Egy olyan technikai forradalom kezdete lappang a profi videós világ mélyén, ami megváltoztathatja a mozifilmek látványát. Fontosabb lehet, mint a 3D (és több a létjogosultsága), de kevesen tudnak róla, és még kevesebben látták működni. Valahol a merész rendezők között talán ott már bujkál az első, aki elkészíti majd a világ első HDR-moziját. És onnantól a film szebb lesz, mint valaha.
A két szép szemed
A két szép szemed egészen mást érzékel, mint egy kamera. Ahogyan a világot látod, az sokkal (félmilliárd évvel) fejlettebb, mint a mozis csúcstechnika; a vásznat senki se keveri össze a valósággal, és sokáig nem is fogja. A szemed az evolúció csodája.
Nem csak arról van szó, hogy térben látsz – azt az agyonhasznált 3D már megpróbálta szimulálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. És nem is csak arról, hogy a látásod „felbontása” százszor jobb, mint a legjobb képernyőé, hiszen már a mai HD-tévék is feszegetik a szabad szemmel (értelmes távolságból) megkülönböztethető képpontok sűrűségét, a leendő 4K pedig akadémikussá teszi a felbontásról szóló vitákat. Hanem szó van például a látható színek skálájáról és az érzékelhető fényerőről is, ebben pedig mostanáig esélye se volt a technikának megközelíteni téged.
Nézz egy fényes napon a tájra. Látod a halovány felhőket és az égbolt kékjének árnyalatait is, de az árnyékban lévő részletek is kivehetők, hiába sötétebbek (kivéve az extrém látási viszonyokat, amik a szemed képességeit is meghaladják, például a szembe sütő nap vagy a sarkvidékek hómezői). Az analóg (8, 16, 35, 70 mm filmes) és a digitális (CCD, CMOS) kamerák azonban képtelenek egyszerre rögzíteni a nagyon fényes és nagyon sötét mezőket. Szakkifejezéssel élve: egyetlen kamera vagy fényképezőgép dinamikatartománya sem közelíti meg az emberi szemét. A tárolásra és megjelenítésre szolgáló elterjedt formátumok és eszközök még tovább csökkentik az értéket.
A csalás: a HDR
Nem mintha a technika ne próbálkozna. Vess egy pillantást az alábbi képre! A bal alsó kockán a fényképezőgép szűk blendéje kevés fényt engedett be, s így sötét felvételt hozott létre; az égbolt jól látható, de az árnyékból elveszett az információ. A következő képeken a blende nyitásával párhuzamosan egyre jobban látod az árnyék részleteit, az égbolt viszont fehérré ég.
A nagy kocka? Az a csalás: a HDR-kép. Készíts több felvételt – túl- és alulexponáltakat –, add össze őket gondos utómunkával, és megkapod a HDR-t. High Dynamic Range: széles dinamikatartomány. A trükk különösen a digitális forradalom óta népszerű, bár Gustave le Gray francia fényképész már 1850-ben megcsinálta.
No persze az eredeti felvételeknek pontosan ugyanabból a szögből, mozdulatlan tárgyról kell készülniük. Még tovább bonyolítja a helyzetet az elkerülhetetlen (ám erősen szubjektív) „tone mapping”, mely eljárással a fotós a várható megjelenítőeszközön való kinézethez igazítja az egyes részletek színeit és kontrasztját. Ez azért fontos, mert hiába szeretne ő nagy fényerejű képrészletet összedolgozni az igen sötét részletekkel, ha aztán a néző monitora, vetítőgépe vagy fotópapírja képtelen e fényerőkülönbség visszaadására – ironikus módon tehát a HDR valójában az eredeti képek egyes részletein tapasztalható dinamikatartomány kreatív csökkentését (összedolgozását) jelenti. A fotós akaratától függően az eredmény aztán lehet a reális látáshoz közel álló, de akár festményszerű vagy egészen szürreális is.
Bár vannak olyan programok, melyek gyorsan összeállítanak egy-egy fényképet, az igazán jó HDR-fotó máig munkaigényes folyamat. Mozgóképen pedig abszolút kivitelezhetetlen.
De már nem sokáig. Nézd meg ezt a videót!
A forradalom küszöbén
Amit látsz, az forradalom: egy HDR-videóösszeállítás a RED Epic digitális kamera segítségével. Ross Colby Moore, fényképész, kameratechnikus és független rendező a kamera nyers („RAW”, feldolgozatlan) adataiból nyert ki először egy két fokkal túlexponált, majd egy két fokkal alulexponált képet, és a kettőt összedolgozta a Photomatix HDR-készítő programban. (A „fok” a blende vagy „írisz” nevű takaróeszköz – és így a gépbe jutó fényerő – beállítását jelenti, egy fok föl vagy le egyenlő a fényerő duplázásával vagy felezésével.)
Az eredmény még nem tökéletes. A sötét részek zajosak lettek (Colbynak néhol bele is kellett nyúlnia a kép részleteibe a zajcsökkentés érdekében), a kodek (a videót tömörítő algoritmus) pedig csak tovább erősíti a zaj problémáját. A legfényesebb helyek, mint a neonreklámok, lehetnének valódibbak is. Néhol az élesség is megszenvedte az utómunkát. Az összkép azonban lenyűgöző.
A feladat persze megoldhatatlan lenne, ha a RED Epic kamera nem képes mind a fényes, mind a sötét részleteket kellő tisztasággal megragadni az adott képkocka rögzítése alatt. Amelyik részlet nincs ott a kamera digitális nyersanyagában, azt a HDR-utómunka sem varázsolja bele. A RED Epic dinamikatartománya tehát önmagában is elismerésre méltó. S hogy mennyire az, annak megértéséhez kissé bele kell mélyednünk a hagyományos (filmszalagos) és a digitális kamerák közötti különbségbe.
35 mm vs. CMOS
A mozikamerák hagyományosan kiváló 35 milliméteres nyersanyagra dolgoztak. A filmszalag előnye, hogy csodálatosan tudja megragadni a nagyon fényes részleteket, hátránya, hogy sokkal kevésbé teljesít a sötétben; mindkettő okán a mozi ősideje óta hatalmas bevilágító munkára volt szükség. A kezdeti elektronikus szenzorok még e hátránya mellett sem közelítették meg a 35 mm-es film dinamikaátfogását. Amióta viszont merész rendezők kísérletezni kezdtek a digitális mozifilmmel, a technika gyors fejlődésnek indult. A CCD és CMOS (digitális szenzorok) már a kétezres évek közepétől legyőzték a filmet az alacsony fényerejű jelenetekben; ezt használta ki például Michael Mann a Collateral máig is legendás éjjeli városképeiben.
Napjainkra a legjobb (és legdrágább) digitális kamerák szenzorai megközelítik a filmet, bár még nem érik utol; a dinamikatartományban és különösen az erősen fényes helyek attraktív megjelenítésében a vén 35 mm-es még vezet. A legmodernebb darabok (például a Sony F65) már olyan dinamikatartományra képesek, aminek az elérése pár évvel ezelőtt még HDR-utómunkát követelt volna. A RED kameragyártó cég HDRx technikája pedig megkísérelte egy fokkal emelni a tétet: e technológia minden képkockát kétszer rögzít (fényes és sötét expozícióval), így hozva létre a 35 mm-es filmen is túlmutató HDR-hatást. A technika hátránya, hogy csak alig-alig mozgó képek esetén alkalmazható, mivel ha a kép gyors, akkor két expozíció között óhatatlanul látszani fog az eltérés – a HDRx inkább kísérleti eszköz tehát, semmint valóban használható.
Miért jó neked a HDR?
A digitális kamerák fejlődése töretlen, és az érzékelőik előbb-utóbb felül fogják múlni a filmszalagot. Addig azonban, amíg ez meg nem történik, a technika talán a HDR-féle kis csalás irányába mozdul el a legkreatívabb kezekben.
A tág fényerőtartomány egyértelmű erénye az így elérhető reálisabb kép. Minél közelebb áll a vásznon (vagy a képernyőn) megjeleníthető látvány a szem képességeihez, annál valóságosabbnak hat, és – bár ez ízlésfüggő lehet – annál szebbnek is mondható. A HDR, jól használva, egészen új látványvilágot tárhat elénk, valami olyasmi, eddig sose látottat, mint amilyenek a Collateral már emlegett éjjeli felvételei voltak, csak ezúttal nappal, színesebben, szabadabban.
Vagy ha a filmes úgy akarja, létrehozhat akár szürreálisan élénk vagy festményszerű szín- és fényvilágot is. Éppen ez okozza a HDR egyik problémáját: mivel a képek mesterséges feldolgozásáról van szó, a színek és részletek összedolgozása olyan kreatív döntés, amely a művész egyéni látásmódjától függ. Egy HDR-mozifilm Tim Burtontől radikálisan különbözne egy HDR Michael Mann-filmtől, és mindkettőnek meglennének a maga rajongói és ellenzői.
Szakmai körökben már folyik a vita a technika mozis létjogosultságáról. Nem mindenki ért egyet a HDR filmes alkalmazhatóságával. Az ellenzők szerint a HDR nem a valósághoz hűbb képet hoz létre, hanem inkább videojátékszerű látványt. A példavideón csakugyan érezhető valami műviség, bár erről az egyelőre még tökéletlen utómunka is tehet.
További gátló tényező, hogy egyetlen film vagy fotó sem lehet szebb, ha a megjelenítőeszközök elrontják. A mozifilm nem lesz fényesebb, mint amire a vetítőgép képes, és a magyar mozitermekben gyakoriak a túlhasznált, csökkent fényerejű égők (hogy a hibás lencsékről vagy vásznakról ne is beszéljünk). Otthon sem fog egy film jobban világítani a monitor vagy projektor maximális erejénél, mint ahogy a fekete is csak szürkécske marad, ha világos szobában nézzük, bármennyit is javít rajta agyunk a relatív fényérzékelés képességével.
De ha a HDR révén a látható részletek száma és így a kép élethűsége megnövekszik, az még a technika hátrányaival együtt is új kifejezőerőt adhat a legbátrabb rendezők és operatőrök kezébe.
A cikk fő forrásául a Red Shark News összefoglalói szolgáltak.
Köszönet a szakmai ellenőrzésért Havasmezői Tünde fotográfusnak és Pákozdi Attila videovágónak.
