Magazin

A 21. század őrült és elborult animációs sorozatai

A rajzfilm nem csak a gyerekek privilégiuma. Akinek ez még nem világos, íme 13 korhatáros, vagy csak simán elvetemült animációs sorozat az ezredforduló utánról.

Az animációs műfaj virágzik, csak lehet, hogy inkább a kisképernyőn kell keresni a kicsit izgalmasabb darabokat belőlük. Míg gyerekkorban életünk első nagy filmes élményeinek jó része volt rajzolt, addig felnőttkorban sem kell lemondanunk, csak azért, mert nem háromdimenziósak a szereplők. A „rajzfilm az mese” állítás már régóta nem igaz – elég csak végigtekinteni a Netflix, az Adult Swim, a Comedy Central, a FOX, és megannyi szolgáltató kínálatán az elmúlt húsz évben.

Éjféli Gospel

Míg a ’90-es években a Beavis és Butt-head, a South Park, a Family Guy, vagy a kisebbek számára is éppen, hogy fogyasztható Bátor, a gyáva kutya jelentették az elborult animációs sorozat fogalmát, napjainkra sokkal nagyobbá vált a választék. Így lehet, hogy bár 13 ajánlással élünk, még említhettünk volna olyan címeket, mint a Final Space, a Bob burgerfalodája, a Furcsa amcsik, valamint a frissen indult Éjféli Gospel című LSD-rémálom és a Földön rekedt idegenek történetét elmesélő Solar Opposites.

Minél korhatárosabb, vagy minél kattantabb, annál jobb. Jöjjön hát a listánk az elmúlt húsz év legizgalmasabb rajzfilmsorozatairól!

 

 

Szamuráj Jack (Genndy Tartakovsky, 2001-2017)

A Cartoon Network az ezredforduló környékén számos kultikussá vált rajzfilmsorozatnak adott otthont. Dexter laboratóriuma; Johnny Bravo; Ed, Edd és Eddy – csak néhány cím az első aranykornak számító időszakból. Egymástól markánsan eltérő alkotások ezek, melyekben a közös az, hogy a poénos párbeszédeket és a derűs hangvételt helyezték előtérbe. Ebben a felhozatalban igazi kakukktojásnak számított a 2001-ben bemutatott Szamuráj Jack, mely a kortársak harsány, fékevesztett stílusát hosszas csendekre és rövid lefolyású akciójelenetekre hangszerelte át. Ha valaki belekezd a sorozatba, az első dolog, ami feltűnik majd neki, hogy a cselekmény jelentős része sokkal inkább képeken, semmint dialógusokon keresztül bontakozik ki.

Genndy Tartakovsky rajzfilmjének alapkonfliktusa pofonegyszerű. Főhősünk egy szamuráj, akit a Sötétség nagymestere, Aku a jővőbe száműzött egy időkapun keresztül. Jack modernkori Odüsszeuszként próbál visszatérni saját korába és epizódról-epizódra újabb világokat fedez fel. És micsoda világok ezek…

Az öt évadot megélt széria példátlanul változatos és művészien megrajzolt helyekre kalauzolja nézőit, miközben számos stílust, műfajt és hangulatot kever, akár egyetlen epizódon belül is. A tökélyre finomított eklektikát mi sem bizonyítja jobban, hogy Kurosawa munkásságának megidézése, Frank Miller képregényesztétikája, és a Ghibli Stúdió előtti főhajtás tökéletesen megférnek a film noirok kompozíciós technikái, a westernfilmek párbajjelenetei és a horrorfilmek hidegrázós pillanatai mellett. Mindezeken túl pedig egy végtelenül egyszerű és szerethető főhőst és annak hol tanulságos, hol izgalmas, hol pedig szívszorító utazását követhetjük végig. (Énekes Gábor)

 

Firka villa (Dave Jeser, Matthew Silverstein & Jordan Young, 2004-2007)

A 2000-es évek elején, amikor az amerikai televíziókban faltól falig valóságshow-k mentek, a Comedy Centralnál kaptak az alkalmon, hogy kiforgassák a műfajt, és azon felül minden mást is, amihez csak hozzányúlnak. A Firka villa (Drawn Together) már a látványában is az animációs műfaj legnépszerűbb elemeit vegyíti. Minden karakter egy sajátos rajzstílust, és az ehhez tartozó felfogást közvetít. Így kerülhet egy lakásba a ’90-es évek képregénykaraktereiként megtestesülő, üresfejű Hős kapitány; a Disney-hercegnők mintájára létrejött Clara; a Móricka-magazin szintű agresszív kismalac, Kandisznó; vagy a Nickelodeon beszívott animációinak metamfetaminnal dúsított kivonata, az összetett szerencsétlenségként működő Zoknipóc.

Míg a Totál Dráma pár évvel később a Cartoon Networkon a Survivor típusú műsorokat figurázta ki, addig a Firka villa a Big Brotherhez hasonló koncepció paródiája. A 18-as karikának köszönhetően pedig nyomdafestéket nem tűrően fogalmazhatnak az önmaguk gusztustalan parafrázisaként jelenlévő karakterek, akik egyenként is megérnének egy külön sorozatot, hát még összeeresztve! Clara hercegnőnek polip nő a lába közt; a V-nyakú fémszerkóban feszítő videojátékhős, Xandir coming outol; a Hanna-Barbera stílusában készült, túlszexualizált Foxxy Love pedig minden alkalmat megragad teste mutogatására – miközben Kandisznó kurta farkával túr a háttérben. Mindent szabad: ez az egyetlen szabály, és ez három évadnyi önfeledt szórakozásra volt elég. (Szécsényi Dániel)

 

Robot Chicken (Mike Fasolo, Seth Green & Matthew Senreich, 2005-)

Egy őrült tudós az út szélén elgázolt döglött baromfit kiborg külsővel ruházza fel. Életre kelti, csupán azért, hogy Mechanikus narancs módra kipeckelje a szemét és orrvérzésig nézesse vele a tévészolgáltatók valamennyi tartalmát. A Robot Chicken ezzel az intróval kezdi minden epizódját, hogy aztán az alkotók helyettünk kapcsolgassák a változatos jeleneteket.

Seth Green, Mike Fasolo és Matthew Senreich sorozata az Adult Swimen már tíz évadot megélt, mégis a mai napig szerelemprojektnek érződik. Az alkotók stop motion technológiával állítanak emléket gyerekkoruk kedvenc rajzfilmjei, tévéműsorai, nagyjátékfilmjei előtt, miközben harsány módon parodizálják is őket, és minden pokulturális jelenséget, ami épp eszükbe jut. A sorozat egy igazi geek csemege, mely semmilyen licenszt nem kímél, és bekukkanthatunk mindenféle szeretett IP mögé.

Hogyan működnének James Bond szexuális poénjai a valóságban? Milyen lenne Az Igazság Ligája valóságshow? Mit csinálna Mario és Luigi a Grand Theft Auto világában? Hogy nézne ki a Thomas, a gőzmozdony akciófilm verziója? Ilyen, és ehhez hasonló elkattanások jellemzik a Robot Chickent, miközben meglepően erőszakos és kegyetlen a humora – ne lepődjünk meg, ha valakit a szemünk láttára végeznek ki, csak úgy egy poén kedvéért. Szerencsére az ezerszeres önreflexió megvéd minket attól, hogy bármit komolyan vegyünk abból, amit látunk. (Szécsényi Dániel)

 

A kertvárosi gettó (Aaron McGruder, 2005-2014)

Aaron McGruder A kertvárosi gettó című képregénysorozata akkor robbant be igazán a nemzetközi köztudatba, amikor a felnőtt közönséget megcélzó Adult Swim 2005-ben rajzfilmsorozatot indított a polgárpukkasztó történetből. Nem telt el sok idő, és a produkció máris minden idők egyik legmegosztóbb rajzfilmszériájává vált. McGruder profán, mégis sokrétű agymenésében egy színesbőrű és meglehetősen házsártos nagypapa két kisunokájával együtt a többségében jómódú fehérek lakta kertvárosba, Woodcrestbe költöznek.

A részben az Obama-éra idején is játszódó rajzfilm szatirikus képet fest az amerikai társadalomban megbújó faji és szexuális sztereotípiákról, melyek a politikai, (pop)kulturális és magánéleti teret is keresztül-kasul áthatják. Jóllehet egy afroamerikai család szemszögén keresztül követjük az eseményeket, a maró gúny a feketéket nem kevésbé kezdi ki, mint a fehéreket. Az egyik, nagy port kavart epizódban maga Martin Luther King tér vissza az élők sorába és kollektíven fedi meg a fekete közösséget, amiért azok teljesen elfordultak az amerikai polgárjogi mozgalmak idején megfogalmazott elvektől és közönyös csőcselékként panaszkodnak egy jobb életért. Ennyi év és a politikai korrektség azóta mindent (is) átható, átformáló távlatából újranézve, A kertvárosi gettó egyszerre rasszista, szexista, erőszakos, trágár és blaszfémikus – és ez így van jól. (Énekes Gábor)

 

Archer (Adam Reed, 2009-)

Biztos mindenki hallott már olyan viccet, ami közel sem volt PC, finomkodó vagy tiszteletteljes, sőt egyenesen megbotránkoztató vagy kőbunkó csattanóval élt, mégis hahotázva nevetett rajta: társadalmi elvárások, érzelmi intelligencia és szégyenérzet ide vagy oda. Adam Reed 10 évadot számláló sorozata Sterling Archer titkosügynökről és kollégáiról gyakorlatilag ilyen viccek halmazára épül kidolgozott karakterekkel, a legjobb kémfilmeket beelőző akciójelenetekkel és fordulatokkal, valamint számtalan vicces szállóigével és mém alapanyaggal, amit az internet népe a mai napig bőszen használ.

A pörgős, izgalmas és szemérmetlenül szórakoztató évadok profin kiépítették a szereplők személyiségeit a szóhasználattól kezdve a gondolatvezetésen át: egy szó, mint száz, az Archer teljes világa olyan bombabiztos alapokon állt, hogy a 8. évadtól – hogy felrázzák a jól ismert formulát – a készítők teljesen új műfajok felé vették az irányt.

A sorozat kapott egy kiváló neo-noir évadot, amit egy kicsit gyengébb kalandfilmes szál követett, hogy tavaly az űrben hajtson fejet a sci-fi legnagyobbjai előtt. Friss, lendületes újítások, frappánsan ötvözve a jól ismert figurákkal, helyzet- és jellemkomikumokkal. Noha a nyelvezet, a nyíltság, a számtalan szexuális referencia és a politikai korrektség teljes hanyagolása miatt sokaknak túl sok lehet a sorozat, aki nem bánja ezt a fajta humort, arra sok-sok órányi nevetés vár csavaros és ötletes történetvezetéssel. (Kajdi Júlia)

 

 

Kalandra fel! (Pendleton Ward, 2010-2018)

A Kalandra fel! első ránézésre, egy fiú és egy varázskutya végeláthatatlan, közös kalandjainak mesés tárházának tűnik. Színes, őrült, olykor groteszk, de a lelke mélyén végig felemelő, jókedvű, és mindig van egy-két tanulság, amit az epizódok végén eltehetünk magunknak. Kár lenne azonban leragadni a rajzfilmes látvány szintjén, mert ha a Kalandra fel!-ről beszélünk, akkor egy hihetetlenül okosan felépített, komoly mélységekkel rendelkező alkotásról van szó.

Pendleton Ward rajzfilmsorozata csak a felszínen hétköznapi mese. Finn, Jake, Buborék hercegnő, Jégkirály, Marcelline pedig csak a felszínen archetipikus figurák – ha elmélyedünk a sorozatban, hamar rájövünk, hogy az unásig ismert sztereotípiák mögött más is van. Ez nem csak a kis hős harca a gonosz ellen a királylány kegyeiért. Persze, Ooo földjén minden fura, ahol saját királysága van az édességeknek és a lángoknak, ahol beszélnek a kukacok, a kutyák alakot váltanak és megannyi szürreális szerzet él. De a furcsaság az élmény része: a Kalandra fel! nem ennek ellenére zseniális, hanem ezzel együtt.

Az első évad ugyan még a tipikus „egy epizód-egy kaland” elvet követi többnyire, a részek azonban idővel komolyodni kezdenek, és egyre inkább kirajzolódik, milyen is ez a fura világ, és mi hajtja a lakóit. Megismerjük és megszeretjük a karaktereket, akik mély sebeket hordoznak a vidám látszat ellenére. Az epizódok szokatlan érzékenységgel és kedvességgel mesélnek szeretetről, hűségről, barátságról, felelősségről – nevezz meg bármit, és legalább egy részt biztos találni fogsz róla. A Kalandra fel! a szürrealitásán keresztül tanít és szórakoztat, a figurái pedig biztosan sokáig velünk maradnak. (Vida László)

 

Rick és Morty (Dan Harmon & Justin Roiland, 2013-)

A rajzfilm, ahol nemhogy családok, városok, társadalmak, akár bolygók, de komplett univerzumok összeomlása is alig egypercnyi poén: a Rick és Morty annak az animációs alapelvnek a megtestesítése, hogy rajzolt filmben bármi lehetséges; sem a skálának, sem a fantáziának nincs határa.

Rick alkoholista őrült, és minden létező univerzumok legnagyobb hatalmú tudósa. Sosem derül ki, mi az ördögnek cipeli állandóan magával Morty-t, kétballábas szerencsétlen, butácska, de jólelkű tizennégy éves unokáját. Nyomukban az özönvíz! Rick bármelyik hétköznap összedob egy ládányira zsugorított mikrovilágot (annak minden rabszolga lakójával együtt) azért, hogy akkumulátorként használja a kocsijában, és lekapcsolja az egészet, ha elege lett. (Adj hozzá epizódonként még két-három hasonló léptékű atrocitást!) Morty ezzel szemben igyekszik annyira embernek maradni, amennyire teheti… de egy világpusztító, érzelmileg éretlen, az abszurditásig nemtörődöm nagyapa mellett ez nagyobb kihívás, mint, nos, bármi más ebben és akármelyik univerzumban.

A Rick és Morty összetettségével a mai fiatal felnőtt generáció humorigényét reprezentálja. Ahogy a felgyülemlő toposzok egymásra épültek a tévés és mozis kultúrában, úgy szoktunk hozzá egyre rétegzettebb tartalmakhoz – és a Rick and Morty a fulladásig meta; eleve a populáris sablonokra adott reflexiókra épül (azaz fogja a népszerű sci-fi elemeket és jól kigúnyolja őket), de aztán még reflektál a saját eseményeire is, és aztán kiröhögi és kiröhögteti veled ezeket a reflexiókat. Ha a három Stooge a 20. század közepének humorszintje, A Simpson család a ‘90-es éveké, a Futurama pedig a kétezreseké, akkor a Rick és Morty a jelenlévő jövő. Tartozik a most negyedik évadában járó sorozathoz egy képregényszéria is, ami semmivel sem kevésbé neuronszaggató élmény. (Havasmezői Gergely)

 

Mr. Pickles (Will Carsola & Dave Stewart, 2013-2019)

Vannak olyan felütések sorozatok esetében, amik annyira erősek, hogy muszáj odafigyelnünk. A lista összeállításakor kimaradtak olyan címek, melyek már papíron megérdemeltek volna egy említést. Ilyen többek közt a világ legmenőbb death metal zenekarának őrültködéseit taglaló Metalocalypse, a vadaspark kretén vadőreit és szadista mackóját bemutató Brickleberry, vagy az Amerikai fater, melyben a CIA-ügynök családfő, aki egy űrlényt rejteget otthonában.

Az őrült animációs sorozatok egyik leginkább agyfasz szinopszisát azonban a Mr. Pickles tudhatja magáénak. „Uborka úr” egy kutya, aki nagyon szereti az uborkát: mindig, amikor jófiú, kap egyet jutalomból. Boldogan tengeti kutyalétét egy szerető család társaságában a stíluszerűen Old Townnak keresztelt kis településen, ahol az élet nap mint nap örök tanulságokkal lepi meg az arra járókat. Azt már említettem, hogy Mr. Pickles egyébként a sátán?

Az Adult Swim sorozata förtelmes, undorító, botrányos és egyszerűen csodálatos. Ez a „nem lehet nem nézni” kategória: Mr. Pickles hiába tépi le emberek fejét és végez a rosszakkal bestiális módon, hiába erőszakol meg medvéket és kurvákat egyaránt, majd húzza fel magukra bőrüket, a sorozat minden epizódja egy klisés családi sztoriba van csomagolva, és a mellékszereplők mit sem érzékelnek a borzalmakból, amik körülveszik őket. Így lesz a Mr. Pickles egyszerre naiv és rettenetesen romlott, ez a kettőség pedig sokáig volt képes szórakoztató maradni. (Szécsényi Dániel)

 

BoJack Horseman (Raphael Bob-Waksberg, 2014-2020)

A BoJack Horseman sikerére szerintem legalább olyan kevesen számítottak, mint a spanyol inkvizícióra. Adott egy sorozat, melynek univerzumában emberek és antropomorf, pontosabban embertestű, de állatfejű lények élnek. Lényegében ez az a tényező, amitől a BoJack elsőre nagyon furcsa lesz, de meglepően rövid asszimiláció után – amihez azért szükséges némi elfogadás a néző részéről – megnyílik a csoda: a világ egyik legjobb sorozata.

Hollywoodról legalább ezer film beszélt, de soha nem volt egy sem, amely olyan mélységben és olyan gazdagon, tabusértő módon és a mítoszokat teljes mértékben lerombolva mesélt volna az Álomgyárról, mint a BoJack Horseman. A siker kudarcának ezer árnyalata villan fel, a kreátor Raphael Bob-Waksberg hősei a mentális instabilitás arcai, miközben a társadalom aktív tagjaiként úgy élik az életüket, mintha az lenne a legtermészetesebb. A normalitás abnormálissá és a rendellenesség fősodorbelivé válásának folyamatába pedig tökéletesen illenek ezek a furcsa lények, akik később éppen a lesújtó hétköznapiságuk miatt válnak kijózanítóan átlagossá.

A BoJack Horseman azonban nem tudott volna olyan népszerűvé válni, ha csak drámáról és depresszióról szólna. Bob-Waksberg kitűnő érzékkel tette Hollywoo (a ‘d’-t az első évadban ellopják) világát néha egészen “monty pythonosan” abszurddá. Az animációs vígjátékok által lassan teljesen kisajátított abszurd ebben a sorozatban is a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel egyfajta mentőövként, hogy a kemény tanulságok között a néző fellégezhessen. A sorozat mindkét oldala, a humor és a dráma is annyira kimagasló, hogy igazából nehéz is pontosan megmondani, melyik jobb a BoJack Horsemanben. De legyen ez a legnagyobb bajunk. (Tóth Nándor Tamás)

 

Hormonokkal túlfűtve (Jennifer Flackett, Andrew Goldberg, Nick Kroll & Mark Levin, 2017-)

Hiába keresnénk a kamaszkor valódi élményeit John Hughes klasszikusaiban vagy a Netflix tinisorozataiban – de még a tabudöntögető Eufória sem nevezhető éppen hiteles ábrázolásnak. Bár ezek az alkotások is visszaadnak egy-egy elemet a serdülés időszakából, ennek testi és lelki vonatkozásait általában finomítják a közönség befogadókészségéhez. A hormonok érkezésének hatásáról legtöbben egymás között sem merünk beszélni, hiszen annyira tabutémának számítanak, hogy legfeljebb a felvilágosító órán osztott óvszerhez és betéthez mellékelt kis füzetkéből értesülhetünk arról, hogy amit átélünk, természetes folyamat. A Nick Kroll és John Mulaney nevével fémjelzett Big Mouth végre bemutatja, mennyire gusztustalan és csodálatos tud lenni a serdülés, miközben a valaha készült legjobb – és legviccesebb – oktatóanyaggá vált.

A Netflix-sorozat tipikus példája annak, amikor a téma egyszerűen megköveteli az animációt: valószínűleg még a legliberálisabb nézők is kiborulnának, ha valódi tizenévesek folyamatos maszturbálását és meztelenkedését kéne nézniük, a felnőtt színészek által szinkronizált rajzfigurák esetében viszont kevésbé akadunk fel ilyen problémákon. Az animáció segítségével megszemélyesülhetnek a tinédzserlét mumusai: az állandóan szexre, bőgésre és dühkitörésekre biztató hormonszörnyek vagy az ébredező szexualitás miatt lelkiismeret-furdalást keltő Szégyen Szellem.

A Big Mouth-ban megtaláljuk a legjobb felnőtt animációs sorozatokra jellemző társadalomkritikus és abszurd humort, miközben már a témája és annak elképesztően kreatív feldolgozásai miatt is kiemelkedik a felhozatalból. Megszámlálhatatlan alkotás készült már a tinédzserlétről, de a Big Mouth párját ritkítja a legkínosabb lelki folyamatok egyszerre vicces és együttérző bemutatásával. Kár, hogy valószínűleg csak nosztalgiázó felnőttek nézik, holott tényleg sokat taníthatna a kérdésekkel teli kamaszoknak. (Rácz Viktória)

 

A kiábrándult királylány (Matt Groening & Josh Weinstein, 2018-)

Matt Groening, A Simpson család és a Futurama atyja, 2018-as fekete szitkom-fantasy-ját a középkor világába helyezte. Adott egy alkoholista és individualista királylány, Bean, aki sokkal otthonosabban érzi magát a késdobáló kocsmákban, mint a királyi pompa és fényűzés világában. A királynői kötelezettségek és apja akarata elől menekülve – aki egyébként szintén nem az uralkodók mintapéldánya – Bean két útitársat kap maga mellé: egy elfet, Elfót, és egy démont, Lucit. Előbbi édes és naiv, aki mindezek ellenére keménynek akar tűnni; míg Luci maga a káröröm és a pesszimizmus. Bean pedig nagyjából az emberi tökéletlenség mintapéldánya.

Útjuk során találkoznak az ogréktól kezdve a trollokon át az emberszabású futóbolondokig mindenféle szerzettel. Persze egy fantasy világában ez cseppet sem újító húzás, de az alkotók nem is ezzel akarták kimaxolni a Disenchantmentet. Sokkal inkább azzal, hogy ebben a világban mindenki kicsit torz tükre önmagának. Ott van például Luci, a démon, aki sokkal inkább egy huncut ivócimbora, mintsem a sötét gondolatok megformálója, míg a ’jótündér-keresztanya’ típusú apró tündér egy kiégett, láncdohányos prosti. De az emberszabású (anti)hősnő, Bean sem lóg ki a sorból, aki olyan, mint egy középkorba beledobott, de tipikusan 21. századi, jólétbe beleszületett és azt halára unó fiatal.

Ebbe pedig könnyű belelátni egy kis társadalomkritikát, vagy inkább generációkritikát: Beannel egy kicsit a mostani fiatal generáció egy rétegének mutat be a sorozat. Adott egy huszonéves lány, aki (a középkor szemléletétől teljesen eltérően) kizárólag az önkifejezést, az önkiteljesedést tartja szem előtt, életcélja a szórakozásban merül ki, és menekül a felelősségek elől, mert mindent, ami kötelezettég, nyűgként él meg. Viszont amint kikerül a nagyvilágba, annyiszor vall kudarcot. Mégis, két útitársával egy debil, de főleg szerethető triót alkotnak. (Németh Míra)

 

Love, Death & Robots (Tim Miller, 2019-)

A Love Death & Robots antológia olyan volt mintha a japán animáció észbontó világát ötvözték volna a Black Mirrorral. Minden rész más témát dolgoz fel, másfajta animációs technikát alkalmaz, sokféle alternatív jövőben és jelenben játszódik. Azonban összeköti őket egyfajta karcos mélység a mondanivalóban és vizuális hatásban.

Tim Miller (Deadpool) sorozatában minden rész más stílusban készül, és más gondolatokat fejtegetnek. Ami összekötő elem, az a sci-fi, de nem mindig a Black Mirrorban található pesszimista módon viszonyulnak hozzá. Így igazi ínyencség az animáció rajongóinak, hogy a meglehetősen rövid (átlagosan 10-15 perces) játékidővel rendelkező történeteket gyorsan be lehet falni. Ám ezt nem feltétlenül tanácsos!

Bár sok idő eltelt, amióta végignéztem a sorozatot, több rész rendszeresen eszembe jut, visszatérek hozzá, újra megnézem, megrágom magamban, elgondolkodom rajta. Még az egészen abszurd, szinte már vicces epizódok is, mint a When the Yogurt Took Over (Amikor a joghurt átvette a hatalmat) is sokatmondó üzenetet sűrít bele a maga hat percébe. A Zima Blue című rész pedig már szinte zen-tanmesékhez hasonlóan közöl egy szavakkal nehezen megfogalmazható bölcsességet. Igaz, néhány epizód viszont annyira meredek, hogy szinte rémálomszerű, véres és brutális, egyeseknek biztosan megfekszi a gyomrát. De egyszer legalább érdemes végignézni mindet, megfelelő mennyiségű időt hagyva közöttük, mert egyhuzamban – ahogyan nekem sikerült megnéznem –, kifejezetten tömény. Érdemes úgy kezelni egy-egy részt, mint felnőtteknek szóló esti mesét, amit aztán reggelre megemésztünk. (Márki Zsófia)

 

Primal (Genndy Tartakovsky, 2019-)

Genndy Tartakovsky a Szamuráj Jack folytatása után ezúttal egy ősember és egy T-Rex különös barátságát és a túlélésért való küzdelmét ülteti a képernyőre a tőle jól ismert lehengerlő erejű vizuális világgal. Az egyelőre hat, nagyjából 20 perces részt számláló sorozat egyetlen szó nélkül képes elérni, hogy izguljunk, nevessünk, sírjunk és mindenekelőtt drukkoljunk ennek a nem hagyományos párosnak, akik a Primal elején családjaikat elveszítve csak egymásra támaszkodva élhetik túl a természet veszélyeit.

Ember és állat evolúció adta ellentéteit törlik el a vadon szabályai, ahogy az eleinte magányos farkas figurák egymás megbízható barátaivá alakulnak át, hogy felvegyék a harcot óriáskígyókkal, mamutokkal, velociraptorokkal, vérvörös vámpír-denevérekkel és persze az állandóan változó Föld környezeti megpróbáltatásaival.

A két főhős szinte állandóan fut valami elől vagy valami felé, hiszen az életük múlik a gyorsaságukon, az erejükön és a közös munkán. A részek irama éppen ezért igen gyors, és bár a lendületes “akciójelenetek” vezérlik az alkotást, mindig marad hely a humornak és az érzelemnek is. Tartakovsky őskort megidéző látványvilága gyorsan elvarázsol, míg a nyers erőszak és a realista, köntörfalazást nem ismerő történetvezetés kijózanítóan állítja párhuzamba a múlt emberét a jelen társadalmával. Mély és intelligens; pörgős és izgalmas; véres és kegyetlen miközben ott dobog benne a szív. (Kajdi Júlia)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya