Magazin

A jelenben ragadtunk, avagy régen minden jobb volt?

Mi lenne, ha hirtelen a jövőben ébrednél? Egy jövőben, ami teljesen más, mint a jelened. Sok alkotás játszadozott ezzel a gondolattal, mi pedig összeszedtük pár kedvencünket.

A napokban debütált An American Pickle című mozi azzal a gondolattal játszik el, hogy a főszerepet játszó Seth Rogan karaktere száz évvel később ébred, vagyis a huszadik század elejének keményen dolgozó embere találkozik a következő évezred világával. 

Természetesen nem új a gondolat, ezzel az alapötlettel sok film eljátszott már a világ minden tájáról, a legkülönfélébb stílusban. Nem csoda, hogy nagy a szórás, hisz maga az alapkoncepció is sok mindenre alkalmas: szembesítheti a kor emberét azzal, hogy jutott el odáig; szembeállíthatja a két korszak értékeit; eljátszhat a “mi lenne, ha” vagy a “mi lett volna, ha” gondolatával. 

Rengeteg opció van, rengeteg ilyen alkotás készült, amikből most mi kiválasztottuk néhány kedvencünket elsősorban arra fókuszálva, mennyire sokszínű lehet a koncepció.

A majmok bolygója (Franklin J. Schaffner, 1968)

Kezdjük is rögtön a téma – vagy inkább motívum – egyik klasszikusával, ami nem csak hogy rögtön csavart is egyet az elképzelésen, de pontosan ezzel a fordulattal prezentálta a filmtörténet egyik legtöbbet emlegetett meglepetését. Természetesen hatalmas spoiler következik, de egyelőre még ne menjünk el a záró képsorokig.

A Charlton Heston játszotta asztronatuta, George Taylor egy űrbéli küldetést követően zuhan vissza a földi valóságba. Persze ezt ő nem tudja, hisz az a bolygó, amire visszaérkezett, egy cseppet sem hasonlít arra, amit elhagyott. Nem, hiszen ezen a planétán nem az ember az uralkodó faj, hanem az embereket legfeljebb rabszolgaként tartó majmok. Ne feledjük, a film abban a korban zajlott, amikor már javában ment az erőfitogtatás a Föld két szuperhatalma között, így a történet egyszerre két metaforát is nyújtott a nézőknek.

Egyrészt megmutatta, mennyire törékeny is egy kultúra, hogy még a legstabilabbnak tűnő civilizáció is pengeélen táncol. Másrészt megmutatta, mennyire esendőek is a földi fajok: hiába vagy csúcsragadozó, a természet mindig megalkothat egy újat. Elég egy apró változás, a sok millió variáns közül pont az, ami elhozhatja ezt a változást. Nyilván, a néhány évtizeddel később elkészült eredettörténet mindent megmagyarázott, de a kor nézőjének még csak ez a bizonytalanság volt, hogy elég egy “téli álomból felébredni” és talán minden más lesz. (Németh Barna)

Heves jeges (Edouard Molinaro, 1969)

Az 1960-as évek Európában nem annyira a filmvígjátékok, sokkal inkább a modernista mozi aranykora volt. Az évtized végén mégis hatalmas sikert ért el egy francia slapstick comedy, bugyutácska, már-már operetti történettel, bájos fordulatokkal, csipetnyi társadalomkritikával, egy színészlegendával a főszerepben. Kvázi-időutazós sztorijának fókuszában egy jó vágású egykori aranyifjú, Paul Fournier (Bernard Alane) áll, aki miután 65 évet tölt a jégbe fagyva, az elbeszélés jelen idejében ébred, teljes amnéziában. Szerencsétlenségére egyetlen élő rokona Frankhon talán leghülyébb gyártulajdonosának (Louis de Funès) felesége (és annak családja). Az abszurd képletet tovább bonyolítja, hogy az őt befogadó pereputty úrnője a tulajdon unokája. A felfoghatatlan valóságot – az eltelt időt – sokáig titkolják a felolvadt örökifjú előtt, és ennek jegyében századeleji stílusban rendezik át a család villáját és környezetét.

Edouard Molinaro 1969-es rendezése, a Heves jeges telis-tele van egymásból kibomló humoros helyzetekkel, melyek a helyzetkomikum működési mechanizmusának megfelelően láncreakció módjára robbannak be. A másik korba történő kalandozás korai klasszikusává és évtizedek óta idézett kultuszfilmmé mégsem fenti erényei miatt vált. Az idősödő, de színészi szempontból még jócskán ereje teljében lévő korszakos komikuszseni, Louis de Funès a jellemkomikum össze ziccerét kérlelhetetlenül kihasználva sziporkázza végig a filmet. Az a Funès, akit a mi Radványi Gézánk fedezett fel, és akit a nagy Francois Truffaut is rajongásig szeretett. Amiben pedig utolérhetetlen: a vég nélkül handabandázó kisember francia prototípusát megteremtő grimaszmester, Fufu ezt a könnyed kis semmiséget egyszerre teszi földközelivé, átélhetővé és szórakoztatóvá. (Szabó Zsolt Szilveszter)

Good bye, Lenin! (Wolfgang Becker, 2003)

A rendszerváltás legnagyobb abszurdja éppen a békés átmenet volt, hogy az átlag felhasználó számára legtöbb helyen leginkább egyik pillanatról a másikra történt minden. Ami az egyik pillanatban teljesen természetes volt, hiszen abban a szocializmusban éltünk, az másnapra vérciki vagy kínosan vicces lett.

Pláne, ha az ember anyja hithű kommunista, és azon kevesek közé tartozik, akik nem kívánják a rendszer végét. Alex (az itt végleg berobbanó Dániel Brühl) éppenséggel ilyen srác volt a ‘80-as évek végén Kelet-Berlinben, amikor anyukája egy szívinfarktus miatt kómában töltötte a fal leomlását és mindazt, ami ezzel együtt járt. Nincs más hátra, mint 79 m2-en, az otthon fekvő anya egészségét védve az időközben megérkezett kapitalizmus árnyékéban megteremteni a létező szocializmust.

Ebben a filmben az időutazás tehát csak a képzeletben zajlik, mondhatjuk úgy is: nosztalgia. 14 évvel a berlini fal lebomása után érthető hajtóerő, sokak számára nyilván a legnagyobb moziba hívó szó volt. A film humorát azonban sokkal inkább az az ellentmondás adta, milyen hirtelen és gyorsan változott meg az élet. A Spreewald uborkát felváltotta a Burger King és a Coca-Cola, a Wartburgot az Opel, de egyáltalán miért viszik el a Lenin szobrot? (Sergő Z. András)

Időbevándorlók (Anne Bjørnstad és Eilif Skodvin, 2019)

A filmtörténet során nem egyszer megesett, hogy néhányan a múltból a jelenünkbe érkeztek, arra azonban 2019-ig kellett várni, hogy a jelenség tömegével megessen, méghozzá Anne Bjørnstad és Eilif Skodvin 6 részes sorozatában, azIdőbevándorlókban. A történet szerint világunkban egyik pillanatról a másikra emberek bukkannak fel a múltból, méghozzá a történelem három különböző korszakából. Az ötlet brilliánsan egyedi, a feltárt probléma mégis ismerős: ugyanis a migráció jelenségének időbeli kivetülését jeleníti meg. Hogy hogyan sikerül az eltérő korok embereinek együtt élnie egy vikingkori harcosnő (Krista Kosonen) és egy 21. századi rendőr (Nicolai Cleve Broch) közös gyilkossági nyomozásán keresztül ismerhetjük meg. 

Egy olyan korban, amikor a migráns szitokszó, különösen izgalmas az a gondolatkísérlet, amiben – hiszen a bevándorlók térben azonos helyről érkeznek – nem a kulturális eltérések, hanem az eltérő korokból adódó tudás- és hitbéli különbségek jelentik a kihívást. A migrációval meghúzott párhuzam remek lehetőség az alkotóknak, hogy szatirikus formában mondjanak kíméletlen társadalomkritikát és hogy az amúgy elég sötét tónusú alkotásba humort csempésszenek. Egymásnak feszül a technika és nomád élet, a tudomány és a Valhalla, mindenki megválaszthatja melyik kor normái szerint szeretne élni – az Időbevándorlók nemcsak kérdéseket tesz fel, de a nézőt is arra sarkallja, hogy legalább elgondolkodjon korunk „megkérdőjelezhetetlen” igazságain. (Molnár Kata Orsolya)

Hülyék paradicsoma (Mike Judge, 2006)

Ha az értelmiségiek folyton halogatják a gyermekvállalást, míg a telepi suttyók fűnek-fának gyereket csinálnak, 500 év múlva mindenki sík hülye lesz a bolygón. Nagyjából ezzel a mondattal lehetne összefoglalni a Beavis és Butt-Head atyjaként ismert Mike Judge 2006-ban bemutatott filmjét, melyben Luke Wilson, egy balul elsült katonai projekt következtében, egy csapásra a világ legokosabb emberévé válik. A 2505-ben játszódó vígjátékban egy pankrátor pornósztár az USA elnöke, energiaitallal locsolják a földeket, az egyik legnépszerűbb tévéműsor pedig a folyamatos ágyéksérülésekről szóló Ó, a tököm.

A Hülyék paradicsoma roppant végletesen, leegyszerűsítve és hullámzó színvonalon kidolgozva, mégis egyszerre viccesen, elrettentően és elgondolkodtatóan tárja elénk meglehetősen komoly témáját. Persze, nyilván nem minden az intelligencia, sokszor józan paraszti ésszel többre megy az ember, mint három diplomával, na meg felmérések is bizonyítják, hogy az IQ-nk egyre csak növekszik, mégis elgondolkodtató, hogy akkor vajon miért általánosan elfogadott tény, hogy butulunk. Na és mit tudunk tenni ellene? Mike Judge szatírája szerint maximum annyit, hogy a megfelelő emberre bízzuk az országunk vezetését. Még ha ezért egy pankrátort, egy üzletembert vagy akár egy focidrukkert kell is lemondatni. (Hancsók Barnabás)

Amerika Kapitány-filmek (2011-2019)

A Marvel-filmuniverzum megannyi emlékezetes hőst vonultatott már fel a Vasember 2008-as debütálása óta, de talán nincs még egy annyira komplex és kreatívan kidolgozott karaktere, mint Amerika Kapitány. A Chris Evans által megformált szuperhőst először saját önálló filmjében, a 2011-es Amerika Kapitány: Az első bosszúállóban ismerte meg a nagyvilág, majd a gigasikeres képregényes franchise egyik vezéralakja lett egészen a 2019-es Bosszúállók: Végjátékig. A másik korban ébredés Steve Rogers esetében nem csupán egy vicces geg, hanem karakterfejlődésének (vagy éppen karaktere változatlanságának) szerves része.

Ahogy az eredeti képregényfigura, úgy a filmes Amerika Kapitány is az amerikai nemzet egyfajta ideálképe, akit a második világháború alatt teremtenek, hogy segítsen a hanyatló morálon. Steve Rogers a huszadik század közepén válik szuperhőssé, de egy jeges baleset miatt több mint fél évszázados hibernáció után jelenünkben ébred, ahol rögtön a Bosszúállókhoz való csatlakozásra kérik fel. Steve ódivatúságát néhol persze humorforrásként használják (például a káromkodásellenességét a Bosszúállók:Ultron korában, vagy a bepótolandó popkult listáját az Amerika Kapitány:A tél katonájában), a régi ideálokhoz való ragaszkodása valójában az amerikai államhatalom egyik legemlékezetesebb mainstream kritikája az elmúlt évtizedben. 

Míg Vasember a modern kapitalista Amerikát, Steve a régit testesíti meg, kettejük folyamatos ellentéte pedig tökéletesen képezi le a múlt és jelen közti látványos különbségeket. Éppen ezért Steve Rogers nem az USA-ban hisz töretlenül, hanem a minden embert megillető szabadságban és abban, hogy a morális tartásba nem férnek bele a kényes kompromisszumok. Bár hősies és önfeláldozó jelleme az új világban sem változik, a nemzet vezetőire már sokkal kritikusabban tekint: ez a Steve Rogers már jobban meggondolná, hogy politikusok kísérleti nyulává váljon. Amerika Kapitány az új évszázadot látva nem mindig büszke névadójára, de a névadója büszke lehet arra, hogy ilyen védelmezője van. (Rácz Viktória)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.