Nagyívû hegedûfutamok, világhírû filmzenék Mága Zoltán hegedûvirtuóz új lemezén. Talán a "Dáridózó” nyugdíjas réteg az egyetlen, melyre valamiféle hatást gyakorol ez a fajta zene: könnybe lábadt szemmel hallgatják, és miközben felrémlik elõttük a mûvész úr kenetteljes mosolya, hosszan felsóhajtanak.
Mindenki más részérõl azonban a teljes közöny lesz a reakció. Mága Zoltán képes a valaha volt nagy filmzenéket úgy eljátszani, hogy közben teljesen kiheréli õket, és a hallgatóban az ezekhez az egyébként végtelenül elcsépelt számokhoz fûzött utolsó érzelemmaradványok is elhalnak. Kétségtelen, a feladat nem könnyû. Ezek a klasszikusok már mindenki elõtt unalomig ismertek, és az egyetlen esély az lenne, ha új gondolatok adódnának hozzájuk. Erre azonban itt kísérlet sem történik, Mága Zoltán egyszerûen elhegedüli a dallamot, és úgy gondolja, hogy ezzel részérõl el van intézve. Pedig ez így rettentõ kevés. Valahogy még csak nem is kellemes az egész, mintha az a finom meleg lábáztató víz is kihûlt volna a lavorban. Talán Fásy Ádám felkonfjaival fel lehetett volna dobni az albumot, az ember szinte várja, hogy rekedtes hangjával belebúgjon a fülünkbe a számok között. Bónuszként van még a lemezen egy videó, melyen a Mûvész Úr a Profi filmzenéjét húzza a marokkói tengerparton ellenfényben fényképezve. Ahogy ott áll fekete alakjával a szürke dûnéken, a szürke tenger elõtt, hát van benne valami enyhén apokaliptikus. Néha ezt megszakítják jelenetek a bazárból, ahol egy csuklyás rabruhában (pizsama?) pacsizik vadidegen arabusokkal.
A borító tanulsága szerint, bár „mondják, senki nem lehet próféta a saját hazájában”, Mága Zoltánnak ez sikerült. Lelke rajta.
Mága Zoltán: Filmzenék csillagai
Magneoton, 2006
