Magazin

A filmvászon ördögi komédiása – A Sam Raimi portré (1. rész)

Vannak rendezők, akik a független szcénáról jőve tagozódnak be a hollywoodi rendszerbe. Vannak, akik vállalják az örök kívülállói létet és hogy máshonnan kell összekaparni kis pénzt, kis filmre. De van olyan, aki úgy tud az elitligába bekerülni, hogy közben nem veszíti el azt, ami imádott kultdirektorrá avatta? Sam Raimi látványos hajtűkanyarokat megtevő, négy évtizedes pályafutása elég jó érv emellett. 

Kevés az ehhez hasonló karrier, ami ennyire sokszínű, változatos, mégis nagyon hangsúlyos, jellegzetes stílussal és attitűddel rendelkezik, amit Sam Raimi magáénak mondhat. Amikor nem írt és rendezett, jelen volt más filmek producereként (Időzsaru, A sötétség 30 napja), tévésorozatok atyjaként (Herkules, Xena, Spartacus: Az aréna istenei), színészként, ötletadóként, mentorként. Szerteágazó életművén még az amerikai film változásait is nyomon tudjuk követni: ahogy a ’70-es évekbeli underground és exploitation polgárpukkasztása, explicitása szépen beszivárog a mainstream horrorba. Majd az extremitásban fürdő, fiatal filmes bejárja a hollywoodi ranglétrát, próbálkozik, kísérletezik. Megalapozza a mostani idő szuperhősfilm-őrületét egy korszakos trilógiával (Pókember), aztán mikor a hollywoodi rendszer elkezdi nélkülözni, a háttérbe húzódik. Egészen addig, amíg a korszellem újra magához szólítja. De legyenek bármennyire is kemények az esetleges kompromisszumok egy Marvel film (Doctor Strange az őrület multiverzumában) esetében, Sam Raimi mindenáron hű maradt magához és céljához, a néző szórakoztatásához. Saját kifacsart, groteszk és sokszor őrült módján.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Az orosz és magyar felmenőkkel rendelkező Raimi nem meglepő módon akkor kezdett érdeklődni a filmkészítés után, amikor apja a családi házba hozott egy Super 8-as kamerát. Már kamaszként amatőr rövidfilmek sorát kezdte készíteni azokkal az emberekkel, akik aztán egy életre alkotótársai lettek. Testvéreivel, Teddel és Ivannel, iskolás jóbarátaival, Scott Spiegellel és Bruce Campbell-lel, valamint Ivan kollégiumi csoporttársával, Robert Taperttel, akivel közösen alapította meg Sam a Renaissance Pictures nevű produkciós céget. A szoros kapcsolatú stáb, valamint a költségvetési/technikai korlátok által kicsiholt, tűzön-vízen áthaladó „csináld-magad” („do-it-yourself) attitűd alapvető nyomot hagyott Raimi stílusán. Évtizedekkel később is, amikor az álomgyár kapui már nagyra nyíltak előtte, még mindig ott van rendezéseiben a tudatos erőfeszítés a legkreatívabb vizuális megoldások, vágások és felfokozott stilizáció irányába. A fekete-fehér szörnyfilmekből eredő szándékos teatralitás modern formába öntve.

A Marvel a Doctor Strange az őrület multiverzumában című sikerfilm kapcsán olyat lépett, ami korántsem jellemző a stúdióra. A horrorba hajló szuperhősfilm esetében egy markáns stílusú, veterán direktort ültettek a rendezői székbe. Sam Raimi kilenc éve, az Óz, a hatalmas óta nem forgatott mozifilmet, így váratlan visszatérése kiváló apropó egy portrécikkhez. A magyar felmenőkkel is rendelkező Sam Raimi életművét egy háromrészes cikksorozatban igyekszünk feltárni. Az első rész a horrorfilmjeivel, a második a szuperhősfilmjeivel fog foglalkozni, míg a zárócikkben Raimi egyéb műfaji kiruccanásait (westerntől a romantikus baseballfilmig) fogja bemutatni, elemezni.

Amikor levágott végtag akasztja torkodra a nevetést – Raimi, a horror-nagymester

A különböző műfajok hangulati és stílusbéli keveredése Sam Raimi-nél kulcsfontosságú rendezői elem, ami nem a semmiből jött, hanem a bátor kísérletezőkedv részeként. Munkássága legkorábbi (és talán legkultikusabb) évtizedére a horror és a vígjáték keveredése a jellemző, a tökéletes felismerése és aktivizálása azoknak a hatásmechanizmusoknak, a „feszültség és csattanó” effektusnak, ami mindkét műfajt működteti. Annak megértése és kihasználása, hogy milyen könnyen tud az önfeledt kacaj tébolyba és rémületbe csapni, csak az egyensúlyokat kell máshova eltolni. Természetesen ez olyan képesség, amit egy rendező se tud első karikacsapásra jól eltalálni. Raimi-nek ez is egy tanulófolyamat volt, aminek kapcsán sikerült korszakos klasszikusokat létrehoznia.

Mint minden történet, ennek is van kezdete. Raimi és Bruce Campbell az 1977-es, amatőr detektívfilmjük, az It’s a Murder! forgatásán egy kinyújtott suspense-jelenet készítésekor kezdtek eljátszani annak gondolatával, hogy megalkotnak egy igazi horrort. Miután alaposan felkészültek a műfajból a közeli autósmozik B-filmes kínálata segítségével,

alig párezer dollárból leforgatták a Within the Woods-t, egy 32 perces rövidfilmet, ami minden technikai és egyéb hiányossága ellenére az életmű indulópontja, Rosetta-köve,

a prototípus, amire ráépülve ki tudott nőni a híres Gonosz halott széria.Nem utolsósorban már csak azért is, mert az említett sorozat első része tulajdonképpen a Within the Woods némileg felturbózott, egészestés remake-je. Négy tinédzser egy elhagyatott vidéki faházban próbál eltölteni egy kellemes hétvégét, amikor rátalálnak egy misztikus erőre, ami előbb legyilkolja, majd vérszomjas, élőhalott démonokká változtatja őket.

Raimi későbbi filmjeinek ismeretében egészen lenyűgöző, hogy a Within the Woods mennyi mindent tartalmaz, amit azonosítható rendezői védjegyként köthetünk hozzá. Az okkult/természetfölötti, gonosz erő, amivel a főszereplőknek szembe kell nézni (H.P. Lovecraft és az általa teremtett Necronomicon, a Holtak Könyve, mint kulcstárgy), a brutális, csonkításokkal teli erőszak, a szereplők elszigeteltséget és félelmét kihangsúlyozó, plasztikus képbeállítások, valamint a dinamikus, sokszor kézikamerás felvételek. Utóbbihoz maga Raimi épített egy speciális kameraállványt, hogy annak mozgása minél simább és pörgősebb legyen. Csupa olyan elem, amit az évek során továbbfejlesztett, finomított, majd később megtartott és későbbi filmjeibe fűszerként elszórt.

A kész rövidfilmmel Raimi végigturnézta a detroiti underground mozikat és sikerült akkora érdeklődést felkeltenie vele, hogy több helyi befektető is úgy döntött, ad egy esélyt az egyetemről frissen érkező, fiatal rendezőnek.

Az alig 375 ezer dolláros költségvetéssel készült, igazi nagyjátékfilmes debütálás, a Gonosz halott hamar megszilárdította nevét a horror nagykönyvében.

Már a forgatás is legendásan kaotikus volt. A rendkívül lelkes, de teljesen alulképzett stáb esik-puffan alapon, improvizálva, szabályok nélkül forgatott, annak minden kreatív előnyével és egyben logisztikai negatívumával. A kaszkadőr nélkül játszó színészek kék-zöldre verték magukat, a kukoricaszirupból készült, hamis vértől minden összeragadt és az utolsó napokra a berendezést is el kellett tüzelni, hogy az éjszakai hidegben elkerüljék a megfagyást. Raimi és Bruce Campbell megszállott elhivatottságát és hitüket a filmben jól tükrözte, hogy miután már az összes kimerült stábtag hazautazott, ők még négy napig hátramaradtak, hogy minden snitt le legyen forgatva.

Gonosz halott (1981)

Azért érdemes mindezt tudni, mert így teljesen nyilvánvalóvá válik, miből ered az a tébolyult, fékezhetetlen energia és kreativitás, ami a Gonosz halott motorja. Ash Williams (Campbell) és barátainak vérben és belsőségekben fürdő kálváriája, amit a Holtak Könyve indít be, olyan film, ami kulcsfontosságú időben született meg. Tökéletes fúziója a ’70-es évek okkult horrorfilmes vonalának, Herschell Gordon Lewis ’60-as évekbeli, csonkolásokkal teli splatter filmjeinek és az exploitation bátor, tabudöntögető attitűdjének, ami akkortájt már kezdett a nagyobb stúdiók által is készített filmekbe betörni (Péntek 13 és társai). A feszültség, a rémületkeltés és a zsigeri undor kiváló ütemben váltakozó hármasát láthatjuk benne.

Sok szempontból a Gonosz halott első része iskolapélda, miként lehet az alacsony költségvetés általi korlátokat átugrani. Raimi rendezése végig arra épül, hogy nemcsak szereplőit, de a nézőt is sakkban tartsa, kizökkentse, olyan képi megoldásokkal és elborult ötletekkel bombázza, ami egyrészt beszívja őket a film nyálkás-dohos-halálszagú atmoszférájába. Másrészt technikai szempontból is lenyűgözze őket: „Ezt? Ennyiből? Hogyan?”

A gonosz szemszögéből suhanó, repülő, üldöző, még akár az ablakon keresztül is bezuhanó kameranézetet a legkülönbözőbb megoldásokkal csinálta meg a stáb:

hol egy fadarabra kötözve rohantak vele az erdőben, hol pedig maga Raimi egy biciklin ülve pedálozott vele végig a házikó szobáin keresztül. De ugyanitt megtalálhatjuk a rendező imádatát a klasszikus trükkök (maszkolás, stop-motion animációs effektek) iránt, nem beszélve a testdublőrök szándékos használatáról, amit Raimi „Fake Shemp”-nek nevez a Three Stooges nevű komikumtrió nyomán. Bár utóbbit a kényszer szülte, amikor a megfogyatkozott stáb miatt hol neki, hol testvéreinek, hol az asszisztenseknek kellett eljátszani az adott snittben az adott szereplő kezét, lábát, testét, alakját.

Habár a kész film nagy sikert aratott szűk körben, az amerikai forgalmazók többsége nem látott benne fantáziát egészen addig, amíg Stephen King az 1982-es Cannes-i filmfesztiválon meglátta és elkezdett hozsannákat zengeni róla. A már akkor sztárírónak számító King dicsérő szavai (valamint az erre felfigyelő New Line Cinema) hatalmas lökést adtak a terjesztésnek és szinte úgy terjedt végig a világban, ahogy a kultfilmek szoktak: szájról-szájra, titkos éjszakai vetítések, kézről-kézre járó VHS-ek nyomán, sokszor a hivatalos cenzúra általi betiltás árnyékában.

Bűnözési hullám (1985)

A karrierépítés mellett a Gonosz halott még abból a szempontból volt fordulópont Sam Raimi számára, hogy ez volt a film, ami összehozta őt a Coen testvérekkel. Edna Paul, a film vágója ismertette meg az asszisztensként dolgozó Joel Coennel, akivel barátok lettek az utómunka alatt. Joel és Ethan pedig konkrétan Raimi módszerét alkalmazták első filmjük a Véresen egyszerű finanszírozására: készítettek egy filmes prototípust (jelen esetben egy hamis trailert, amiben még Bruce Campbell is szerepelt), amivel meggyőzték a filmipar nagytőkéseit, hogy kapjanak némi pénzt saját projektjükre.

Raimi és a Coenek nem feledték el a kölcsönös segítségnyújtást.

Míg Sam színészként szerepelt A halál keresztútjánban, társíró és másodrendezőként A nagy ugrásban, addig a Coenek forgatókönyvíróként segítettek tető alá hozni Raimi második filmjét, az 1985-ös Bűnözési hullámot. Viszont a tehetséges testvérpár jelenléte, a magasabb költségvetés és az első filmből levont tapasztalatok, ez a rendkívül bizarr gengszter-horror-vígjáték, ami egy kivégzésre készülő börtöntöltelék emlékeit mutatja be a sophomore slump (vagyis az erős elsőre teljesítés utáni gyengébb második) klasszikus esete lett. Raimi évekkel később őszintén elismerte, túl sokat akart, túl kevésből, a forgatás hamar olyan kaotikus lett, mint a Gonosz halott esetében, csak itt a Embassy Pictures tejhatalmú producerei azonnal közbeléptek és kíméletlen nyirbálásokat hajtottak végre a szkriptben és megmondták, hogy Raimi mit hogyan forgathat (állítólag tekercsről, tekercsre ellenőrizték, hogy jó munkát végez-e).

Gonosz halott 2. (1987)

A végeredményt természetesen senki sem vállalta fel, pénzügyileg alig párezer dollárt hozott, viszont ez az összekaszabolt zsánerturmix egy szempontból mégis említésre méltó állomás Raimi karrierében. Míg az első film híján volt a humornak, addig a Bűnözési hullámban már erősen jelen vannak a klasszikus, fekete-fehér burleszkfilmeket idéző, fizikai gegek, amik tökéletesen beleillenek Raimi energiától duzzadó, szürreális túlzásokat büszkén felvállaló rendezésébe. Már csak a megfelelő közeget és a kellő alkotói szabadságot kellett megtalálni a tökéletes koktélhoz.

A megoldás a Gonosz halott folytatása. A második rész (ezúttal a híres Dino De Laurentiis felügyelete által) tulajdonképpen ugyanazt a modellt folytatta, mint két előzménye. A korábban látottak felturbózása, még elborultabb képi világgal, még groteszkebb erőszakábrázolással, csak ezúttal már a slapstick humor is kulcsfontosságú szerepet kapott. Az alig 84 perces játékidő (stáblistával együtt) gyakorlatilag horror-geg szekvenciák szélsebes sorozatává sűríti a cselekményt, amiben a főhős egyszemélyes ostromlottként próbálja visszaverni az egyre veszélyesebb lényeket, saját megszállt (és levágott) kezét, de még saját démoni változatát is.

A Gonosz halott 2. szabálytalan vadságát még az is tetézi, hogy tulajdonképpen nehéz eldönteni, hogy az előző rész fél-folytatása, remake-je vagy alternatív változata.

Ash Williams csak a barátnőjével jön föl a hegyi házikóba, a Holtak Könyve ismét felolvasásra kerül, de minden szituáció, mellékszereplő és a konklúzió más.

A sötétség serege (1992)

De a narratív kohézió nem sokat számít Raimi-nek, aki leginkább vizuális ötletáradatát zúdítja a nézőre. A kamera sosincs nyugton, pörög, forog, üldöz, tárgyakon és lombokon keresztül mászik át, olyan kicsavart perspektívákba állva, amiről nem is hiszi el az ember, hogy létezik. A klasszikus maszkok, stop-motion trükkök mellett Raimi már bevet felgyorsított felvételeket, hangmanipulációt és minden egyéb megoldást, amit a számítógépes animáció előtti korszakban használni lehetett. A Gonosz halott 2. tette a főszereplő Ash-t, átlagos horrortúlélőből ikonikus kultfigurává, aki egyik kezében lefűrészelt csövű puskával, másikban (kézfeje helyén) láncfűrésszel aprítja az életére törő rémeket, vagány beszólásokkal… Miközben az univerzum kegyetlen istene (azaz Raimi) kínozza barátai elvesztésével, gusztustalan testnedvekben fürdő helyzetekkel és gonosz csavarokkal.

Például, hogy a filmvégi dimenziókapu őt is beszívja és egyenesen a középkorba küldi, ahol templomos lovagnak nézik. Mert pont ez az alapszituációja A sötétség seregének, a Gonosz halott széria harmadik részének, ami elszakadva a klausztrofób kabinhorrorból, egy nagyszabású, akció-kaland-horroreposszá változik,

mintha az Artúr király legendáriumra rászabadítanánk egy szabad szájú, modern történetmesélőt.

A horror-vígjáték arány ebben az epizódban már inkább az utóbbi felé hajlik, jelezve azt, hogy Raimi ekkor már nem akart egyetlen zsánerbe beskatulyázódni. Viszont a Ray Harryhausen-féle stop motion csontvázszörnyek, boszorkányos és egyéb fantasy lények jelenléte, a rendező éjfekete humora, még az alacsonyabb korhatár ellenére (NC-17 helyett csak R besorolás, noha a stúdió próbálta a PG-13 felé presszionálni Raimi-t) is gondoskodtak róla, hogy a harmadik rész ne szakadjon el túlságosan az előzményektől.

Pokolba taszítva (2009)

Bármennyire is nehéz elhinni, de A sötétség serege után Sam Raimi csaknem 16 évig teljesen jegelte a horror műfaját (ha csak a 2000-es Rossz álmokat nem számítjuk ide, de arról majd cikkünk harmadik részében olvashatnak), egészen a 2009-es Pokolba taszítváig. A közel két évtized alatt a műfaj szeizmikus változásokon ment keresztül, amik tükrében egy ilyen visszatérés könnyen egy elavult és öreguras nosztalgiázás lehetett volna. De ahogy az olvasó sejtheti, Raimi nem az a fajta alkotó. Teljesen egyedi, adrenalintól spriccelő rendezése még az új évezredben is a frissesség erejével volt képes hatni és olyan filmet eredményezni, ami kijövetelekor még kissé megosztó volt, ma már szintén kultmoziként ünneplik.

A Pokolba taszítva tökéletesen megmutatta, hogy a PG-13-as korhatár és a digitális trükkök korszakában is képes Raimi hű maradni magához

és ugyanolyan hátborzongató, gusztustalan és szadista set piece-ekkel terrorizálni szereplőit, mint a ’80-as években. Ráadásul a klasszikus moralitástörténettel (főszereplő rosszat tesz valakivel és megbánja, jelen esetben Alison Lohman hitelintézője egy öreg cigányasszonnyal) Raimi látványos módon amellett ágál, hogy főszereplője teljes mértékben megérdemli azt az átkot, amivel sújtják. Amit még meg is tetéz a kortárs amerikai horror egyik leggonoszabb zárlatával, amiben a megváltás utolsó szikrájától is megfosztja és valóban a pokol mélyére taszítja a final girlt. Megidézve a 20. századi horrornovellák szellemiségét, csak némi orrfricskázó szemtelenséggel, amit még az álomgyár se tudott kiűzni Sam Raimi-ből.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés