Magazin

Szintipop, walkman, panelházak – 80-as évek nosztalgia a kortárs filmekben és sorozatokban

Tombol körülöttünk a nyolcvanas évek iránti nosztalgia: divatban és zenében, tévében és moziban is egyre közelebb húzódik a retrózás határa a jelenünkhöz, az elmúlt években megkerülhetetlenné vált az a markáns popkulturális esztétika, ami egyszerre vonzó és kínos. De mihez kezdenek a filmesek a hidegháború utolsó évtizedével, a VHS korszakkal, a neonnal és a punkkal a Stranger Thingstől A besúgóig? Listánkból kiderül!

Stranger Things (Matt Duffer & Ross Duffer, 2016)

A Stranger Things piszok népszerű, és 2016-os debütálásával újra beindította a ’80-as évek nosztalgiahullámot. A sorozat ikon lett, meghatározó eleme az utóbbi évtized popkultúrájának. Pedig nem talált fel semmi újat és nem volt különösebben nehéz dolga: bevált elemeket élesztett fel és kevert újra. Az alkotók, Matt és Ross Duffer gyerekkoruk kedvenc popkulturális termékeinek hangvételét emelte át, mely főleg a két Steve (Stephen King és Steven Spielberg) munkásságán alapszik.

A nagy adag retrózás tehát nemcsak a tárgyi kultúrában és a közegábrázolásban, de a dramaturgiában és a stílusban is tetten érhető. A csapat gyerek természetfelettivel dacoló kalandjai olyan klasszikusokat juttathatnak eszünkbe, mint a Kincsvadászok és az Az – nem lehet véletlen, hogy utóbbi 2017-es remake-jébe a Stranger Things egyik oszlopos karakterét játszó színész is bekerült.

A sorozat tehát úgy lett meghatározó, hogy visszaemlékezett, régen miért működtek a kalandfilmek. Volt bennük felfedezés, összetartás, rengeteg rejtély, veszélyérzet (a sorozat néhol elképesztően erőszakos) és karikaturisztikusan túlírt figurák, akik sok esetben meglepő drámai mélységgel rendelkeznek. A Stranger Things negyedik évadja nemsokára befejeződik, az ötödik, zárószezon pedig készül. A Netflix zászlóshajója bomba receptet adott, mely a ’80-as évek nosztalgiája mellett a streaming-bizniszt is keményen berobbantotta. (Szécsényi Dániel)

Everybody Wants Some!! (Richard Linklater, 2016)

Mit adott nekünk a nyolcvanas évek? Gyerekkort, kamaszkort, vagy éppen korai felnőttkort? A kérdés valójában értelmetlen, hiszen mindenkinek mást, ez pedig lehetőséget ad a kor személyes vizsgálatára. A múltidézés nagy mestere, Richard Linklater is elmeséli a maga 80-as évek történetét az Everybody Wants Some!!-mal.

Az Apollo-10,5-lel a hatvanas évek végére, a Tökéletlen időkkel a 70-es évekbe utazott, hogy személyes, mégis közösségi emléket kreáljon. Ugyanígy működik az Everybody Wants Some!! is a 80-as években: kétórás élményfolyam egy egyetemet kezdő fiatal férfi szemszögéből. A konkrétumok nem fontosak, hiába a király baseballcsapat, 75 percet kell várni, hogy sportoljanak, de egyáltalán történetet sem érdemes keresni. A film arról az életérzésről szól, ami az egyetemi élet első hetében járja át az embert, még mielőtt az órák igazán elkezdődnének. Linklaternek ez véletlenül a 80-as éveket jelentette, így ő a kor zenéjéről, mára kicsit viccesnek ható fizimiskáiról és a kollégiumi partikról készített nem ítélkező, de már egy érettebb szempárral visszatekintő filmet.

A film kiemelt szereplője Jake (Blake Jenner), aki hozzá hasonló fiatal baseball játékosokkal osztozik egy magyar nézőnek furcsa kollégiumházon. A csupa fiú társaság (köztük van Wyatt Russell, de Glen Powell is) remek apropót ad a sehova sem tartó csínyeknek, bulizásoknak, és persze a csajozásnak. Sekélyes? A sokadik Amerika pite filmben az lenne, de Linklater csupán a múló pillanatról beszél, amiről Jake is tudja, hogy nem hosszabb az egyetemet közvetlenül megelőző későnyárnál. Az Everybody Wants Some!! egy emlék, ami ugyanúgy szól az emékezőről, mint azokról, akik szerepelnek benne. Esetleges, ismétlő, cél nélküli, épp emiatt őszinte, megmosolyogtató és átélhető. (Nagy Tibor)

Az (Andrés Muschietti, 2017)

Az Az 2017-es feldolgozása nem sokkal azután robbant be, hogy a részben (sőt, nagyrészt) belőle táplálkozó Stranger Things óriási sikerrel debütált, a ’80-as évek-láz és horror elegye tehát már nagy népszerűségnek örvendett az új adaptáció bemutatójára. Stephen King egyik legterjedelmesebb és saját maga által legtöbbre tartott regényében Derrybe helyezi a különös minta szerint ismétlődő eltűnéseket és gyilkosságokat. Ebben a városban sokkal nagyobb számban tűnnek el gyerekek, így egy csapat kölyök úgy dönt, kinyomozzák, mi áll a rejtély mögött. A szálak Pennywise-hoz, a táncoló bohóchoz vezetnek, aki kiszemelt áldozatainak traumáiból táplálkozik, akik minden esetben gyerekek (spoiler: ez a vonal a Stranger Things 4. évadában köszön vissza különösen). Bill Skarsgårdnál garantáltan nem találtak volna tökéletesebbet a bohóc szerepére, de az önkéntes nyomozásba kezdő gyerekcsapat összes tagja is remek választás volt.

az

Az Az képes arra, amire véleményem szerint nagyon kevés horror: szerethető. Mindez különösen nagy szó annak fényében, hogy egy „horror-etikára” fittyet hányó alkotásról van szó, amitől egyszerre lesz merész és a műfajon belül is kiemelkedően brutális. Értem ezalatt azt, hogy az esetek nagy részében gyerekek a brutalitások elszenvedői, ha pedig felnőttek, akkor gyakran gyerekek a kegyetlen (illetve hol kegyetlen, hol önvédelemből cselekvő) elkövetők – kétszer is megtörténik például, hogy egy kiskorú a saját apját öli meg. Andrés Muschietti filmje mindent megad, ami egy értékes horrorhoz szükséges: sajátos hangulatot teremt (amiben fontos szerepe van a ’80-as évekbeli nosztalgia-atmoszférának), nem sematikusak a karakterei, és van mélysége a brutalitásba csomagolt külső mögött. (Németh Míra)

Szárnyas fejvadász 2049 (Denis Villeneuve, 2017)

„Méltó az eredetihez” – írtuk a bemutató idején. És mivel az eredeti a nyolcvanas évek egyik meghatározó hangulat- és látványvilágát szállította, ez egyúttal azt is jelenti, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 modern technikával elevenítette meg azt a moziérzést, ami a nyolcvanas évekből már csupán az emlékeinkben él; mert az 1982-es film óhatatlanul megfakult mai szemmel nézve, de a 2017-es film friss, eleven és abszolút nosztalgikus.

A Szárnyas fejvadász a maga idején forradalmasította a mozis sci-fi esztétikáját (mondta maga Villeneuve, aki gyerekként élte át a moziélményt). Ez a látvány és hangulat – és tematika és gondolatvilág – visszatért; Roger Deakins operatőr alkotása vizuális mestermű. Ám itt a probléma is: a Szárnyas fejvadász 2049 _nem_ fejleszti tovább a mozis sci-fi zsáner esztétikáját, hanem megelégszik a megidézéssel, méghozzá nem csak a puszta látványt, hanem a teljes cyberpunk esztétikát és gondolatvilágot illetően.

Ha a technikai fejlődést leszámítjuk, ez a sci-fi elkészülhetett volna a nyolcvanas években is. A neonfényes sötét utcák, a punk kosztümök, a nyomasztó és nyomorgó megaváros, a hataloméhes óriásvállalat, a mesterséges intelligenciák öntudata – és ami a díszleteknél sokkal fontosabb: a komoran realista hozzáállás, a borús-kaotikus jövőkép, a privatizált erőszak és az antihős karakterek mind gibsoniak a filmben, William Gibson cyberpunkja pedig maga a megtestesült Nyolcvanas Évek. Így a Szárnyas fejvadász 2049 ott tart, ahol a sci-fi irodalom, mondjuk, harminc éve. Még a húszéves Mátrix is megveri progresszivitásban. A nosztalgiának tehát megvan a maga veszélye: még egy Villeneuve-höz hasonló nagy rendező is beleragadhat vele a csupán megidézni kívánt évtizedbe. (Havasmezői Gergely)

Szólíts a neveden (Luca Guadagnino, 2017)

1983, Észak-Olaszország, szikrázó napsütés, édes semmittevés, egyszóval maga az édenkert. A Szólíts a neveden fókuszában nem a nyolcvanas évek iránti nosztalgia áll, ám mégis előhívja ezt az érzést: egy boldogabb korszak boldogabb érzelmei csordulnak túl a festői környezetben. Táncolni a diszkóban a Love My Way-re, végigkerekezni a sziesztázó kisvárosokon – a Szólíts a neveden az eszményi nyár filmje, ami talán sosem létezett, ám mindannyian vágyakozunk utána.

Luca Guadagnino és James Ivory adaptációja ugyan nem tartja meg André Aciman eredeti regényének hangsúlyosan Elio visszaemlékezésére épülő elbeszélésmódját, de a filmváltozat enélkül is átadja az eredeti mű keltette érzéseket, hangulatot. Sufjan Stevens puha dalai átölelnek és azzal együtt is tökéletesen illeszkednek a filmhez, hogy nem korabeli dallamokról van szó. A lusta nyárban feltámadó szenvedély, az első szerelem keserédessége, a veszteség felett érzett melankólia mind a kellemes ismerősségükkel piszkálják a kollektív tudatalattinkat.

Armie Hammer és Timothée Chalamet a Szólíts a neveden című filmben

A filmváltozat néhány évvel korábbra helyezi a regény cselekményét, így egy felhőtlenebb időpontot választ: már véget ért a hetvenes évek Olaszországának lángolása, még nem kezdődött el a reagani, thatcheri züllés. A melegtársadalom szempontjából pedig az AIDS pusztítása előtti virágkor elevenedik meg, amikor még szabadon lehetett élvezni az életet és a szerelmet. A Szólíts a neveden remek példa arra, hogy a nyolcvanas évek iránti nosztalgia az európai szerzői filmekbe is beszivárog, még ha ennek a hátterében más okok és célok rejlenek is, mint a hollywoodi műfaji darabok esetében. (Gyöngyösi Lilla

Atomszőke (David Leitch, 2017)

A 80-as évek 1989 történelmi változásával ér véget és az alig-alig mozduló, de az épp emiatt biztos évtizedet valami más, kevésbé kiszámítható berendezkedés váltja fel – legalábbis Európában. A változás azonban Amerikából nézve is izgalmas, egészen a mai napig, hiszen az Atomszőke cselekménye abban a rendszerváltó Berlinben játszódik, amit már megcsapott a változás szele. A film a hidegháború egyik utolsó (kitalált) csatájáról szól, ahol kettősügynökök önös érdekből próbálják megőrizni a hamarosan mindenképpen elmúló kétosztatú világot. A film hasonlóan viszonyul az évtizedhez, mint a történet szerinti változáshoz: fékevesztett módon erőlteti a neonfényeket, a rockzenét, a tárgyi világot, de fél lábbal már a 90-es években jár.

Charlize Theron és Sofia Boutella az Atomszőke (Atomic Blonde) című filmben

Lorraine Broughton (Charlize Theron) ügynök Berlinbe érkezik, hogy visszaszerezze a kettősügynökök elkallódott, de a hidegháborút eldöntő fontosságú listáját. David Percival (James McAvoy) lesz mindebben partnere, aki már berendezkedett és nagyon jól érzi magát a kettéosztott városban. A kémek gyakran átlépik az erősen ellenőrzött határt, teret adva ezzel egyszerre a nyolcvanas évek laza (kapitalista) és frusztrált (szocialista) világának egyaránt. Igazi kevert stílusú visszapillantás ez egyszerű kémfilm sablonok szerint, de kétségkívül hatásos a sokadjára dübörgő 99 Luftballons és a kaszkadőrrendező miatt mesteri akciózás is. Theron ezzel a filmmel vált akciósztárrá, és bár inkább játszik helyette a smink és a pörgőrúgás, illúziómentes nyugodtsággal szállt be az időgépbe. Az Atomszőke a 80-as évek akciónosztalgiájának inkább komolytalan felélénkülése, mégis ügyesen egyensúlyoz az évtized végén. (Nagy Tibor)

GLOW (Liz Flahive és Carly Mensch, 2017-2019)

A Netflix igazságtalanul korán elkaszált, három évadot megélt sorozata egy kultikus nyolcvanas évekbeli tévéműsor születésének fiktív történetét meséli el. A GLOW mindezt nem fullba tolt nosztalgiázással teszi, az évtizedet és az első női pankrátorműsor készülésének körülményeit arra használják az alkotók, hogy körbejárják a korszak közérzetét, változatos háttérből érkező, de egytől egyig perifériára szoruló és a kitörés minden lehetőségét megragadó nők sztorijain keresztül. Mindezt nem úgy teszik, mint megannyi múltba helyezett, feminista üzeneteit szájbarágós tételmondatokkal aláhúzó alkotás: a GLOW egy könnyed szórakoztatóipari komédia, ami ugyanakkor egy mélyre ásó karakterdráma is. 

A nyolcvanas évek ikonográfiájának megjelenése persze elengedhetetlen: neonfények, spandex ruhák, gigantikus frizurák és hidegháborús utalások emlékeztetnek rá, hogy hol járunk, de a külcsínnél mindvégig hangsúlyosabb a szociális kontextus. A szexuális forradalom és az „empowerment” árnyoldalai, amik lehetővé teszik, hogy a nők is ringbe szálljanak, de csak ha hajlandóak bármit megtenni a férfiközönség kielégítéséért és ha örömmel alacsonyítják le magukat sértő sztereotípiákká. A GLOW távolról sem közelíti meg a Stranger Things szeretetteljes nosztalgiázását és utalgatásözönét: talán nem véletlen, hogy míg az előbbit a covidra hivatkozva elkaszálták, az utóbbi új évada rekordpénzből foroghatott le. (Rácz Viktória)

Cobra Kai (2018, Josh Heald, Jon Hurwitz és Hayden Schlossberg)

Az 1984-es Karate kölyök a nyolcvanas évek egyik legnagyobb kultfilmje volt, ami nem véletlenül kapott aztán három folytatást és 2010-ben egy kevésbé sikerült remake-et Jackie Chan és Jaden Smith főszereplésével. Az eredeti történet szerint az új városba költöző Danielt (Ralph Macchio) zaklatják a suliban. Hogy megvédje magát, karatézni tanul Mr. Miyagitól (az alakításáért Oscar-jelölést kapott Pat Morita), aminek köszönhetően végül nemcsak önvédelmet tanul, de a helyi versenyen legyőzi fő ellenfelét, Johnny-t is (William Zabka). A film és folytatásai egy generáció számára bizonyították, hogy alázattal és a kitartó kemény munkával az esélytelenek is győzedelmeskedhetnek, a karate pedig soha nem látott népszerűségre tett szert.

Harmincnégy évvel később a retrohullám a Karate kölyköt is újraélesztette – méghozzá váratlan kreativitással. Nem egy újabb remake-kel, hanem egy konkrét folytatással tért vissza Daniel és Johnny karaktereihez – és az őket alakító pároshoz, Macchióhoz és Zabkához –, akik a kamaszkori események által meghatározva éltek tovább. Daniel sikeres autókereskedő lett boldog családdal, a másodikként örök kudarcra ítélt Johnny azonban még most is keresi a helyét a világba. Amikor sorsuk visszavezeti őket a karatéhoz, egymást útjait is keresztezik.

Az alkotók zseniális stílusérzékkel élesztették fel a riválisok történetét – akiknek végül olyan „ősi” ellenfelek ellen kell összefogniuk, mint John Creese (Martin Kove) és Terry Silver (Thomas Ian Griffith) –, és számtalan módon idézik meg a nyolcvanas éveket is. Az üzenet szintjén is visszanyúlik az alapgondolathoz, de a karakterek megjelenítésében komoly humorforrásként is használja a múltidézést. Johnny karaktere egyértelműen az előző évszázadban ragadt – régi zenéket hallgat és komoly gondjai akadnak az Internettel is –, míg Danielt a nosztalgia viszi vissza időről időre egykori mestere világába. Kettejük párosa igazi buddy movie-vá teszi a szériát, aminek a legkiválóbb példáit szintén ebből a korszakból ismerjük. (Molnár Kata Orsolya)

Ready Player One (Steven Spielberg, 2018)

Történelmi filmek (Hadak útján, Lincoln, Kémek hídja, A Pentagon titkai) sora után Steven Spielberg 2018-ban tért vissza a sci-fi műfajához. Ernest Cline regényének adaptációjában az emberek egy OASIS névre hallgató, virtuális valóságban töltik idejük nagy részét, egyben bújnak el a vagyoni különbségek mentén megosztott, kizsákmányolással teli világ elől. Az OASIS 80-as évek popkultúrájáért rajongó tervezője azonban meghal, halála előtt pedig megszervez egy játékot – a küldetéseket leggyorsabban sikeresen teljesítő személy fogja örökölni a VR-t üzemeltető céget. A kalandok során pedig nemcsak a Vissza a jövőbe DeLoreanjénak volánja mögé ülnek be a hősök, de még a Ragyogás szállodai szobáiba is bemerészkednek.

Tye Sheridan a Ready Player One című filmben

A Ready Player One Steven Spielberg egyik legszemélyesebb filmje, illetve napjaink talán legárnyaltabb nosztalgiafilmje. Hiába rendelkezik egy közeljövőben játszódó, disztópikus történettel, valójában a 80-as évek szeretetéről, illetve a korszakkal való szembenézésről szól. Az OASIS könnyedén megfeleltethető a Spielberg által teremtett új-hollywoodi rendszernek, a játéktervező Halliday pedig magának a rendezőnek. Az ikonikus direktor tulajdonképpen egy számvetést forgatott: a nosztalgia önfeledt eszközével jelzi vissza, hogy a 80-as évek élettel és kreativitással teli Hollywoodja napjainkra egy kiüresedett tartalomgyártóvá vált. A mozgóképes végrendeletnek is felfogható Ready Player One viszont azt sugallja, hogy Spielberg az álomgyárat az algoritmusokban gondolkodó pénzemberek helyett a rajongói hitvallású, gyermek lelkű rendezőkre hagyná. Így legyen! (Kiss Tamás)

A besúgó (Szentgyörgyi Bálint, 2022)

A besúgó képes volt arra, amire kevés magyar produkció: heteken át lázban tartotta a nézőket és tematizálta a közbeszédet még úgy is, hogy idővel egyre több negatív kritikát kapott. Mindennek az oka a sorozat újító vállalása: a rendszerváltás előtti években játszódik, egyszerre szólítva meg a korszakot megélt, esetleg azt aktívan alakító idősebbeket és a nemzetközi nyolcvanasévek-nosztalgiában fürdőző fiatalokat. A hatás pedig éppen emiatt vegyes: miközben a korszak felkarolása, a kortárs áthallásokkal vastagon megkent történet elismerést váltott ki, a túlzásokra és szappanoperába illő fordulatokra épülő cselekményvezetés, a történelmileg hiteltelen megoldások és a hivalkodóan nosztalgikus tárgyi környezet láttán sokan vonták fel a szemöldöküket.

Váradi Gergely és Patkós Márton A besúgó című sorozatban

Szentgyörgyi Bálint a többséggel ellentétben nem azon alkotók közé tartozik, akik a saját fiatalságukhoz nyúltak vissza, amikor a nyolcvanas évekbe helyezték az alkotásukat. Épp emiatt A besúgóban sokkal meseszerűbb, akciófilmesebb késő-Kádár-korszakot látunk: az utókor szemszögéből egy forradalmi hevületű, turbulens időszaknak tűnnek azok az évek, amelyek a kortárs nézőpontból épphogy a szürkeséget, beletörődést, marginális mozgolódást jelentették. Ilyen is lehetett volna, és akkor talán nem ott tartanánk, ahol – bújik meg a sorok között. Vágyálomként, gondolatkísérletként és bűnös élvezetként remekül működik A besúgó, amely remélhetőleg újabb magyar alkotók figyelmét is ráirányítja erre nem eléggé feldolgozott időszakra. (Gyöngyösi Lilla) 

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!