Magazin

Szent, profán, elérhetetlen, halandó – A filmvászon papjai és apácái

Ők Isten szolgái, a bölcs tanítók és védelmezők – de néha igencsak gyarlók és bűnösök; egyszer az erkölcs őrei, máskor szexuális fétis tárgyai. A filmtörténet pedig alaposan megmutatta a papok és apácák ezer arcát, ezekből az alkotásokból szemezgettünk.

Novemberben két alkotást is megnézhettünk, amelyek elég sajátos módon vizsgálják „a pap” és az „az apáca” karaktereit. Egyik az HBO GO-n látható, néha bizony sokkoló 30 ezüst, a másik a nunsploitation határait súrolgató Black Narcissus. Ezen sorozatok kapcsán gyűjtöttük össze azt a néhány mozit, amelyek szépen megmutatják, hogy a filmtörténetben mennyire sokoldalúan jelennek meg Isten szolgái és szolgálólányai.

 

Fanny és Alexander (Ingmar Bergman, 1984) / Vérző olaj (Paul Thomas Anderson, 2007) / Corpus Christi (Jan Komasa, 2019)

Szent és profán bináris oppozíciója egymás kölcsönös definíciójában szilárdult meg, azonban a hétköznapi valóság gyakran felülírja e fogalmak merev határait. Isten földi helytartóinak befolyása így nem csak a szakrális, de a világi dimenziókra is kiterjedhet. A papok spirituális intézménye örökérvényű hatalommal párosul és ez egy olyan elnyűhetetlen aduász, amely könnyűszerrel alakíthatja egy család, egy közösség vagy éppen egy vállalkozás sorsát. Utóbbira reflektál a Vérző olaj prédikátora, Eli Sunday (Paul Dano), aki voltaképpen a kapitalizmus olajozott gépezetével fordul szembe. Mindeközben közösség és kollektív trauma párbeszédét segíti elő a Corpus Christi imposztor papja, Daniel (Bartosz Bielenia), akinek lelkész-identitása bár hazugságra épül, őszintén törődik a lengyel falucska embereivel. Azt, hogy a „szakrális képviselője” hogyan nyomhatja rá bélyegét a (világi) társadalom legkisebb egységére, azaz a családra, Ingmar Bergman Fanny és Alexanderje mutatja meg – teszi ezt úgy, hogy választott toposzának kihagyhatatlan „mintapéldájává” válik.

Vérző olaj (Paul Thomas Anderson, 2007)

A Fanny és Alexander eredetileg televíziós minisorozatnak készült, majd később egy 3 és egy 5 és fél órás filmes verzió is született belőle. A hetedik pecséttől az Úrvacsoráig ívelő „bergmani” motívumháló robosztus kollázsa ez, melyben a hit természete, az istenkeresés és istentagadás, de a varázslat utáni vágy szintén megjelenik. A Fanny és Alexander pedig mindezt egy 20. század hajnalán élő burzsoá család történetébe csomagolja. Egy megözvegyült színésznő és két félárva gyermeke kerül – a szigorú princípiumok megtestesüléseként létező lutheránus püspök – Edvard Vergérus (Jan Malmsjö) oltalma alá.

Edvard ellenállást nem tűrő férjjé és mostohaapává avanzsál, radikálisan megváltoztatva családja életét. Szélsőségesen aszkéta szabályrendszere az otthonból börtönt farag, míg a családi kötelékeket félelemmel itatja át. Bergman apja nem mellesleg lelkész volt, de a lehetséges önéletrajzi áthallásokon túl fontosabb az, hogy a rendező nem démonizálja a püspök alakját. Autoriter attribútumai mögött Edvard esendőként és ebből kifolyólag megrendítően emberi karakterként képes visszhangozni bennünk. Hiszen nincs egyedül. Ahogy számára, úgy számunkra is kihívás megtartani az egyensúlyt szent és profán között. (Farkas Boglárka Angéla)

 

A hitehagyott (Paul Schrader, 2017)

A kamera lassan, lépésről-lépésre halad egy gyönyörű fehér templom felé. A jelenet elején még látjuk a templomot körülölelő fákat és a kék eget, ahogy közelítünk isten háza felé úgy lesz egyre félelmetesebb és nagyobb az épület. A nyitójelenet végére a korábban széles perspektívánkat ez a monumentális épület tölti be egyszerre sugallva sziklaszilárd bizonyosságot és minden mást háttérbe szorító kizárólagosságot. Toller atya (Ethan Hawke) fia elvesztése és széthulló házassága miatt dönt úgy, hogy a hitben keres menedéket, munkáját múltja miatt őrlődve, de odaadással végzi. Egy nap találkozik egy hívővel, aki felnyitja szemét a környezetszennyezés visszafordíthatatlan mértékére, ami újabb kérdéseket és kétségeket ébreszt az atyában önmagával és hitével kapcsolatban. Az aktivista férfi érveire Toller atya a saját életét megtartó biblikus válaszokkal és krisztusi példázatokkal felel, ám hitének hajszálrepedései napról-napra nőnek, ahogy egyre jobban ráeszmél a teremtett világ folyamatos pusztulására.

Paul Schrader végletekig lecsupaszított, minimalista filmje Ingmar Bergman Isten keresésének (Úrvacsora, Tükör által homályosan) 21. századi folytatása. A Biblia Isten szavának lenyomata, az ima párbeszéd kezdeményezése vele, ám ezek a csatornák egyirányúak, választ és bizonyosságot sosem kapunk. Az Isten hallgatását követő csendbe pedig egyre hangosabban szűrődik be a külvilág zaja, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Toller atya kétségbeesésében úgy dönt, saját kezébe veszi a világ jobbá tételét, ez a próbálkozás azonban sokkal inkább érződik egy kétségbeesett önmegváltási kísérletnek, mint szilárd meggyőződésnek.

Schrader visszatér a Taxisofőrben bemutatott világtól való elidegenedettség témájához, azonban azáltal, hogy főhősének egy papot választ, az általa felvázolt jövő még reménytelenebbnek tűnik, mint 1976-ban. Ha valaki Isten földi helytartójaként elveszti hitét az üdvözülésben, akkor kibe kapaszkodhatunk még? Ethan Hawke döbbenetes erejű alakításában ott rezonál a 21. századi ember teljes értékválsága. (Dunai Marcell)

 

Mindent anyámról (Pedro Almodóvár, 1999) / Ágnes, az Isten báránya (Norman Jewison, 1985)

Az isteni, az egyházi élet megértését a világi élettel való szembehelyezkedés, leválasztás helyett meg lehetne közelíteni a világi élet folytatólagos, tagadhatatlan jelenlétével. Mint ahogy isten szentségében is minden apáca lélegzik, eszik, s a vágy is felébred bennük. A filmművészet világi élet és szakrális együtt lélegzésének kérdését előszeretettel az extrém felől közelíti meg, s előfordul, hogy nem áll meg azoknál az eseteknél, amikor a vágy, az ellentmondás gondolat formájában jelenik meg, elmerészkedik addig, ahol már tettlegesség és következmények vannak. Egy apáca terhessége és gyermekáldása mégsem az extremitása miatt érdekes kérdés, hanem azok miatt a gondolatok miatt, amiket a nőket, a hívőket, az anyákat, az összes embert körbe ölelik. Hiszen a szakralitás egy válaszlehetőség, az élet és a halál pedig az örök kérdés, s itt találkozik a világi és a szent, hiszen mind a megszületés és meghalás fordulatai közt lélegeznek csupán, és ezen adott idő alatt keresik a válaszokat.

Mindent anyámról (Pedro Almodóvár, 1999)

Pedro Almodóvar 1999-ben a Mindent anyámról című filmjében sikeresen a végletekig fokozta a helyzetet, ugyanis a Penélope Cruz játszotta Rosa nővérnek egy nála jóval idősebb, HIV-fertőzött transzvesztitától lesz gyereke. Rosa nővér karaktere mégse veti le magáról az ártatlan segítő szeretetteljességét. Bár az is tény, hogy a film nem is erre fókuszál, a Mindent anyámról egyszerűen nőkről, anyákról, nővé vált férfiakról és a mindennapi élet csatáiról mesél, melyben a mindenkit sújtó halál ellenére is akadnak győzelmek.

Ágnes, az Isten báránya 1985-ben Jane Fonda, Meg Tilly és Anne Bancroft remeklésével sokkal inkább a bűn felől közelíti meg a terhes apáca esetét, hiszen ott egy pszichiáter vizsgálja, ki felelős a megfojtott újszülött haláláért, s azt, hogyan eshetett teherbe a teljesen megközelíthetetlen zárdában élő apáca, aki úgy tűnik, még csak nem is igazán érti a világ dolgait, beleértve a gyermek fogantatásának folyamatát. Ám, miközben a gyilkossági ügy nyomozása folyik, Ágnes mindvégig nem pusztán naivnak, de teljes mértékben ártatlannak is, szinte éterinek tűnik. Ebben a filmben egyszerre törik össze minden, aminek érinthetetlennek kéne lennie egy apáca életében, s marad mégis meg valami rendkívül szilárdan és megostromolhatatlanul Ágnes bűnös-bűntelen létezését látva. De ahogy Almodóvar sem pusztán egy esetre koncentrált, Norman Jewison is ügyesen kibővíti a képet, s nem csak Ágnesét, de a mellette álló nők életét is fokozatosan felderíti. Így kapunk egyszerre az egyháziból, a világiból, míg végül csak őket látjuk, a nőket, az embereket. (Keller Mirella)

 

Egy apáca története (Fred Zinnemann, 1959) / Ida (Pawel Pawlikowski, 2013)

Az apácafátyol nehéz teher, ezt belátni, felvállalni, netán a fogadalmat visszavonni viszont igazi tabu. A filmeseket érthető módon izgatja az az ellentmondás, hogy fiatal, gyönyörű és életerős nők miért mondanak le önként a világi élet örömeiről, majd mit tesznek olyankor, ha a külvilág mégis megkísérti őket, illetve olyan indulatokat, szenvedélyeket fedeznek fel magukban, amelyek a kolostori élettel összeegyeztethetetlenek. A klasszikus Hollywood egyik oszlopos rendezője, Fred Zinnemann és az utóbbi években szárnyra kapó lengyel Pawel Pawlikowski is a történelmi eseményekkel kapcsolja össze a hősnői megingását és útkeresését – a két út hasonló, mégis másfelé tart.

Egy apáca története (Fred Zinnemann, 1959)

Az Egy apáca története Audrey Hepburn által alakított belga főszereplője az első pillanattól kezdve küzd a rend szigorú elvárásaival: mindent megtesz, hogy alkalmazkodjon az engedelmesség, szerénység, alávetettség eszméihez, mégis újra és újra előtörnek az elnyomott, természetes, világias ösztönei és érzelmei a különböző válaszútjain, krízishelyzeteiben. A büszkeség, az orvostudományi ambiciózusság vagy a düh viszont nem fér össze az apácaléttel még a második világháború árnyékában sem. Ezzel szemben az Ida hősnője novíciaként boldogan végigmenne az apácává válás útján, ám sosem látott nagynénje felbukkanása kizökkenti ebből, a saját származásának és a családja tragédiájának megismerése új impulzusokat ébreszt benne a saját múltjával és jelenével is küzdő kommunista Lengyelországban. Zsidóságával szembesülve Ida lába alól kicsúszik a talaj, miközben a sosem ismert világi élet (a férfiak, az alkohol, a csinos megjelenés) szele is meglegyinti. A két film azonban más döntéssel ajándékozza meg a hősnőit: előbbi a kilépést, utóbbi a visszatérést választja, és mindkét befejezés így érződik hitelesnek, helyénvalónak. (Gyöngyösi Lilla)

 

Sleepers – Pokoli lecke (Barry Levinson, 1996)

Hál’ Istennek az ezen a listán szereplő, meglehetősen vegyes ábrázolásmódok mellett vannak remek filmek, melyekben a „jó papot”, vagyis az egyháznak azt a képviselőjét szerepeltetik, aminek eredetileg szánták ezt a karaktert. A jó pap viszont nemcsak arról ismerszik meg, hogy holtig tanul, hanem arról is, hogy mindig ott és akkor, úgy és olyan mértékben segít, amennyire szükség van rá. Nemcsak a templomban, hanem otthon, a rakparton vagy épp egy kosárlabdapályán is számíthatunk rá. És a prédikálás mellé nemcsak bort iszik, hanem sört, whiskey-t vagy gin-tonikot is, és még egy-egy cigarettára is rágyújt, hisz ő is csak ember.

Sleepers – Pokoli lecke (Barry Levinson, 1996)

Ettől még senki sem vitatná, hogy például a Gran Torino fiatal Janovich atyája (Christopher Carley) az egyik legkitartóbb és legszelídebb pap, akit valaha filmen ábrázoltak. Vagy hogy Elia Kazan nyolc Oscart és négy Golden Globe-díjat bezsebelő klasszikusa, A rakparton Barry atyája (Karl Malden) egy egész társadalmi réteg élő lelkiismereteként szállt szembe a mindenkit elnyomás alatt tartó kikötői maffiával. Vagy akár hogy az Ádám almái meglehetősen deviáns, Mads Mikkelsen által remekül megformált Ivan tiszteletesének módszere ne szelídített volna meg végül egy keményvonalas, saját magát is gonosznak valló neonácit.

Ám talán még az említetteknél is emlékezetesebb Robert De Niro Bobby atyája a Sleepers – Pokoli lecke című, 1996-os Barry Levinson filmben. A többek között Brad Pitt és Kevin Bacon mellett brillírozó De Niro karaktere nem akarja hagyni, hogy a nála ministráló, és vele szabadidejükben is sokat lógó tizenévesek bármi rosszba keveredjenek a New York-i Pokol konyhájában. Ám idővel eljön az a pont, amikor döntenie kell: az igazsághoz ragaszkodik, vagy segítséget nyújt rászoruló oltalmazottainak. Lehet-e egy hamis tanúzásra kért papot pozitív hősnek feltüntetni? Lehet-e jól választani Istennek tett ígéret megszegése és barátaink cserbenhagyása között? Egyáltalán, kijöhet-e bárki győztesen a moralitás és a jogosnak vélt bosszú csatájából? Súlyos kérdések, hozzá illő megterhelő válaszokkal, melyek után mindenki eldöntheti magának, valóban ilyen-e egy jó pap. (Hancsók Barnabás)

 

Apáca show (Emile Ardolino, 1992) / A muzsika hangja (Robert Wise, 1965)

Amikor Charlie (Bud Spencer) megkérdezi Susan nővért az …és megint dühbe jövünk című Spencer-Hill örökzöldben, hogy miért nem ment férjhez soha, és azt a választ kapja, hogy mert a nővér Krisztus jegyese, adódik a kérdés: vajon egy ilyen szent életet szabad-e vígjátékokban megjeleníteni? Hogy ne legyen blaszfémia, ne legyen megcsúfolása az apácák elhivatottságának. Szerencsére a filmművészet tud érzékeny lenni akkor is, ha vígjátékokról van szó, így találhatunk példát a szórakoztató apácákról.

Talán a legismertebb vígjáték apácákról az Apáca show és annak folytatása, az Apáca show 2. – Újra virul a fityula (meglátásom szerint minden idők legjobb magyar címadásával), melynek csavarja, hogy egy lokálénekesnő (Whoopi Goldberg) kénytelen meghúzni magát egy zárdában, mert szemtanúja volt egy gyilkosságnak. Persze akadnak beilleszkedési gondjai, elvégre aki Renóban szórakoztatta a közönséget kaszinókban, csillogó ruhákban és sminkben, annak nem igazán van vágya a puritán életre. De természetesen sokat tanul az apácáktól, és sok mindent megtanít nekik. Alapvetően attól szórakoztató az Apáca show és a második része is – amelyben egy tönk szélén álló iskolát ment meg a bezárástól azzal, hogy énekkart alapít, és persze versenyt nyer a gyerekekkel –, hogy bár viccelődik a zárda szigorúságával, de sosem válik otrombává, mindig emberiek és szerethetőek maradnak a karakterek. Együtt ismerjük meg őket a főszereplővel, és betekintést nyerhetünk zárt, de annál több lelki töltést adó világukba.

Apáca show (1992-1993)

Hasonlóan érzékeny Julie Andrews és zárdabéli társainak képe A muzsika hangjában (1965), akik szintén szentséges életet élnek, de ott bujkál bennük az emberi vágy is. Maria (Andrews) nagyon szeretne kifogástalan apáca lenni, de mindig máshol jár az esze, míg végül a zárda főnöknője bocsátja útjára, mert hiába nem világi dolgokkal foglalkozik, mégis képben van azzal, kinek való a zárdai élet.

A Csendőr-filmek (Louis de Funes Lütyőjével a főszerepben) is kaptak egy bolondos apácát, aki mindig akkor bukkan fel a motorjával vagy a rozzant autójával, mikor épp üldözőbe kell venni valakit, és mindig boldogan koccolja le a falakat vagy veszi be a halálkanyarokat. Ebben már semmi szentséges nincs, de legalább Lütyő minden alkalommal tanul mellette egy imát az életben maradásért. Lehet tehát apácákról szórakoztató vígjátékot készíteni, csak meg kell találni az egyensúlyt szentség és móka közt. (Kovács-Moldován Tünde)

 

Dekameron (Pier Paolo Pasolini, 1971) / Ördögök (Ken Russell, 1971)

Az ábrázolás azonban nem mindig akar tisztelettudó lenni. A történelem, mint ahogy a vele együtt élő kultúrának is megvannak a maga korszakai, amikor az emberek és a művészek szembefordulnak, és erősebb kritikai éllel szemlélik az előző érát meghatározó erőket. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, az intézményes vallás szempontjából ilyen volt a reneszánsz vagy a felvilágosodás korszaka, a modern időkben pedig már elég gyakran váltogatják egymást a nézőpontok.

A reneszánsz egyik legjelentősebb alkotása Boccaccio Dekameronja, ami szatirikusan tekint a középkor világképére, azzal szemben leginkább a földi örömök mellett teszi le a voksát. A Dekameron történetei közül nem egy játszódik egyházi körökben, és ezek közül jó néhány átkerült a neves olasz rendező, Pasolini adaptációjába is.

Ördögök (Ken Russell, 1971)

A történetek inkább exploitation szerűen, a maguk pajzán pajkosságával adnak elő már-már bohózatba illő jelenetet. Ilyen például a fiú „meséje”, aki némának és bolondnak adja ki magát, hogy könnyebb földműves munkát kapjon a zárdában, ott, ahova egy átlag férfi nem léphet be. Az apácák pedig ki is használják azt, hogy a férfi együgyű és nem tud beszélni, vagyis elkezdenek egymás után vele hálni, miközben a szerencsétlen a végkimerülés határára kerül. Vagy ilyen a pap története, aki cseles „varázslathoz” folyamodik, hogy meghágja barátja feleségét.

Ugyancsak ’71-ben készült el Ken Russell Ördögök című alkotása, Aldous Huxley regénye nyomán. Russell alkotásában már nyoma sincs az iróniának, az apácák által megvádolt pap történetét már a szexuális túlfűtöttség és frusztráció erőteljes ábrázolása határozza meg. Leginkább ez az irányvonal határozza meg az exploitation mozik többségét, ahol külön alműfaj alakult ki ennek a fura fétisnek, amelyben apácák és papok a szexuális vágy alanyai és/vagy tárgyai. (Németh Barna)

 

Stigmata (Rupert Wainwright, 1999)

Számos vallási gyülekezet – többek között a katolikus és az ortodox egyház, a buddhizmus, a hinduizmus és az iszlám egyes irányzatai – előírja papjainak a cölibátust, a szexuális önmegtartóztatást. A vallási fogadalom erősen megosztó, nem véletlen, hogy a protestáns egyházakban nincs is ilyen, sőt az utóbbi évtizedek pedofília botrányai nyomán sok meggyőződéses katolikus is felszólalt – az egyébként bibliai alappal nem rendelkező – papi cölibátus felülvizsgálata mellett.

A téma kényességénél fogva a filmalkotók képzeletét is foglalkoztatja, így a szerelmes és szenvedélyes pap alakja újból és újból mozgóképi feldolgozást kap, annál is inkább, mert egy nőtlenségi fogadalmat tett férfi már a puszta ténytől, hogy elérhetetlen, ellenállhatatlanná válik. Ki rugdosná ki az ágyából például Lenny Belardót (Jude LawAz ifjú pápa) vagy a Fleabag szerelmes papját (Andrew Scott)? A Tövismadarak szuperszexi Ralph de Bricassart-járól (Richard Chamberlain) már nem is beszélve.

Stigmata (Rupert Wainwright, 1999)

A szerelem mindent felülíró ereje, az isteni kegyelem vagy a lemondásokkal járó önmeghaladás kérdései körül forognak rendszerint a témát feszegető alkotások. A problémakör egyébként nemcsak a nyugati filmeseket izgatja: az indiai Pan Nalin hasonló kérdőjelek mentén mutatja be egy buddhista szerzetes küzdelmeit a 2001-es Szamszára című filmben.

Bár valamennyi fent említett mű hozzátesz a diskurzushoz, számomra mégis Rupert Wainwright méltatlanul alulértékelt horrorja, az 1999-es Stigmata közelítette meg legizgalmasabban a témát. A történetben a szuperszexi Andrew Kiernan (Gabriel Byrne), a Vatikán nyomozója egy pittsburghi fodrászlány (Patricia Arquette) esetét vizsgálja, akin annak ellenére jelentkeznek stigmák, hogy nem hívő katolikus. A nyomok egy elhallgatott tanításhoz vezetnek, amelynek részeként a lányhoz egyre közelebb kerülő Kiernan atyának – sok mással egyetemben – a saját szexualitásához való viszonyát is újra kell értékelnie. (Molnár Kata Orsolya)

 

Kétely (John Patrick Shanley, 2008)

A Katolikus Egyház pedofilbotrányai már általánosan tudott tények, melyek bejárták a világot és örök stigmát égettek a fekete reverendába. Az ebből fakadó traumáról szólt Francois Ozon Isten kegyelméből című alkotása is, a legnagyobb sikert a téma feldolgozása kapcsán azonban egy olyan film aratta le a Spotlight képében, mely elsősorban az újságírás és az oknyomozás fontosságának oltárán gyújtott mécsest.

Kétségtelenül az egyik legjobb film az egyház botrányával kapcsolatban a Kétely. John Patrick Shanley nem a lehetséges áldozat vagy az ügyet feltáró publicisták szemszögéből láttatja a helyzetet, hanem egy katolikus iskola három fontos alakján keresztül. Az Amy Adams által alakított fiatal apáca tanárnő a szélsőségesen konzervatív Aloysius nővér (Meryl Streep) vezetése alatt dolgozik, a plébániára azonban egy karizmatikus, világi pap érkezik Flynn atya (Philip Seymour Hoffman) személyében, akinek nem titkolt szándéka az iskola megreformálása, a szigor csökkentése és a bizalom növelése. Míg az iskola diákjainak és tanári karjának bizalmát el is nyeri, Aloysius nővér felfigyel pár apró jelre, melyek után keresztes hadjáratot indít a férfi ellen: mondván, az viszont folytat az egyik ministránsfiúval.

Kétely (John Patrick Shanley, 2008)

Shanley trükkje, hogy a filmben többféle azonosulási pontot is ad, miközben mindegyiket rendre el is ragadja tőlünk. A Kétely nem nyújt feloldozást, ezzel jelezve azt, hogy olykor nincsenek válaszok, és pusztán a saját belső hangunk az egyetlen, ami mutatja, merre tovább. A film bemutatja, hogy a hit és a kétség, bár ellentétes jelenségek, mennyire egy tőről fakadnak. Különösen érett módon közelíti meg a film az egyházi zaklatás témáját, mindenféle oldalt megmutatva – még olyat is, amit nem merünk látni.

Flynn atya egyszerre a bigott és fejlődésre képtelen egyházi működés reformere, és egy tisztátalan, bűnös férfi; az egyetlen őszinte ember a szobában, és az, aki a legügyesebben hazudik mind közül; a legnagyobb ígéret és egy óriási csalódás. Hoffman következetes alakítását a film mindig újabb fénytörésből szemléli – hogy mi az igazság vele kapcsolatban, azt talán sose tudjuk meg: az igazi kérdés azonban, hogy merünk-e élni a kétellyel. (Szécsényi Dániel)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya