütáltak, de mára a klasszikus 20 perces vígjátéksorozat szinte eltűnt, vagy átalakult formátummal a streamingre költözött. Éppen ezért különösen lenyűgöző az Abbott Elementary sikere, ami tévében (az ABC csatornán), ismeretlen alkotóval és színészekkel tudta megnyerni magának nemcsak a kritikusokat, hanem többmillió amerikai tévénézőt is. 

A korábban vicces BuzzFeed-videóiról ismert Quinta Brunson sorozata egy tipikus munkahelyi komédia, ami az Office-hoz és a Városfejlesztési osztályhoz hasonlóan áldokumentarista stílusban mutatja be a dolgozók mindennapjait. Akik ezúttal az Egyesült Államok egyik legszegényebb általános iskolájának tanárai, ahol minimális pénzből próbálják tanítani a többnyire nehéz családi helyzetből érkező fekete gyerekeket. Bár ez úgy hangzik, mint a legnyomasztóbb szociodráma, az Abbott Elementary ennek épp az ellenkezője: végtelenül kedves és felemelő anélkül, hogy elhazudná a társadalmi igazságtalanságokat és az alulfizetett tanári pálya nehézségeit. 

Emellett persze rettentő vicces is – a korrupt igazgató asszonyt alakító Janelle James minden megszólalása arany, de az egész szereplőgárda kiváló. Nem véletlenül kaptak legjobb színészi jelölések mellett legjobb casting jelölést is az idei Emmy-n, Quinta Brunson pedig rekordot döntve lett az első fekete nő, aki legjobb vígjátéksorozat, legjobb forgatókönyv és legjobb főszereplő kategóriában is jelölve lett. (Rácz Viktória)

6. Utódlás – 3. évad (HBO)

Két hibátlan évad után nagyon nehéz volt elhinni, hogy Jesse Armstrong sokszorosan díjazott sorozata felül tudja múlni magát. Aztán jött a 3. évad, amely pillanatok alatt bebizonyította, hogy léteznek még csodák a világon.

A Roy-család csatározása új méreteket ölt, ahogy mindenki próbálja megtalálni a helyét az állandóan változó üzleti felállásban. A személyes drámák még jobban kiéleződnek, a váratlan fordulatok pedig ebben az évadban ütnek a legnagyobbat. Ahogy Logan Roy sem kímél senkit, úgy Armstong sem. Hamis reményt táplál, hogy aztán annyival erősebb legyen a feleszmélés, hogy ez bizony egy kegyetlen világ, ahol nem számít, ki jó és rossz. Már ha a főszereplők esetében egyáltalán felmerülhet az, hogy jók.

A sorozat továbbra is brillírozik a dialógusok terén, ahogy a képi világ és a megszokott feszült atmoszféra is megtartja már megszokott erejét és minőségét. A záróepizód bizonyos jelenetei pedig egy életre beírták magukat a sorozatkészítés történetébe. Ahogy Shiv, Kendall és Roman egymásra találnak az utolsó epizódban, az egyenesen művészet, és nem csak filmes vonatkozásban. Az egész jelenetsor bármelyik képét ki lehet rakni a falra, annyira mesterien komponálta meg a szekvenciát Armstrong. A zsenialitása azonban leginkább abban rejlik, hogy a gyönyörű tudatosság mellé habkönnyű természetességet kapunk. Ez pedig nem kis részben köszönhető a színészgárdának, akik ismét kihozzák magukból a legtöbbet, és még egy kicsit. (Kajdi Júlia)

5. Hacks: A pénz beszél – 2. évad (HBO Max)

Az első évadhoz képest nem csak az Emmy-jelölései számát növelte meg az HBO komédiája, de a Filmtekercs toplistáján is előrelépett egy helyet. A recept nagyon egyszerű, új hegyeket kell megmászni, mint ahogyan ez a sorozatban is elhangzik. A főszereplő komikák – a még mindig tökéletes duót alkotó Jean Smart és Hannah Einbinder megformálásában – története lényegében ott folytatódik, ahol az első évad záró képsorai magukra hagyták őket. A sorozat mégsem „csak” folytatás, hanem a két központi karakter folyton változó kapcsolati dinamikáján keresztül adott, egyre összetettebb látlelet a karrierről, a művészlétről, a showbiznisz világáról és egy kicsit magáról a néha kemény, néha túlérzékenyített világról.

Ahogy az első évad kapcsán írtuk, a Hacks okosan vicces, ami mellé most már nyugodtan azt is lefektethetjük, hogy okosan szerkesztett, hosszú távra tervezett – és hosszú távon átgondolt – sorozat, ami egyre mélyebbre ássak magát a szórakoztatóipari sorsok világába. A legnagyobb erénye emellett a főhős páros csodálatos összjátéka, akiket nem kevésbé remek mellékszereplői gárda segít abban, hogy ez a látlelet élő, lélegző és igazi legyen. (Németh Barna)

4. Különválás (Apple TV+)

Irodai környezetbe oltott egész évados Black Mirror rémálom – ezt kínálta nekünk az Apple TV+ képernyőjén Ben Stiller, aki a Szökés Dannemorából után ismét a kisképernyőn lépett rendezői szerepbe, és írta át mindazt, amit alkotóként gondolunk róla. A Különválás egy remek koncepció fokozatos kifejtése: a történetben a rejtélyes nagyvállalat kötelezi munkavállalóit arra, hogy elvégezzék a „különválasztás” eljárását magukon, mely során otthoni és munkahelyi énjük kettéválik, és két tudat alakul ki, ezek pedig nem tudnak egymásról. Sokak szerint álom lehet a melót és a magánéletet szétválasztani egymástól, egyesek viszont traumájuk elől menekülnek a skizofrén életbe: ilyen Mark (Adam Scott) is, aki csapatvezetőként és civilként is egyaránt kihívásokkal találja szemben magát, miközben a cég ármánykodásairól is lassan lehull a lepel.

A Különválás a misztikum mellett erősen épít a szatirikus elemekre, úgy mint az irodai környezetben kényszeredett jópofáskodásra, a „munkatársaid a családod” klisére és arra, hogy milyen értelmetlen, definiálhatatlan – és ezáltal teljességgel haszontalan – robotmunkát kell végezni nap, mint nap. Dan Ericksont, a sorozat kreátorát maga Ben Stiller fedezte fel, és csinált első munkájából sikerszériát. A Különválás instant sikere köszönhető a kiváló színészeknek, mint John Turturro, Patricia Arquette és Christopher Walken, na, meg a magabiztosan menetelő narratívának, mely egy olyan évadzáróban kulminál, ami garantált érzelmi csúcspont mindenkinek, aki beleveti magát. (Szécsényi Dániel)

3. Ted Lasso – 2. évad (Apple TV+)

Maradjunk az Apple TV+ minőségénél, de váltsunk műfajt: a Ted Lasso című vígjátékszenzáció második évadja képes volt hasonló szintet hozni, mint a bravúros első, miközben elmélyítette a történet dramedy vonalát. A britekhez emigrált amerikai fociedző története egy laza szituációs komédiaként is elfogadható lett volna, Jason Sudeikis és írótársai azonban nem elégedtek meg ennyivel. Fontos, hogy a Ted Lasso nagyjából a pandémia kellős közepén érkezett meg, így komoly katarzis lehetett sokak számára emberbarát hozzáállásával.

Már terjed a filmes világban egy fogalom, a „nicecore”, amely olyan alkotásokat taglal, melyben elképesztően szimpatikus emberek történetét nézzük végig; ahol a jobbára altruista főhős célja mások (és a saját) életének jobbá tétele. Amennyi cukormáz megfér ebben a koncepcióban, azt a Ted Lasso tökéletesen szintetizálja és fogyaszthatóvá teszi; a giccset például az angol focisták és rajongók nyílt és bunkó beszólásaival ellensúlyozza.

A Ted Lasso képes volt elérni, hogy egy csapat sportveszteségét emberi győzelemként élje meg a néző, a második évad pedig elmélyíti az egyes szereplőket, bemutatja útkeresésük újabb állomását. Jason Sudeikis edzőfigurája továbbra is bravúros, de sokkal törékenyebb, mint bármikor volt – eközben túlzóan hiperaktív és filantróp szemléletével kapcsolatban a sorozat megmutatja, milyen emberi károkat okoz egyes gyengébb önbecsülésű szereplők számára. Nem minden fenékig tejfel, és önmagában, ha kedvesek vagyunk mindenkivel, nem váltjuk meg a világot – ez az üzenet csak a második évad megtekintése után kristályosodik ki, várhatóan a megkavart állóvizet az utolsó, harmadik évad fogja megbékíteni. Csak bírja majd a könnyzacskónk és a rekeszizmunk! (Szécsényi Dániel)

2. Barry – 3. évad (HBO)

Csalódást szokott kelteni, mikor egy viccről kiderül, hogy végig komolyan vették – a Barry esetében ez nincs így. Alec Berg és Bill Hader sorozatának harmadik szezonjára három évet vártunk, azóta viszont seok víz folyt le a Dunán. Az új évadra szinte rá se lehetett ismerni: az első percektől tapintható volt a komorabb hangvétel, amelyben erősebben dominálnak a szereplők pszichés problémái, furdaló lelkiismeretük, és sorsszerű haláluk is tragikusabb. Barry (Bill Hader) bérgyilkos volt, aztán színész lett; az ebből fakadó bonyodalmakat egy morbidabb szituációs komédia keretében láthattuk eddig. A harmadik felvonás már tényleg olyan fekete komédia, amely csak a legnagyobb ínyenceknek ajánlható, ez viszont baromi jól áll a Barry-nek.

Bill Hader több epizódot is rendezett, színészi alakítása pedig itt a legerősebb. Figurája az azonosulhatatlanság széléig tolódik, ahonnan aztán tényleg kérdéses, van-e visszaút. A sorozat viszont tudatosan játszik ezzel, miközben a Coen testvérek (Fargo) és Vince Gilligan (Breaking Bad) leglelkesebb tanítványaként tovább vizsgálja a pillangó-hatást, melyet az emberek rossz döntései hoznak. Nincs jó híre: a végzet tényleg ott leselkedik bárkire, aki csak Barry és az alvilág útjába kerül.

A sorozat persze nem szűnt meg vicces lenni: Fuches (Stephen Root) kétszer is elszalasztja az esélyt egy klisés megváltásra; láthatunk egy igazán rendhagyó motoros üldözést is; ráadásul különösen élvezetes az a mellékszál, mely egy Netflix-algoritmus paródiát jár körbe. A finálé azonban minden hahotát eltüntet, drámára vált és emeli a sorozatot egy olyan szintre, melyet eddig alulról kapirgált. A Barry már nagybetűs presztízssorozat, amelynek a legnagyobbak közt lesz a helye. (Szécsényi Dániel)

1. Nyerd meg az életed (Netflix)

Hogy mi az őskülönbség fiziológiai értelemben állat és ember között, azon nem egy sorozatajánló keretein belül érdemes elmélkedni, de 2021 legnagyobb streaming-durranása, a Netflix-rekorder Nyerd meg az életed (Squid Game) két kulcsfontosságú és mégis könnyen kibökhető differenciált helyez fókuszba; az ösztönt és az élvezetet. 456 embert uszít egymásnak egy titokzatos szervezet felélesztve bennük az eredendő, állatias és célorientált életösztönt, közben milliókat szögezve a platform elé, kielégítve élvezeti szükségleteinket. Igen, valamiért az ember oly gyarló, hogy imádja nézni mások kálváriáját, amihez pedig a koreaiak nagyon értenek. És van még valami, amihez piszok jó érzékük van – a settinghez. 

A Squid Game-et nem a battle royale-tematika tette a streamingszolgáltató legnézettebb sorozatává, ahogy az Élősködőket sem a szerepcseréje Oscar-legendává, és a Vonat Busanba című filmnek című filmnek sem a zombiapokalipszis hozott kasszasikert, hanem az a hangnem és annak súlyozása, amely feltölti igazán egyedi energiával. A Squid Game is minden – borzasztóan hosszú – másodpercèben a röhejessé válás határáról táncol vissza. Ehhez kellettek a maximálisan odaadó főszereplők, amibe még a sztereotipikus piactágító, az idealizmust szimbolizáló pakisztáni Ali (Anupam Triphati) is ideérthető. Továbbá, a közismert játékok élet-halál-harccà evolválása, mint a kötélhúzás, ideértve azt a relatíve nagyképűen azonnal bedobott kalmárfogót is (ahonnan ered a széria eredeti címe: squid game), ami mintegy tipikusan koreaivá kívánja tenni a Játékot, noha a fináléban holmi bunyóvá degradálják az egyébként összetettebbnek tűnő fogócskát.

A Squid Game abban jó, hogy egy kultúrától független olvasztótégelyben (értsd: a kapitalizmusban) fuzionálja az emberi életösztön megannyi megjelenési formáját, amihez a nézők, mint fogyasztók és mint szükséglet-kielégítést végző élvezők, minduntalan kapcsolódni tudnak. Folyton harcolunk egymással, mások teljesítményét jelöljük ki magunk mércéjének, és csak úgy mint a sorozatbeli játékok kapcsán, feltesszük a kérdést; mi mit csinálnánk a helyükben. A Squid Game témakezelése könnyű kapcsolódási lehetőségeket kínál, a minimalizmus és a giccs jegyeivel nyakon öntött, merchandise-kompatibilis jelmezekkel, díszletekkel fogadásra kínálja számunkra saját társadalmi közegünket. (Gyenes Dániel)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!