Magazin

A fülön túl – Vincent Van Gogh arcai a filmvásznon

A Velencei Filmfesztiválon debütált Julian Schnabel filmje, az At Eternity’s Gate, amely Vincent van Gogh arles-i időszakát dolgozza fel Willem Dafoe-val a főszerepben. Ennek apropóján tekintettem át az eddigi fontosabb van Gogh-ábrázolásokat.

Vincent van Gogh (1853-1890) különösen szerencsétlen életű festő volt: életében nem ismerték el művészetét, öccse, Theo tartotta el, mindössze egyetlen képe kelt el pénzért (holott Theo műkereskedő volt). Sehol nem találta a helyét, magányos volt, különböző lelki betegségekkel küzdött, végül 37 évesen öngyilkos lett – az utókor szemében viszont a posztimpresszionizmus egyik legfontosabb alakjává vált. A drámai életút számtalan játék- és dokumentumfilmet ihletett (az IMDb 200 tételt számlál), a lista pedig folyamatosan bővül: idén Julian Schnabel készítette el a saját változatát. Nagy kérdés volt, hogy az At Eternity’s Gate milyen megközelítésben értelmezi a főszereplője személyiségét, és mit ad hozzá az eddigi van Gogh-ábrázolásokhoz? Mindenképpen az új mű mellett szólt, hogy a Mielőtt leszáll az éj és a Szkafander és pillangó rendezőjeként Schnabel jól ért a drámához, ami pedig a holland festő életét is áthatja. Végül kiderült, hogy az At Eternity’s Gate a kézenfekvőnél sokkal ravaszabb megközelítést választott – de erről majd később.

A Vincent van Goghról szóló filmekből hetet emeltem ki, és aszerint elemeztem őket időrendben, hogy milyennek láttatják főhősüket. Mártír, nehéz természetű lázadó, örökké kínlódó nyomorult vagy csendes kívülálló? Ahány film, annyi magyarázat arra, hogy ki is állt a vakító sárgák és mámorító kékek mögött.

Van Gogh, a kép (Alain Resnais: Van Gogh, 1948)

Alain Resnais (Tavaly Marienbadban, Szerelmem, Hirosima) számos művészeti témájú rövid dokumentumfilmet, művészportrét készített pályája első felében. Ezek közé illik a rövidfilmek kategóriájában Oscar-díjat nyert Van Gogh is, amelynek különös vállalása, hogy kizárólag a festményei felől magyarázza a festő életét, a képek témájából, hangulatából von le következtetéseket Vincent van Goghra nézve. A film tehát festmények és gondosan megválasztott festményrészletek montázsa, és annak ellenére idézi meg pontosan a festő alakját, hogy ő legfeljebb a portréin keresztül tűnik fel.

Így mutat Van Gogh fekete-fehérben…

A kétségtelenül szuggesztív, expresszionista montázsokat, drámai kísérőzenét és Claude Dauphin patetikus, vádló hangú narrátorát bevető film alapján van Gogh zseni volt, aki egész életében szenvedett a magánytól, szegénységtől és a világ közömbösségétől. Egy meg nem értett, tragikus hős, akit meg sem érdemelt a környezete. Resnais filmjének egyetlen behozhatatlan hátránya, hogy fekete-fehér – ennek ellenére bravúros, hogy van Gogh színei nélkül sikerül bemutatnia a világát.

Van Gogh, a lobbanékony (Vincente Minnelli: A nap szerelmese, 1956)

Resnais filmjével ellentétben A nap szerelmese tobzódik a színekben – máig az egyik legmámorítóbb van Gogh-színáradat az övé, ráadásul számos szekvenciája reprodukciók montázsában gyönyörködtet. Vincente Minnelli adaptációja (Irving Stone regénye alapján) a klasszikus Hollywood iskolapéldája: világos drámai tetőpontok és derűs, sőt, egyenesen vidám feloldások követik egymást. Kirk Douglas lenyűgöző alakításában van Gogh egy nehéz természetű, lobbanékony, de jóravaló figura, akit egész életében a kielégítetlen tettvágy mozgat – csakhogy sehol sem tud kiteljesedni. Jellemző, hogy A nap szerelmese (a kevés kivétel egyikeként) van Gogh misszionáriusi próbálkozásánál kezdi a történetet – amelynek kudarca szépen megágyaz a festő későbbi hányattatásainak; a filmben hangsúlyosak az utazásjelenetek. Van Gogh mindenhonnan kilógó habitusa jól kidomborodik az Anthony Quinn játszotta Gaugain mellett – csupán néhány jelenetük van együtt, de a két figura között izzik a levegő.

Furcsa, hogy A nap szerelmese csak tíz percet (!) szentel a festő utolsó életszakaszának, Auvers-nek és Dr. Gachet-nak, az öngyilkosságot pedig mindössze egy zajos falusi mulatságra vezeti vissza. A kor kívánalmainak megfelelően szemérmes, de klasszikus drámaként kiválóan működő film ennek ellenére máig élvezhető.

Van Gogh, a nyomorult (Robert Altman: Vincent és Theo, 1990)

Vincent van Gogh 1890-ben halt meg, halálának századik évfordulóján pedig megszaporodtak a róla szóló filmek. Kissé talán meglepő, de Robert Altman is hozzányúlt a témához – a tőle megszokott tragikus iróniával ábrázolva van Goghot és öccsét. A Vincent és Theo ugyanis kettős portré, amely egymással párhuzamosan, egyformán hangsúlyosan ábrázolja a két testvér életét – jól körülhatárolható ellentétpárokra húzva rá a történetüket. Vincent, a szegény, de szabad, a saját álmainak élő, lelkileg gyenge művész és Theo, a jómódú, de a polgári konvenciók rabságában vergődő, testi beteg (szifiliszes) műkereskedő. Altman filmje lassú dráma, amelynek középpontjában van Gogh nyomorúsága, nyugtalanító őrülete és kiszámíthatatlansága, de elsősorban a Theóval való, konfliktusokkal terhes, mégis elképesztően szoros kapcsolata áll.

Van Gogh, a szótlan (Maurice Pialat: Van Gogh, 1991)

Maurice Pialat francia alkotása azért lebilincselő, mert teljesen más a megközelítésmódja, mint a többi bemutatott filmé. A Van Gogh a festő életének utolsó hónapjaira, Auvers-re koncentrál. A nyugodt stílusú, szenzációmentes, „anti-melodrámai” indíttatású műből hiányoznak a nagyjelenetek, helyettük a józan realitás uralkodik. A füllevágásról például elhangzik, hogy nem is látszik a nyoma. Jacques Dutronc énekes-színész előadásában Van Gogh sovány, szótlan, magának való, önironikus figuraként jelenik meg, aki saját magát sem érti, csak próbál ellavírozni az életben.

A film a társasági élete, a környezetével való kapcsolata felől ábrázolja a festőt, aki kedveli a bordélyházakat, nem találja a hangot az öccsével és viszonyt kezd Gachet doktor kamaszlányával (amit a többi film legfeljebb sejtet). A Van Gogh észrevétlenül szippant be a természetességével, a századvégi szociális élet kellemességeinek ecsetelésével, miközben mégis folyamatosan készíti elő az elkerülhetetlen véget (az öngyilkosság nem meglepő módon szintén kamerán kívül történik). Pialat filmje akkor is tud újat mondani, ha már úgy érezzük, mindent tudunk van Goghról.

Van Gogh, a levélíró (Andrew Hutton: Van Gogh: Szavakkal festve, 2010)

Bár a legtöbb van Goghról szóló filmben utalnak a festő és öccse sűrű levelezésére, Andrew Hutton különleges vállalása, hogy kizárólag a levelek szövegéből építi fel a dokumentumfilmjét. Az ötlet két ok miatt működik jól: egyrészt amit van Goghról tudunk, azt szinte kizárólag ezekből a levelekből tudjuk, hiszen a festő fiatalkora óta (amire szintén ritkaságként ez a film alapos figyelmet fordít) naponta írt Theónak. Másrészt Vincent van Gogh levelei igazán költőiek – innen a film jogos címe. Vincent igyekezett az ihlető környezetet, a káprázatos természet színeit a leveleiben tolmácsolni Theónak; a film alapján azt mondhatjuk, hogy sikerrel.

A festő szerepét Benedict Cumberbatch játssza, aki könnyedén beillesztette a néhány vonással megrajzolt figurát a védjegyévé vált intelligens szociopaták közé. Ettől függetlenül és a tévéfilmes kötöttségek ellenére van Gogh életre kel a filmben – a levelekből gyönyörű monológok és hiteles párbeszédek váltak, a film színvilága pedig korábban sosem látott élénkségben pompázik. Valóban informatív, de ugyanakkor könnyen befogadható van Gogh-alapozónak Hutton filmje tökéletesen megfelel.

Van Gogh, az emlék (Dorota Kobiela és Hugh Welchman: Loving Vincent, 2017)

Ki volt valójában Vincent van Gogh? Ezt a kérdést boncolgatja egy krimi keretei között a technikailag is bravúros Oscar-jelölt animációs film, a Loving Vincent. Dorota Kobiela és Hugh Welchman művében a festő utolsó, auvers-i életszakasza tárul fel a kézbesítetlen levél körüli nyomozás hatására. Van Gogh tehát már nincs jelen, csak mások elbeszéléséből, sok eltérő szemszög elfogult és torz megítéléséből sejlik fel rejtélyes alakja. Nincs jelen, és mégis jelen van: a Loving Vincent ugyanis elképesztő vállalkozásként van Gogh festményeit festette meg újra, ezek elevenednek meg animációként.

A káprázatos képsorokkal szemben a múlt flashbackjei fekete-fehérek, ami egyértelműen van Gogh kitörölhetetlen örökségét élteti. A film üzenete, hogy van Gogh után már kizárólag úgy lehet látni a világot, ahogyan ő látta; hiába nem ismerték el őt éltében, a jövő mégis őt igazolta. A Loving Vincent kissé talán vontatott, a stílusa pedig annyira intenzív, hogy megnehezíti a befogadást, és mégis: a film nemcsak méltó van Gogh-hoz, hanem egyenesen ódát zeng a különös és kiismerhetetlen festő művészetéhez.

+1 Van Gogh = Martin Scorsese (Akira Kuroszava: Álmok, 1990)

Élete egyik utolsó művében az idős Akira Kuroszava a saját álmait filmesítette meg; a nyolc epizód egyikében pedig felbukkan Vincent van Gogh. Bár az Álmok jó pár szegmense könnyen dekódolható, a japán hiedelemvilágra vagy Kuroszava élettörténetére rímel, a Varjak (Crows) nem tartozik ezek közé. Bizonyos szempontból művészi ars poetica kinyilatkoztatásáról van szó, hiszen a történet szerint egy fiatal japán festőművész van Gogh képeit tanulmányozva bekerül a nagy előd festői világába és konkrét képeibe (a színpompás speciális effekteket George Lucasnak köszönhetjük), majd találkozik vele magával is.

Van Gogh (Kuroszava kifejezetten Martin Scorsese számára írta a szerepet) nem bizonyul túl beszédesnek, de azt elmondja, hogy a festéshez alaposan megfigyeli a világot, aztán „dolgozik, mint egy gép”. A nagy nyugati mester tanácsait a fiatal japán alteregó hallgatná még, de elveszíti őt szem elől. A szimbolikán túl tehát Kuroszava és Scorsese pár percben a van Gogh-ábrázolások szintézisét nyújtja: egy öntörvényű, tettvágytól hajtott, szűkszavú van Goghot jelenítenek meg, aki azért vágta le a fülét, mert nem sikerült szépen ábrázolnia az önarcképén. Ekkora áldozatot igazán meg lehet hozni a tökéletes műalkotásért, üzeni az Álmok.

Összességében elmondható, hogy Vincent van Gogh személye a legtöbb alkotó szemében üres vászon, amelyre azt festhetnek fel, amit szeretnének. Amiatt, hogy van Goghot életében kevéssé ismerték el, néhány életrajzi tényen túl alig tudunk róla, magáról, a személyiségéről valamit. A rendezők a saját van Gogh értelmezéseiket, leggyakrabban a romantikus, szenvedő művész kliséjét húzzák rá, ezzel is megerősítve a közvélemény felé is az őrült, füllevágó festő karakterét. Ezzel száll szembe radikálisan Julian Schnabel, az At Eternity’s Gate rendezője, amikor minden rárakódott sallangot letörölve a művészi látásmódja felől próbálja bemutatni van Gogh életét. Az At Eternity’s Gate nem életrajzi film, ezért nem kötik az unásig ismert, kötelező körök sem, szabadon és bátran játszhat a modern festészet egyik legfontosabb alakjával. Willem Dafoe pedig egy józan, de tehetetlen Vincent van Goghot tár elénk, amire eddig nem volt példa. Kritikánk az új filmről hamarosan érkezik!

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com