Magazin

A bűvész öt trükkje – Michael Mann és a realizmus

Michael MannMichael Mann ma 70 éves. A tévéreklámoktól a mozis istenség státuszáig emelkedett rendező Hollywood egyik legelismertebb művésze. Komplex történetvezetés és erős karakterdinamika áll a filmjei középpontjában, odafigyel a vizualitásra, érzékeny a különleges zenei aláfestés iránt – ezek az eszközei, de főképp az a sajátos manni realizmus, ami (zsánereken át) minden más rendező filmjeinél hihetőbbé teszi az övéit.

Nehéz megfejteni a Michael Mann-filmek realizmusának titkát. Inkább látszat lesz ez különben is; legtöbben nem tudhatjuk, hogyan hangzik a rendező kedvenc .45 1911-es pisztolya az utcán, a néző mégis meg van győződve a filmek élethűségéről, no és a kritika is: közmegegyezésről beszélhetünk tehát. Hogyan éri el Mann a realizmus látszatát? Öt példán keresztül öt módszert mutatunk be a 70 éves rendező eszköztárából.

Miami Vice: a szakszerűség illúziója

Mann régóta megszállottja a bűnözés/bűnüldözés valóságának. Filmjeihez annyit kutatott, hogy az évek során az alvilág és a nyomozati módszerek szakértőjévé vált. Megteheti tehát, hogy olyan részletekkel fűszerezze a filmjeit, melyek az egészen extrém valósághűség hangulatát keltik a nézőben.

A 2006-os Miami Vice furcsa módon kerüli a mozis csúcspontokat (ezt sokan hátrányának is tekintik). Egyik jelenetében egy túszul ejtett ügynök mentőakciójára kerül sor. A túszejtőnek esélye sincs kihasználni a kezében lévő detonátor adta taktikai előnyt (ami más filmekben érdekes felállást hozhatna); a behatoló kommandós elmagyarázza neki, hogy ha nem teszi le az eszközt, egyszerűen átlövi a nyúltagyát, amitől neki esélye sem lesz megmozdítani az ujját a gombon, és aztán egy másodperc múlva így is tesz. Az akció anatómiailag korrektnek tűnik; azt ugyan nem tudom, hogy valódi lövészek használnák-e, de nem is ez a kérdés: gyorsasága és megmagyarázottsága miatt a jelenet meggyőzően szakszerű.

Ugyanez a helyzet, bármilyen kevéssé is tűnik fontosnak, a lövések hangjával. Egy Michael Mann-filmben a fegyverek hangja furcsán élethűnek hat, és sehol sem feltűnőbb ez, mint a Miami Vice filmvégi leszámolásában. Ismét csak, legtöbbünk nem tapasztalja meg, milyen a tűzfegyverek hangja a való életben, de azt tudjuk, hogy egy valódi pisztoly zárt térben megsüketítheti az ott tartózkodókat, egy rendes puska pedig még sokkal hangosabb – és mind a Miami Vice, mind a Szemtől szemben nagy lövöldözései mindent megtesznek a helyes illúzió fenntartásáért, a gyors és éles hangzástól az épületek között táncoló visszhangig és hosszas hangelhalásig. Mann valójában a lehetséges legmesszebbre elment a korrekt hang ábrázolásában: ennél élethűbb csak a lövések valós hangereje lehetne, ami után viszont a mozik csődbe mennének a halláskárosult nézők pereiben.

A Szemtől szemben bankrablási jelenete pedig a megkoreografált realizmus mintája. A hozzáértők dicsérni szokták a valósághű fegyverhasználat, újratöltési idők, taktika, no és sebzés miatt. Ehhez nem csak az kellett, hogy Mann az akciót katonai szakértelemmel tervezze meg Andy McNab volt SAS-kommandós segítségével, de az is, hogy előtte olyan kiképzést erőltessen a színészekre, aminek nyomán készséggé vált bennük karaktereik fiktív fegyverhasználati tapasztalata, eladdig, hogy az utolsó próba során végül éles lőszerrel kellett végigmenniük a jeleneten.

A bennfentes: komplex karakterek

The Insider

Minél egyszerűbb (ennélfogva sablonosabb) egy karakter, annál kevésbé tűnik valóságosnak, és minél gazdagabb, annál hihetőbb. Feltéve persze, ha szerencsés csillagállásban születik; a karakter gazdagsága semmit sem ér, ha a jelleme nem áll összhangban a néző elvárásaival, vagy ha a színész elszúrja a szerepet. Michael Mann erényei közé számít, hogy tud működő, bonyolult karaktert írni. Az alkotó munkamenet során minden szereplőjét a maga teljességében elkészíti, kidolgozza a gyerekkorukat, kedvteléseiket, vonzalmaikat, még akkor is, ha az meg sem jelenik a filmben. És aztán a maximumot hozza ki a színészeiből, akár annak az árán is, hogy hússzor-harmincszor újrajátszat velük egy jelenetet, mert nem tetszik neki egy-egy árva hangsúly.

A bennfentes három olyan szereplőt mozgat, akiket a mozi világában merőben szokatlan gyengeségek bénítanak meg. Russell Crowe főszereplője – aki a filmbéli botrányt kirobbantja – egyszerűen elgyávul, és végig saját biztonságát tartja szem előtt; az egyébként kemény ausztrálnak talán ez a figura a legpuhább, legesendőbb szerepe. Al Pacino kemény újságírója még akkor is saját adott szavának megszállottja marad, amikor karrierjét, a sztorit és kliensét is veszélybe sodorja, pedig maga a karakter és az ő munkája más filmekben, más rendezőknél éppen hogy rugalmasságot és cinizmust követelne meg. Christopher Plummer, a sziklaszilárd műsorvezető, a film etikai univerzumának látszólagos sarokköve felrúgja saját erkölcseit, amint a jogi osztály ráparancsol. A csatákat ebben a filmben mobiltelefonnal vívják, és lehetetlen előre megjósolni, ki hogyan reagál. A kiszámítható karakterektől mentes film éppen ezért lesz mélyebb más, egyszerűbb, bár szintén „valós események alapján” készült sztoriknál.

Így aztán az sem véletlen, hogy Michael Mann színészei sokszor karrierjük egyik csúcsát alakítják nála. Russell Crowe, Will Smith és Jamie Foxx is neki köszönheti első Oscar-jelölését, de például Jon Voight is jelölést kapott egy filmjéért; Robert De Niro és Al Pacino a Szemtől szemben három órája alatt sokak szerint életük legjobbját játsszák, Daniel Day-Lewis Az utolsó mohikánban pedig szintén tőle kapta egyik legnépszerűbb szerepét.

Az utolsó mohikán: távolság a sablonoktól

The Last of the Mohicans

Azt mondják, a táncban az engedheti meg magának a szokatlan lépéseket, aki a szabályszerűeket amúgy már tökéletesen ismeri. Mann jónéhány kulcsjelenetében olyan megoldásokat enged meg magának, ami más filmekben furcsa és hatástalan lenne. Kurtán lezárt jelenetek, váratlan reakciók, szokatlan beállítások: a néző várakozásait felrúgó rendezés jó – és veszélyes – eszköz a realizmus látszatának felkeltéséhez.

Az utolsó mohikán két legemlékezetesebb jelenete jó példa erre. Az egyik Magua halála. Miközben a világ összes rendezője látványos tomahawk-csatát forgatott volna Csingacsguk és Magua klimatikus találkozásából, Mann egyetlen csapással eldönti a küzdelmet. A jelenet így többletjelentést kap: egyrészt bemutatja, Csingacsguk mennyire fölötte áll minden tekintetben az áruló Maguának, másrészt illusztrálja a fia elvesztése miatt őrjöngő apa hirtelen támadt erejét. A hatás egy, a sablonokhoz ragaszkodó (és, mint mélyen tudjuk, irreális) hosszas párbajból teljességgel hiányozna.

A másik, kifejezőbb példa Cora és Nathaniel szerelmi jelenete a film közepe táján. Mann egyetlen hagyományos eszközt sem használ benne: se romantikus helyszín, se akármilyen meztelenség, se egy ágy, se egy árva erotikus felvétel nem szerepel a jelenetben, csak két nagyon erős színész feledkezik egymásba mozdulatokkal és tekintettel; a helyzet mégis intenzív és sokkal átélhetőbb a szokásos szerelmi jeleneteknél. Mann, szokása ellenére, állítólag el se próbáltatta ezt a részt, ráhagyatkozott színészeire, és jól tette: éppen a megkomponáltság hiányzik belőle, és a nyersesség adja az erejét.

Collateral: megkomponált vizualitás

Collateral

Mann nagyon kényes a látványvilágra, filmjei többségében a kameránál is gyakran ő áll (a Szemtől szemben 60%-át például maga forgatta). A 2004-es Collateral – A halál záloga az egyik első kísérlet volt Hollywoodban a digitális kamerák tudatos használatára. A digitális rögzítés máig sem érte utol a sztenderd film minden jó tulajdonságát, de bizonyos jellemzői már akkor is hasznosak voltak: például jobban alkalmazható alacsony megvilágításban, Mann tehát megmutathatta általa a valódi Los Angeles-i éjszakát. A városi látképek nemcsak megragadóak, de közelebb is állnak a maguk részletességével és nyersességével a természeteshez, mint amit a filmes kamera lehetővé tett volna; no és így tudta például lefilmezni Mann a két prérifarkast, ahogy átszaladtak a Sunset Boulvardon, megteremtve a Collateral egyik bizarr pillanatát (ahhoz, hogy filmes kamerával használható legyen a felvétel, előbb külön megvilágítást kellett volna felállítani; a két farkas aligha várt volna udvariasan). „Láthattuk a pálmafák sziluettjét az éjszakai égen” – lelkendezett a kamerákról Dion Beebe operatőr. – „Nagyon izgalmas volt.” És így lehetett megvalósítani az irodaházban, üvegfalak között játszódó jelenetet is, ahol a falakon tükröződik a városi éjszaka; a felvételek olyan sötétben zajlottak, hogy szabad szemmel is alig lehetett látni őket.

A Grass Valley nagy felbontású Viper FilmStream kameráin számos módosítást kellett elvégezni, hogy működjenek egy mozifilmhez: segédeszközöket kellett legyártani hozzájuk, és hetekig tesztelni őket. A beállításokat Mann a tipikus házi videók szín- és gammabeállításaihoz hangolta, hogy még élethűbb legyen a kép, és egy kis zajt sem bánt emiatt. „Mélyen beleláthattunk az éjszakába, mintha saját szemünkkel néztük volna – vagy még jobban”, mondta. A Collateral éjjeli városképei azóta is legendásak.

Szemtől szemben: forgatókönyv és mesélés

Heat

Mann számos trükköt alkalmaz a történetmesélés szintjén is, hogy a filmet a realitáshoz kösse. A Szemtől szemben eleve valós történet alapján készült; a volt chicagói zsaru, Mann gyakori tanácsadója, Chuck Adamson élete szolgált a forgatókönyv alapjául – a kávéházi jelenettel együtt: az is megtörtént. Az élet fura kis fordulataként aztán 1997 februárjában két bankrabló a Szemtől szembent használta mintaképül egy akcióhoz; a 44 perces tűzharcot, melyet élőben közvetített a televízió, és amire azóta a „the Heat shootout”-ként utalnak, egyikük sem élte túl (demonstrálva ezáltal a manni realizmus határait).

Mann jellemzően olyan férfiak köré építi a történeteit, akik egy hivatás megszállottjai, és mindent meg is tesz, hogy megértse őket. A Szemtől szemben előtt a rendőrt játszó színészeket étterembe vitte valódi rendőrökkel, a bűnözőket játszókat pedig valódi bűnelkövetőkkel, hogy ráérezzenek, hogyan viselkednek valódi alakjaik. Mann maga is megfordult élete során mindkét társaságban. „Amikor egy valódi tolvajjal vagy együtt, olyan dolgokat fedezel fel, amiket sosem találnál ki egy szobában ülve” – mesélte. – „Az élet maga elégséges forrás. Sosem szoktam le arról, hogy a film világára a való életben készüljek fel, olyan emberekkel, akiket a színészek majd megszemélyesítenek.” Az IMDb számos illusztris „tanácsadót” sorol fel Mann mellett: Chuck Adamson és Dennis Farina (chicagói rendőrség), Jim Zubiena (szárazföldi hadsereg), Robert Deamer, Chic Daniel és Tom Elfmont (Los Angeles-i rendőrség), Rey Verdugo (a Los Angeles megyei sheriff hivatala), Mick Gould és Andy McNab (SAS), John Santucci (volt széftörő), valamint „Gavin McFadyen” és Edward Bunker volt bankrablókat.

További hangulatteremtő trükk a rendező részéről, hogy szereti a filmjeit főcím és feliratok nélkül kezdeni. Mivel nincs formális elválasztóelem az „én a moziteremben” és a fikció kezdete között, az élettel való kontinuitás befelé hat a filmbe: csökkenti a suspension of disbelief áldásos hatását, viszont erősíti a kapcsolatot a valósághoz.

Miami Vice

Michael Mann jól emlékszik a pillanatra, amikor szerelembe esett a filmkészítéssel. Az inspirációt Kubrick Dr. Strangelove-ja jelentette. „A mi egész filmgyártói nemzedékünknek azt üzente: lehet úgy komoly tartalmú, egyedi megszólalást készíteni, hogy közben sikeres lesz és tömegek látják” – mondta róla. Mann életműve mind a komolyságot, mind a sikert illetően beteljesítette ezt az elvárást; jól kigondolt módszerek segítségével egyedi realizmust teremtett (bár ő sem tökéletes). A legfontosabb trükkje azonban csak akkor tűnik fel, ha utánzóival, többek között éppen saját lányával, a szintén rendező Ami Canaan Mann-nal hasonlítjuk össze. A lány is megpróbálta átvenni apja realizmusát, arról azonban megfeledkezett, amiről Michael Mann sosem: annyira ragaszkodott a kliséktől való megszabaduláshoz, hogy a történettől is megszabadult közben; a film szétesett, mint maga a valóság, csakhogy a valóság nem működik a filmvásznon. Mann fiktív, illuzórikus realizmusa nagyon is.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!