A Cartoon Network a ’90-es évek végén, 2000-es évek elején élte fénykorát: több, ekkor debütáló animációt mai napig nosztalgiával emleget a 20-30-as korosztály. Ám hozzá kell tennünk, nem egy olyan mese volt, amitől szüleink óva intettek, mi pedig stikában néztük. A Bátor, a gyáva kutya egyértelműen ezt a csoportot gazdagította. Viszont az első pillantásra betegesen bizarr horroranimáció a felszín alatt megdöbbentő pszichológiai jelentésrétegekkel rendelkezik.
Az amerikai animációs horrorsorozatot John R. Dilworth rendezte és Bill Marsilii írta. A 4 évadot és összesen 104 kb. 11 perces epizódot megélt széria első részét 1999-ben sugározta az amerikai Cartoon Network, Magyarországon pedig 2000 és 2007 között volt műsoron. Három főszereplője Bátor, a rózsaszín, félénk és mindig szorongó, szeretetre éhes, de vajszívű eb, aki minden részben megküzd egy horrorisztikusan rémisztő, cringe agyszüleménnyel; valamint gazdája, a kedves és naiv Muriel és az ő férje, a mogorva és savanyú Eustache, aki utálja Bátort. Házuk egy mindentől távol eső puszta közepén áll, konkrétan a Semmi Közepén (in the minddle of „Nowhere”) – az epizódok szinte mindegyike, néhány kivételtől eltekintve, itt zajlik. Minden résznek megvan a maga főgonosza, akiket, vagy legalábbis vérszomjas oldalukat, szinte mindig kizárólag Bátor látja.
De milyen elemeitől válik a Bátor, a gyáva kutya egy valid és izgalmas alappá ahhoz, hogy pszichológiai megközelítésből és mentális zavarok szempontjából beszélhessünk róla?
Kezdjük ott, hogy az egyszerre ideg- és szeretetgombóc eb mentális problémákkal és halmozott pszichoszociális fogyatékossággal küzd.
Ide tartozik például a poszttraumás stressz szindróma (PTSD), többféle szorongásos zavar és a paranoid személyiségzavar. Ezek Bátor olyan tulajdonságaiban és jellemvonásaiban mutatkoznak meg, mint az alvászavarok, a rémálmok, az állandó idegesség, a nyugtalanság, az éberség és a stressz, a megfelelési kényszer vagy a brutális mértékű önbizalomhiány és szeretetéhség. Emellett – bár ezt a nézetet nem osztja mindenki – hallucinációkkal is küzd: a gonosz mellékszereplőket olykor csak Bátor látja, de ha néha a gazdái is, akkor is sokszor csak Bátor az, aki tetten éri őket aljaskodásaik közben. Nem tűnik belemagyarázásnak azt felvetni tehát, hogy ők valójában Bátor mentális problémáinak kivetülései. Bátort nyugodtnak és boldognak általában csak az egyes epizódok végén látjuk, miután megbirkózott az aktuális gonosztevővel, és a hintaszékben pihenő Muriel ölében ejtőzik.
Ezt a sorozat részben arra vezeti vissza az egyik epizódjában, hogy még kölyökkutya korában Bátort a szülei állatorvoshoz vitték, akiről azonban kiderült, hogy állatkínzó, és elválasztotta őket egymástól. Bátor anyját és apját kilőtte a Holdra, a rózsaszín kölyköt pedig megpróbálta megölni, ám az megszökött. Ezek után talált rá Muriel az utcán, és magához vette. Az sem véletlen – és nem pusztán hatásvadász eszköz –, hogy Bátor a tragédia óta a semmi közepén, mindentől és mindenkitől elzártan,
a civilizációból kiszakadva él, így a hétköznapi társas interakciókban sincs tapasztalata, ami tovább erősíti mentális és szociális zavarait.
Fontos néhány szót ejteni arról, pontosan mit is jelentenek ezek a Bátornál is megjelenő mentális zavarok. PTSD-ről akkor beszélünk, mikor az érintett az adott traumás eseményt folyamatosan újra megéli egy vagy több módon, például kínzó álmok, visszaemlékezések, hallucinációk formájában, ébredéskor vagy intoxikált állapotban, esetenként külső jelek átélésekor, melyek a traumás eseményt szimbolizálják, vagy arra emlékeztetik az alanyt.[1] Bátornál többször látunk példát ennek különféle formáira – sok közülük egyértelmű (például mikor Murielék ismét állatorvoshoz viszik, és visszaemlékszik arra az esetre, mikor az állatorvos elválasztotta szüleitől), ám vannak olyan erre utaló jelenetek is, amelyek később nyernek értelmet.
Klasszikusan ilyen Bátor utolsó részben megjelenő, talán legnagyobb ellensége, Perfectionist, egy maximalista, merev és a kreativitás minden formáját megvető tanárnő, aki folyamatosan szembesíti Bátort tökéletlenségével és hibáival, amellett ő szimbolizálja a megfelelési kényszerét is. Bátor a teljes széria alatt ostorozza magát (vélt) hibái és tökéletlenségei miatt, ez pedig megakadályozza önszeretetében, önelfogadásában és önkifejezésében. Azonban – ez is sokatmondó – épp az utolsó rész az, amelyben ezek a frusztrációk igazán kézzelfoghatóvá válnak, hiszen itt konkrétan alakot öltenek. Erre az epizódra tekinthető flashforwardként, előre utalásként egy korábbi részben Bátor rémálma, amelyben egy idős arcú, de magzatszerű, bizarr, kis lény annyit suttog: „You’re not perfect!” („Nem vagy tökéletes!”), majd ebből az álomból véreres szemekkel, kiabálva riad fel.
Bátor továbbá szorongásos zavarral és paranoid személyiségzavarral küzd. A szorongás alapvetően természetes és bizonyos szintig hasznos emberi reakció, amely belénk kódolt, ugyanis vészjelző funkcióval bír. Léteznek azonban szorongásos zavarok, amelyek hátterében állhat örökletes hajlam és környezeti hatás is. Ezeken belül pszichológiai hatások – korai stressz (születés előtti, perinatális vagy koragyermekkori) és/vagy késői stressz (későbbi életesemények) – vagy biológiai hatások (külső tényezők közül drog és alkohol, belső tényezők közül pedig a központi idegrendszert érintő betegségek, traumák) okozhatják.[2] Bátornál ezeknek is többféle formája jelenik meg, amelyet a sorozat vizuális szinten is remekül ábrázol, például rengetegszer leizzad vagy remeg, ha vélt vagy valós fenyegetést észlel (élete jelentős része ezzel telik). Összefüggésben áll a poszttraumás stresszel, amely gyakran vált ki szorongást is.
A paranoid személyiségzavar is több helyütt tetten érhető Bátornál. Ennek egyik fő jellemzője, hogy az illető mások cselekedeteinek ártalmas szándékot tulajdonít,[3] sokszor alaptalanul. Ennek egyik legáltalánosabb megjelenése Bátornál az, hogy minden mellékszereplő az életére akar törni – de itt fontos újra megjegyezni, hogy a történteket Bátor szemszögéből látjuk, ennélfogva azt is, hogy az egyes karakterek milyen színben tűnnek fel, így nem feltétlenül objektív képet kapunk, hanem egy olyat, amelyet Bátor elméje vetít ki.
Azonban nem csak Bátor elméjének és pszichéjének feltárása adhat alapot ahhoz, hogy a Bátor, a gyáva kutyában érdekes pszichológiai adalékokat találjunk – az egyes mellékszereplők szinte mindegyike rejt magában izgalmas lehetőségeket a mélyebb vizsgálódásokra.
Legtöbbjük valamilyen traumának, pszichés problémának vagy egy-két epizódban társadalmi problémának a metaforái.
Vannak néhányan, akiknél ezek egyértelműek, köztük a már említett Perfectionist, de még inkább ide tartozik a talán legemlékezetesebb mellékszereplő, Freaky Fred, Muriel unokaöccse is. Ő egy különc borbély, aki bezárkózik a fürdőszobába a halálra rémült Bátorral, és arról mesél neki vérfagyasztóan, hogyan kopasztotta meg élete első hörcsögét. Egészen biztos, hogy az animációk történetében ez a legegyértelműbb utalások közé tartozik a pedofíliára és a (családon belüli) szexuális erőszakra.
Kitty (vagy más néven „The Mask”) egy önmagát szellemnek álcázó macska, és különlegessége, hogy az őt szerepeltető epizódban nem Bátor a valódi áldozat és a traumatizált fél, hanem a gonosz karakter maga. Kitty-ről ugyanis hamar kiderül, hogy barátját kutyák rabolták el és tartják sanyarú körülmények közt fogva. Mivel Kitty nem tudja, hogyan szabadíthatná ki, úgy dönt, a világ összes kutyáján bosszút áll. Ezért Bátort válogatott kínzásoknak teszi ki: nincs még egy olyan epizód, amelyben a gonosz karakter ilyen komoly fizikai sérüléseket okozna Bátornak – sokan éppen ezért ezt a részt tartják a legsötétebbnek. Főhősünk azonban hamar rájön, hogy az eleinte gonosznak tűnő, valójában csak összetört lelkű macska haragja nem ellene irányul, így elhatározza, megkeresi és megmenti Kitty foglyul ejtett barátját, és ezáltal Kitty-t is.
További érdekesség, hogy két epizód is akad, amelyben a mellékszereplők nem valamilyen személyes mentális vagy pszichés zavarnak a megtestesítői, hanem valamilyen globálisabb, társadalmi problémának, pontosabban a klímakatasztrófának (mindez már a ’90-es évek végén!). Az egyik ilyen az emberarcú Holdnak kinéző Spirit of The Harvest Moon (Fred Melamed alakításában), aki az anyatermészet és a környezet jelenlegi (vagyis akkori, ’99-es) állapotának szimbóluma. Ijesztő belegondolni, hogy
már negyed évszázaddal ezelőtt úgy jelent meg az emberiség környezettel szembeni pusztító viselkedése, ami annak végét is jelentheti.
Spirit of the Harvest Moon azért bukkan fel Murielék életében, mert úgy érzi, nem tisztelték eléggé a földjüket, ezért megkéri őket, hogy hagyják el a házukat. Mivel ezt Eustache és Muriel visszautasítja, Spirit egy utolsó esélyt ad nekik: tíz percük van arra, hogy elültessenek egy növényt, ami aztán rögvest ki is nő. Miután ezt sem képesek megtenni, a szellem olyan forróságot varázsol a házukba, hogy minden olvadni kezd, így Bátor Eustache izzadságából végül elültet egy növényt, ami ki is nő. Így végül a Spirit of the Harvest Moon elhagyja a házat, de hagy egy üzenetet azzal a felszólítással, hogy ültessenek több növényt. Egy másik részben a szárazság sújtotta Kiesföld dühtől liluló csapatnyi padlizsánja bukkan fel, akik szintén az emberiség természet elleni pusztító hatása ellen lázadnak.
A ’90-es években aranykorát élték a gyerekhorrorok, amiről Zane Whitener videóesszét is készített és kiemelte benne, mitől gyöngyszem a Bátor, a gyáva kutya a műfajon belül: „a Bátor, a gyáva kutya
szinte mindig allegóriákat és metaforákat használ annak érdekében, hogy elmagyarázzon olyan összetett problémákat gyerekeknek, amelyekről másképp nehéz lenne beszélni.”
Ezen a ponton pedig fontos szót ejteni a horrornak arról a kifejezetten hasznos funkciójáról, hogy ideális esetben a traumafeldolgozás eszköze lehet. Mint korábban írtuk, „A horrorfilmek arra kényszerítenek minket, hogy szembenézzünk az ismeretlennel, megértsük azt, és kevésbé lássuk ijesztőnek. Megláthatjuk bennük saját félelmeinket, kontextusba helyezhetjük őket, találgathatunk, és eközben ezek az élmények átformálják a meggyőződéseinket, és azt, ahogyan magunkról és másokról gondolkodunk (…)”[4]. Egy jó horror elsősorban nem riogatni akar, hanem láthatóvá, kézzelfohatóvá, feldolgozhatóvá és a sajátos módszereivel kimondhatóvá tenni a feldolgozhatatlant és a kimondhatatlant. És a Bátor, a gyáva kutya ezt a funkciót tökéletesen betölti.
A sorozat másik bravúrja az, ahogyan többféle mentális és pszichés zavarral küzdő főhősét bemutatja: empatikus, és fejlődésre, „gyógyulásra” képes egyénként. Bátor rögös útját tárja fel és egyengeti, aki nagy nehézségek és küzdelmek árán leszámol traumáival és komoly pszichés problémáival. Az alkotók a 104 remekül felépített epizód során apránként eljuttatják őt odáig, hogy leküzdje ezeket, mígnem egy (a maga módján) gyönyörű és megható záróepizódban látjuk Bátort eljutni az önelfogadásig és a boldogságig.
[1] https://semmelweis.hu/pszichiatria/files/2019/05/PTSD_RETHELYI_Neuropszichologusok.pdf
[2] https://semmelweis.hu/pszichiatria/files/2013/02/szorongasos_zavarok_na_2009.pdf
[3] https://semmelweis.hu/pszichiatria/files/2020/11/A-szem%C3%A9lyis%C3%A9gzavarok.pdf
[4] https://www.filmtekercs.hu/raadas/a-horror-lelektana
