Ma, 20 éve történt a 9/11 terrortámadás, omlott össze a World Trade Center. Az évforduló alkalmából – illetve a tragédiával foglalkozó Mennyit ér az élet? című jogi dráma megjelenése kapcsán – egy listával emlékezünk meg a történtekről.
2001. szeptember 11-én az al-Káida terrorszervezet négy eltérített repülőgéppel mért identitásromboló csapást az Amerikai Egyesült Államokra. A World Trade Center ikertornyai összeomlottak, a Pentagon épülete megsérült, a United Airlines 93-as járatának utasai pedig a gépeltérítőkkel küzdve vesztették életüket, amikor repülőgépük Pennsylvaniában lezuhant. Mindezeket az eseményeket 15 éves gyerekként egy kis zalai faluból, Pókaszepetkről néztem végig, illetve egy gimnáziumi német óráról, ahol életemben először tapasztaltam meg, hogy léteznek olyan tökös tanárok, akik aktualizálni merik a tanóráikat.
Hihetetlen, hogy azóta eltelt 20 év.
És már túl vagyunk egy afro-amerikai és egy Twitter-mániás elnökön, megannyi közel-keleti konfliktuson, bin Laden halálán. Miközben a filmesek a lehető legkülönbözőbb módokon közelítették meg a 9/11 tragédiát: a romantikus melodrámák giccse (Emlékezz rám!) és a gyásztörténetek melankóliája (Üres város) felől éppúgy, ahogy a rögrealista thrillerek (A United 93-as) irányából is. De a terrormerényletek filmművészetre gyakorolt, közvetlen hatása is óriási: nemcsak az akcióorientált (A királyság), illetve önkritikus (The Report) politikai thrillerek száma növekedett meg, hanem megkeményedett Batman (A sötét lovag), James Bond (Casino Royale) és Jason Bourne (A Bourne-ultimátum) identitása is, sőt a Marvel-univerzum Amerika kapitánya (A tél katonája) is erkölcsi kérdéseken kezdett vívódni.
A következő, 5+1 filmből álló listában nem a 9/11 merényletekről készült, legveretesebb alkotásokat vesszük lajstromba. Egyszerűen megnevezünk hat olyan filmet, amik segítségével a 20. évforduló alkalmából meg lehet emlékezni a generációs élménynek számító tragédiáról.
1. Az utolsó éjjel (Spike Lee, 2002)
Az utolsó éjjelre hírhedt tükörmonológja miatt szokás emlékezni, és amiatt, hogy az első olyan amerikai nagyjátékfilm volt, amiben hangsúlyos motívumként jelent meg a 9/11 tragédiája. Van valami gyönyörű abban, hogy ezt a bátor vállalást, egy igazi New York-i lokálpatrióta, Spike Lee merte meglépni.
A film egy New York-i drogdíler (Edward Norton) utolsó 24 óráját mutatja be, mielőtt 7 évre börtönbe vonulna. Spike Lee pedig a megtört identitások mentén állít szívbe markoló szimbólumot az összeomlott World Trade Centerből. Mert Monty Brogan élete épp olyan váratlanul dől romokba, ahogy az amerikai nemzeti identitás rendíthetetlenségébe vetett hite is se perc alatt megsemmisült. És mindegy, hogy magánéleti vagy társadalmi katasztrófáról van szó, a megsebzett lelkekre ugyanaz a fájdalmas út vár: a régi élet romjain zajló, öntudatlan helykeresés, a lelkiismeretfurdalással teli számvetés, és persze a bizonytalan jövőtől való rettegés.
Az utolsó éjjel főcíme egyszerre felkavaró és álomszép: ahogy New York látképében már csak két, reflektorok biztosította fénynyaláb pótolhatja az ikertornyokat, megfogalmazva azt a tényt, hogy a drogdíler főszereplő számára is már csak egy elsiratott mementó lehet korábbi, fényűző élete. De letaglózó az a jelenet is, amikor Monty Brogan legjobb barátai (Barry Pepper, Philip Seymour Hoffman) úgy beszélik ki börtönre váró társukat a háta mögött, hogy közben, a lakásuk alatt munkagépek végzik a romok eltakarítását az éjfekete éjszakában és az éjfekete mélységben. Meggyőződésem, hogy Az utolsó éjjelnél szebben még egyetlen rendező sem használta fel szimbólumként a World Trade Center tragédiáját. Monty Brogan nemcsak egy ember, maga New York és az Egyesült Államok, és 2002-ben mindhárom identitásra a stabilizálódás kínkeserves útja várt. (Kiss Tamás)
2. World Trade Center (Oliver Stone, 2006)
Mindössze öt évvel a katasztrófa után Amerika szembenézős dokudrámáinak főpapja, Oliver Stone nyúlt a témához. Az ember, aki már feltárta John F. Kennedy meggyilkolásának összeesküvését, elmesélte a bukott Richard Nixon történetét, és megmutatta testközelből, milyen is volt igazán a vietnámi háború. Stone esetében elő szokott fordulni az, hogy ujjal mutogat, és hibásokat keres egy válság esetén, ám jobban szeret absztrakt, megfoghatatlan ellenfeleket találni magának. Legyen az a CIA egy merénylet esetén, a média egésze a Született gyilkosokban, a kormány és a titkosszolgálat a Snowdenben, vagy a hadviselés logikája A szakaszban.
Amikor egyéneket mutat, őket sok esetben felmenti, de legalább megmutatja másik oldalukat. A World Trade Centerben megvolt a lehetőség, hogy a Közel-Keletről érkező terroristákról szóljon, ám ezt a dühöt, nemzetközi összefüggést szinte meg sem jeleníti filmjében. Karakterei helyzetbe zártak és legfeljebb egy mondat erejéig tanakodnak, mi történik a geopolitikai színtéren – fontosabb ugyanis, mi történik velük. A World Trade Centerben két kikötői rendőr (Nicolas Cage és Michael Pena) reked az összedőlő épület alján, ahol egymásban tartják a lelket a mentőcsapatok érkezéséig.
Oliver Stone valós történetet adaptál: az épületben tartózkodók közül csupán húszan élték túl az esetet, a történet szereplői ebből tesznek ki kettőt. Csodával határos a túlélésük, ám épp emiatt nem tudta megúszni a film, hogy ne legyen csöpögős. 130 percen keresztül mesélni két olyan ember történetét, akik közel 12 órán keresztül tartózkodtak beszorulva egy óriási épület romhalmaza alatt: ez nem igazán mozgékony. Sok mindent nem látunk a katasztrófából a belső nézet miatt. Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy bevisz az események legnagyobb sűrűjébe, ahol nem ideológiák vannak, csak káosz, amely válogatás nélkül pusztít, ha kell. Ha nem is lett jó film a World Trade Center, ezt az élményt bivalyerősen átadja nézőinek. (Szécsényi Dániel)
3. New York (Kabir Khan, 2009)
9/11 az Amerikában élő indiaiak számára több szempontból is sokkoló volt: a terrorizmus borzalma őket épp annyira megrázta, mint bárki mást, de vallásuk miatt az előítéletek és atrocitások állandó céltáblájává is váltak, melynek hatása még ma is érződik. Nem véletlen hát, hogy a jelenséggel több indiai rendező is foglalkozott: Karan Johar 2009-ben forgatta a Kurbaant, majd 2010-ben A nevem Khant, Kamal Haasan pedig 2013-ban készítette el a Vishwaroopamt.
A sort Kabir Khan New Yorkja nyitotta, mely három egyetemi barát 9/11 utáni sorsát követi nyomon egy pörgős thrillerben. A bollywoodi filmek új generációjához tartozó New York maga mögött hagyta a masala filmek szinte minden elemét, és egy műfajilag egységes, a hasonló amerikai filmekhez képest azonban sok tekintetben összetettebb, üzletileg és kritikailag is sikeres film lett: az év hatodik legjövedelmezőbb indiai filmje volt 2009-ben, és számos díjat is bezsebelt.
Az Aditya Chopra írta történet amellett, hogy roppant izgalmas, rendkívül tapinthatóvá teszi azt a pszichológia állapotot is, amit az igaztalan meghurcolás kivált és ami a terrorizmus mögött áll. A kritikai felhangoktól sem mentes New York a maga két és fél órájával elég időt ad a motivációk és a feszültség felépítésére: az alkotók a Neil Nitin Mukesh és az ebben a filmben is nagyszerű Irrfan Khan alakította hősök beszélgetésein keresztül ütköztetik a téma nagy kérdéseit, ezáltal alkotva meg egy kifejezetten elgondolkodtató darabot. (Molnár Kata Orsolya)
4. Rém hangosan és irtó közel (Stephen Daldry, 2011)
Stephen Daldry filmjének főhőse egy New York utcáin bóklászó, Asperger-szindrómás, 10 év körüli fiúcska, aki a „a legszörnyűbb napon” veszti el hőn szeretett apját, és mindentől félve indul el a Nagy Almában, hogy még megtaláljon valakit, aki talán valami különleges titkot rejt számára.
A Rém hangosan és irtó közel elég high-concept film ahhoz, hogy a szívfacsaró megemlékezés és a túláradó giccs között egyensúlyozzon. Oscar Shell (Thomas Horn) története ugyanis mindkét célt szándékoltan űzi: nemcsak azért, mert a fiú szüleit Tom Hanks és Sandra Bullock (ez már önmagában súlyosbító körülmény) alakítja, hanem mert egy beteg gyerekről történetet mesélni, aki a csúnya gonosz tálibok miatt vesztette el az apukáját – szóval ez eleve kockázatos.
De nem azért hívják Stephen Daldry-nak a rendezőt, mert ne tudná megugrani ezt a feladatot, és ne állna meg még az utolsó pillanatban. Mit kapunk így? Először is egy csodálatos színészi játékot egy gyerektől, akit se addig, de olyan nagyon azóta sem láttunk, mégis el tudott vinni a hátán egy olyan történetet, aminél 2006-ban fajsúlyosabb nem sok volt, aminél jobban nem sok történet érdekelte Amerikát annak idején. Kapunk aztán a szépen megrajzolt apa fiú kapcsolaton túl egy New York-i arcképcsarnokot. A titokzatos kulcs ugyanis egy nevet tartalmaz: Black. A fiú tehát útnak indul New York kerületeiben, hogy megtalálja azt az egyetlen Blacket. A játék idő nagy részében ezt látjuk, és csak szép lassan vesszük észre: a film a hétköznapi embereket teszi tárgyává, nem véletlenül nevezve meg többször a város különböző negyedeit.
Giccses film a Rém hangosan és irtó közel? Bizonyos értelemben igen, hiszen a kelleténél többször mondják el benne egymásnak a szereplők, hogy szeretik egymást. De a film mégis lehetőséget ad arra, hogy emögött meglássuk a lényeget. (Sergő Z. András)
5. Fahrenheit 9/11 (Michael Moore, 2004)
Michael Moore életműve tökéletes cáfolata annak az elképzelésnek, hogy a dokumentumfilmes pártatlan megfigyelő lenne, és talán nincs olyan ember, akit a liberális filmkészítő jobban gyűlölne George W. Bush-nál. A szeptember 11-i tragédiát és az iraki háborút górcső alá vevő Fahrenheit 9/11 nem távolságtartó történelmi lenyomat, hanem egy alapos kutatómunkából születő, hatásosan felépített, de végtelenül elfogult vádbeszéd a Bush-adminisztráció ellen. Bár a 2004-es választás elé időzített Arany Pálma-díjas film olyan nemzetközi konfliktussal foglalkozik, melynek globális hatásait most is érezzük, túlságosan propagandaízű ahhoz, hogy kordokumentumként tekintsünk rá, a vehemensen használt manipulatív filmnyelvi eszközei pedig inkább a fontos társadalmi-politikai mondanivaló ellen dolgoznak ahelyett, hogy erősítenék azokat.
Talán nem véletlen, hogy a Fahrenheit 9/11 legerősebb jelenetei alatt pont nem szól Moore fanyar humorú, szemtelenül véleményezős narrációja: a Bush nagy szavazati botrány közepette történő megválasztását felidéző nyitány után elsötétül a képernyő, és csak halljuk az ikertornyok összeomlása közbeni New York-i zajokat. A feketeség sokkal erősebb hatást vált ki, mintha Moore újra megmutatná a mindenki agyába égő képsorokat és amikor ismét visszatér a kép, akkor sem a romokat látjuk, hanem a járókelők reakcióit. Az iraki háború mögötti önös és aljas érdekek leleplezése két évtized távlatából már nem mond sok újat, de a megfogalmazott médiakritika továbbra is érvényes, a szeptember 11-én és a fronton készült felvételek pedig mai szemmel is ugyanolyan sokkolóak és elkeserítőek. (Rácz Viktória)
5. +1. Zero Dark Thirty: A bin Láden-hajsza (Kathryn Bigelow, 2012)
A Zero Dark Thirtyt maga a történelem formálta: Kathryn Bigelow az Oszama bin Laden utáni sikertelen hajszáról akart filmet készíteni, és már épp kezdte volna a forgatást, amikor kirobbant a hír az abbotabádi győzelemről, bin Laden haláláról.
Az évtizedes sztori kudarctörténetből diadallá változott. Bigelow abban a pillantban vászonra vihetett volna egy ünneplő művet is (mint amilyen a sokkal gyöngébb Geronimo). Vagy, mondjuk, egy összeesküvés-elméletet. Ehelyett a történelem felkínálta lehetőségei közül – hosszú korábbi kutatásai miatt ő volt az első, akinek esélye volt egy filmet befejezni az eseményekről – az egyetlen intelligens utat választotta: készített egy kételyekkel és esetlegességgel teli, visszafogott filmet, ítélet nélkül. Az intelligencia pedig szexi, akár a makacsvörös Maya ügynök (Jessica Chastain pompás alakításában).
Bigelow ábrázolásában a CIA hétköznapi munkahely kicsi íróasztalokkal, ingerült meetingekkel és túlórákkal (csak épp ebbe a foglalkozásba olykor bele szokás halni). De a lényegi aktus harminc perc olyan intenzív akció, amilyet azóta se forgattak – amikor az elképesztő lopakodó-helikopterek felszállnak, és az első katona magára illeszti a sci-fi küllemű, négylencsés GPNVG-18 éjjellátót, már összeszorul a gyomrod az izgalomtól. Bigelow itt is visszafogott – nincs például háttérzene, és a cselekmény csaknem valós időben zajlik, ami sok lopakodást jelent –, de éppen ezért a feszültség tapintható: ingerli az embert, bele lehet őrülni a dolog érzékletességébe. És az idegtépő félóra végén egy lövés, és… semmi.
A Zero Dark Thirty nem hajlandó katarzisként – azaz: szükségszerűen mesterséges narratívában – ábrázolni egy olyan eseményt, ami valójában történelem, a maga politikai, katonai, hírszerzési szárazságával. (Mert igen, az intelligencia szexi, de nem könnyű vele együtt élni.) A film így bizonyos értelemben lezárja Amerika 9/11 utáni életének egy szakaszát. A Zero Dark Thirty ugyanis, önreflexív visszafogottsága révén, már a terrortámadásra adott válasz elemzésévé válik: önkritikus és tépelődő, egyszerre jeleníti meg a bűnt (a kínzásokat, a birodalmi arroganciát) és a diadalt: a bin Ladent elérő jogos büntetést. És nem csábít könnyű válaszokkal. 9/11 ebben a filmben már távoli emlék, a háborús Bush korszak öröksége múlóban, és a diadalmas Obama-korszak legnagyobb terhe az önvád: mivé lettünk a terror elleni háborúban. (Havasmezői Gergely)
