Rövidke könyvecske mondandó és vezérfonál nélkül. Egy kiváló újságcikk felvizezett változata. Egy karakterközpontú írás, amiből legjobban a karakter maga hiányzik.
Wil Haygood A komornyik című könyve A komornyik című film kísérője. Melléklete, függeléke. Vagy kerete talán. Mert kezdetben volt egy újságcikk: Haygood írt a Washington Postba Obama megválasztásának előestéjén portrét arról a fekete komornyikról, aki nyolc elnököt is kiszolgált. A cikk szenzáció lett. Belőle született a film hosszú koldulás-kínlódás után. S most ismét Haygood jegyzi azt a kis könyvet, amely a cikkről és a filmről szól (de az előszót már például a filmrendező, Lee Daniels).
„Fontos látni, hogy a gyapotültetvényektől kezdve a Ku-Klux-Klanon és az éttermi szegregáción keresztül hogyan válhatott az Egyesült Államok egy olyan országgá, melyet egy színesbőrű irányíthat. Katartikus felemelkedés ez, mely senkit nem hagy érintetlenül” – írja Molnár Kata Orsolya kolléganőm a filmkritikában. De a filmnek semmi köze a komornyik valódi életéhez: bevallottan fikció az egész, tanmese a polgárjogi küzdelemről. Nem „based on”, hanem „inspired by”.
Nemes ügy tehát, de a hús-vér Eugene Allen láthatatlan az ügy mögött. És ugyanígy láthatatlan a könyvben is, komornyik-mód. Száraz életrajzán kívül mit sem tudunk meg róla. Ráadásul a könyvnek még azok a hatásvadász érzelmek sem állnak rendelkezésére, amik a filmet sikerre vitték, mert Haygood visszafogottan ír: a mondatai laposak, érzései haloványak, vezérfonál nem kíséri végig.
Két részből áll a könyv és egyiknek sincs sok értelme. Az első fejezet Haygood és a komornyik találkozásának, összemelegedésének és a cikk megszületésének története, el-elvándorló kitekintéssel az öreg életére. De jellemrajzot nem kapunk. A komornyik kevés tevékenységéről és még kevesebb gondolatáról esik szó; nem tett semmi különöset, nem vett részt érdekes eseményekben, s ha meg is hívták vendégnek egy fehérházi fogadásra, arról is csak annyit tudunk meg, hogy izgult előtte. Te és én is izgulnánk előtte. Ezért nem kell írni valakiről.
S bármilyen tiszteletet parancsoló is Eugene Allen hosszú karrierje, unalmas is az olvasó számára, mert a komornyik szentül megtartja hivatása alapszabályát: a diszkréciót. Érdekességekre hát ne számíts a hatalmasok világából. És mély betekintésre se arról, milyen volt némán állni mögöttük, milyen volt figyelni a politikát. Eugene Allan lehetett a történelem szemtanúja, de nem beszél.
A második fejezet a film elkészültéről írogat. Sokat dicséri az elhivatott szakembereket, és sokat ír a pénzügyi nehézségekről, és aztán mégsem mond semmit, amin legalább felszikrázhatna az érdeklődés: nem ír részletekről, nem igazán ír a gyártásról, olyan, mint a DVD-k aranykorában a kötelezőként kiizzadt werkfilmek. „Sok nagyszerű ember vett részt az alkotásban”, mondaná egy segédrendező. Te pedig ásítanál egyet.
És kép is van a könyvben, ötvenhét. Kicsik, családiak, kedvesek, mint bármelyik otthoni fotóalbum. Keress rá a neten tetszőleges politikai-történelmi témára a korszakból, jobban jársz. A betűk és a sorközök hatalmasak, és az egész kötet nyúlfarknyi még így is, kemény borítóstul-védőkötésestül zsebre vághatnád. „Most őszintén: amennyi infó rám ragadt a könyvet lapozgatva, annak a többszörösét begyűjthettem volna akár csak wikipédia szócikkekből is” – írja egy hozzászóló. Igaza is van. Fogalmam sincs, mire jó ez a kiadvány azon kívül, hogy jól néz ki. Ha érdekel az eredeti cikk, kattints ide. Haygood hűvös stílusa a rövid prózához sokkal inkább illik, és újságírói érzékenysége százszor jobban kiütközik ott, mint a felvizezett könyv-(füzet-)változatban.