Tarzan nem csak fantasztikus filmszereplő: kulturális szimbólum, toposzok és archetípusok hordozója, izgalmas irodalmi figura is. A karaktert és kontextusát elemző cikk második részét olvashatjuk most.
A cikk első része itt olvasható.
Tarzan és a történelem
Ha komolyan vesszük Tarzan történetét, civilizátor szerepét, egy hatalmas problématömbbel találjuk szemben magunkat, ami miatt gyakran érte kritika Burrroughst. A majomember ugyanis egy sosem volt Afrikában él, de a valós történelmi események mégis keresztezik útját: így Tarzan óhatatlanul a történelem bírájává válik, azt az illúziót keltve, mintha nélküle nem is létezne megoldás.
A könyvek és az etalonnak számító Weismüller-filmek nem egyeztethetők össze egymással. Ha a címeket nézzük, csupán egyetlen hasonlóságot találunk: Tarzan diadala (1943) és Tarzan, a diadalmas (1932). Ez azonban inkább véletlennek köszönhető. Majdnem egy évtized választja el egymástól a két alkotást. Ám egyvalami mindenképpen összeköti őket: Tarzan mindkettőben a világtörténelem színpadára lép.
A filmben, a hitleri Németországgal küzd meg az őserdő ura. Klasszikus jelenete, amikor a náci tisztek a Führer hangját vélik felismerni, meghallva Csita, a csimpánz hangját a telefonvonal másik végén. A könyvben pedig maga Sztálin jelenik meg, aki éppen utasítást ad bérgyilkosának, hogy pusztítsa el Tarzant.
Tarzan a könyvekben számtalanszor találja szembe magát a történelemmel. Főként a gyarmati háborúk borzalmai jelennek meg éles színekben. De a két világháború reáliái szintén a könyvek világának része lett. Így Tarzan John Claytonként a japán frontra is eljut a Tarzan és az Idegenlégió című kötetben.
Tarzan és a bánáti sváb
„De, ami számukra hosszú időnek tűnt, valójában másodpercek alatt lezajlott. A nagytestű tigris elernyedt és a földre rogyott. A férfi felegyenesedett, és a tetemre tette a lábát, arcát az ég felé emelve szörnyű kiáltást hallatott – a hím majom győzelemi kiáltását. Corrie hirtelen rettegni kezdett attól az embertől, aki eddig civilizáltan és kulturáltan viselkedett. Még a férfiak is meg voltak döbbenve. Jerry Lucas szemében hirtelen felismerés csillant.
– John Clayton, – mondta, – Greystoke Lordja – Tarzan!” Shrimpnek leesett az álla.
– Ez vón a Johnny Weismüller? – kérdezte hitetlenkedve.” (Részlet a Tarzan és az Idegenlégió című könyvből a cikkíró saját fordításában).
A filmek Tarzanja, Johnny Weismüller 1984-ben halt meg. Szabadfalun született 1904-ben, a kis helyiség ma Temesvár része. Rokonai Magyarországon is élnek. Jászalsószentgyörgyön pár évvel ezelőtt járt egy kis stáb is, hogy riportot készítsenek Tarzan rokonával.
Tarzan hallatán nagyon sokáig Johnny Weismüllerre asszociáltak az emberek, egy ideig akkor is, ha már nem is emlékeztek a színész nevére. Arcvonásai valahogy összeforrtak a dzsungel urával. Ez eddig semelyik más Tarzan színésszel nem történt meg. Edgar Rice Burroughs örökösei azóta is alig győzik hangoztatni, hogy Tarzan valójában nem jódlizik, tud összeszedetten beszélni és így tovább.
Mégsincs igaza annak, aki azt gondolná ezek után, hogy Johnny Weismüller meghamisította Burroughs mítoszát. Átformálta, de ki is teljesítette, hiszen a lényegéhez mindig hű maradt. Maga is teljesen eggyé vált a szereppel, azt mondják, imádott Tarzan lenni, hiszen őt is, akárcsak Tarzant, erős érzelmek kapcsolták a természethez. Ez az őszinte lelkesedés sugárzik a vásznon is, sőt még akkor is megmarad ha éppen vetített háttér előtt állva szorítja kezében a kést, hogy szembeszálljon az oroszlánnal. Csupán azért tudjuk még most is élvezni ezeket a jeleneteket, mert Johnny képes arra, hogy átlépjen a vetített háttérre. Így sokak számára ő az igazi, sőt az eredeti Tarzan, ahogy az Élő Anita Lord Tarzan című Heti Válaszos írásából is kitűnik.
A némafilmes korszakban készült Tarzan-adaptációk próbáltak betűről betűre ragaszkodni Burroughs történeteihez (például Tarzan of the Apes, 1918, Elmo Lincoln főszereplésével), de egy idő után csak Tarzan vadsága maradt meg a meséből a vásznon, és a regények olvasói arra figyelhettek fel, hogy a könyveket és a filmeket valójában egyedül a főhős neve köti össze. Ám éppen Johnny Weismüller volt az, aki lelkesedésével ennek az átformált szerepnek is értelmet adott és tovább vitte a legendát.
Tarzan legendái
Több rendező is megpróbálta már visszarángatni az angol lordot a mítoszba. Az első sikeres próbálkozás a Christopher Lambert főszereplésével készült Greystoke – Tarzan legendája (1984, r.: Hughe Hudson). című film lett. A forgatókönyvíró kicsit melodrámává alakította ugyan a történetet, de mindenképpen épkézláb cselekményt kanyarított Burroughs kacifántos regényéből. Egyedül az óriásmajmok váltak a történet áldozataivá. Inkább hasonlítottak óriás pompomokhoz, mint majmokhoz. A színészek remekbe szabott játéka azonban ezt el tudta némiképp feledtetni.
A könyvek és a Weismüller-filmek nem egyeztethetők össze egymással, 2016-ban David Yates mégis valami ilyesmivel próbálkozott. Úgy maradt hű a könyvekhez, hogy közben lefejtett róla minden felesleges fantasztikumot és még Johnny Weismüller előtt is tiszteleni tudott. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb erénye.
A rendező Christopher Nolan realitásérzékével és a King Kongot rendező Peter Jackson mesélői ambícióval közelítette meg a történetet, az eredmény azonban kissé felemás lett. Melléfogásait sokáig lehet elemezni, mindamellett az új filmnek rengeteg erénye is van: főként az atmoszféráját találták el az alkotók. Rendkívül jó érzékkel válogatott Burroughs szokásos motívumai közül. A cselekményvezetés, amennyire lehet, követi a szokásos burroughs-i paneleket, de sohasem esik túlzásba. A karakterekbe valamivel több élet vittek, mégis burrougsh-i alakok. Christopher Waltz játéka például tökéletes összhangban van a könyvekben szereplő gazemberek alakjával: mintha Burroughs rá írta volna ezt a karaktert.
Yates sem követte szolgaian a könyveket. Jane Potter már nem amerikai utazóként téved Afrikába, a földrésszel sokkal szorosabb kapcsolata van. Ez fontos változtatásnak tűnik, mégis kijelenthetjük, Burroughs maga is ilyennek alkotta meg főhősnőjét.
A legígéretesebb változtatás Tarzan és a vadon viszonyával történt. Tarzant ebben a filmben maga alá gyűri az erdő, úgy, hogy majdnem beleőrül. Ilyesmiről szó sincs Burroughsnál, de a karakter így emberközelibbé válik. A történet veszít valamennyit naivitásából, de a főhős karaktere egyszerre összetettebbé válik, talán így több esélye van arra, hogy kilépjen az elszigeteltségből. Mert a Tarzan legenda tétje, magára talál-e az ember, ha két világ határára született.
Talán lesz ennek a filmnek folytatása: reméljük, nem a könnyebb utat választják, mert akad még jó pár hiba, amit illene kijavítani.
