Oscar-díjas drámai színész, A-listás akciósztár, bizarr trash-filmek hőse, kastélyok gyűjtője, megrögzött szerencsejátékos, Hollywood egyik legjótékonyabb híressége. A megtestesült mém, korunk egyik legellentmondásosabb színésze, a felfoghatatlan csoda, amelyet csak úgy hívunk: Nicolas Cage.
Kevés olyan megosztó színész dolgozik jelenleg Hollywoodban, mint amilyen Nicolas Cage – akiért legalább annyian rajonganak vallásos áhítattal, mint ahányan lecsúszott ripacsnak tartják. Cage, aki független drámákban kezdte a karrierjét, majd lett a ’90-es évek második felében hollywoodi szupersztár, manapság rendre alacsony költségvetésű, sokszor echte trash-filmekben tűnik fel. Ám más hasonló karriert bejárt színészekkel ellentétben ez mintha sem őt, sem a rajongóit nem zavarná. Cage ugyanis már rég megszűnt egyszerű színésznek lenni:
valóságos mémmé vált, egy olyan meghökkentő és bizarr jelenségé, ami felett sokan csak értetlenül vakarják a fejüket.
De mit csinál, ami ennyire megdöbbent sokakat? Tényleg csak egy öncélúan baromkodó pojáca lenne, vagy van valami mélysége, célja a sajátos játékának? Miért imádják azok, akik imádják, és hogy lehet, hogy mások pedig ugyanazért utálják? Próbáljunk a Cage jelenség mögé tekinteni, hátha sikerül jobban megértenünk azt! De hol is kezdjük?
Megnézhetjük az elnyert díjait. Cage egyaránt megnyerte már a Golden Globe-ot, a Színészek Céhének díját és persze az Oscart is. Persze a másik oldalról pedig több alkalommal jelölték Arany Málnára. Láthatóan nem kerültünk közelebb a megértéséhez. Beszélhetünk a szerepei változatos jellegéről. Ez kétségtelenül egy olyan szegmens, amelyekben manapság Nicolas Cage-et rendre alulértékelik, és karakterszínészként skatulyázzák be. Pedig, ha kicsit elvonatkoztatunk az elmúlt évek/évtized nem egyszer paródiába hajló Cage-filmjeitől, akkor láthatjuk, hogy
bő 100 alkotást számláló filmográfiája során már szinte mindent is eljátszott.
Volt már neurotikus író és annak bohókás ikertestvére (Adaptáció), a laza rosszfiú (Veszett a világ, Lány a völgyből); sötét múltú, békét kereső, morcos vagy éppen eszét vesztett, bosszúszomjas favágó (Mandy: A bosszú kultusza); karizmatikus és kissé excentrikus akcióhős (Con Air: A fegyencjárat, A nemzet aranya) vagy éppen az önpusztító alkoholista (Las Vegas, végállomás). És ez csak a jéghegy csúcsa, aki pedig látta ezeket az alakításokat az tudja, hogy mennyire sokszínűek. Hiszen ezek a karakterek nem csak azért különülnek el vizuálisan egymástól, mert más Cage haja és jelmeze, hanem mert a hang, a mimika és testbeszéd szintjén is egészen máshonnan közelíti meg őket. Cage tehát nem nevezhető karakterszínésznek.
Filmográfiáját átlapozva láthatjuk, hogy az első komolyabb repedések valahol 2006 és a Rejtélyek szigete (A vesszőből font ember univerzálisan pocséknak tartott remake-je környékén keletkeztek. A film kétségtelenül Cage egyik legrosszabbja, ami pénzügyileg sem volt egy jó befektetés – hiszen alig hozta vissza a gyártási költségeit. Mégsem lehet teljesen kijelenteni, hogy ez az egy film törte meg a karrierjét, hiszen egy évvel később A nemzet aranya második részével bő 450 millió dollárt hozott a Disney-nek (de még a kritikailag sikertelen A Szellemlovas és A varázslótanonc is profitábilisnak bizonyult). Az igazság, hogy a nagy filmjei pénzügyileg szinte mindig sikeresek voltak, csak aztán a 2010-es évekre elfogytak a „nagy filmek”.
Lehet, hogy mint sokan mások manapság, egy személyes botrány miatt szorult ki az A-listából?
Nos, kétségtelen, hogy Cage élete sem makulátlan. Többször letartoztatták már ittas vezetésért, a házasságai (amelyek olykor nem hosszabbak pár napnál) rendre bulvártémák, sőt, harmadik felesége Alice Kim pedig bántalmazással vádolta (a bíróság végül megszüntette az eljárást). Ezen botrányok azonban mégsem bizonyultak igazán nagy horderejű ügyeknek, annyira semmiképpen sem, hogy ezek miatt veszítse el a nézők/stúdiók bizalmát.
Egy botrányos húzása azonban kétségtelenül szerepet játszott a karrierjének alakulásában: mégpedig, hogy legendásan slendriánul kezelte a pénzét, és excentrikus életvitele folyományaként (előszeretettel él nagy lábon, ami az ő esetében drága autók, kastélyok, kísértetházak vagy éppen egy sziget vásárlását jelenti) tetemes adósságot halmozott fel. Ez vezetett oda, hogy kénytelen volt szinte mindenféle filmet elvállalni, olyat is, amit az ő kaliberű színészek általában visszautasítanának.
Életvitele, kiegészülve az olyan alakításaival, mint az előbb említett Rejtélyek szigete, amelyek nem csak rosszak, de a rosszaságuk nyomán mémmé váltak már érthetővé teszi, hogy Cage miért tűnt el a blockbusterekből. Túlságosan megosztó figura, nem illik bele a merev sémák szerint gondolkodó blockbuster iparba. Kilóg abból a világból, ahol még a szuperhősfilmek egy jelentős részét is igyekeznek minél realisztikusabbá és földhözragadtabbá tenni. Az igazság ugyanis az, hogy
Cage sosem volt egy klasszikus értelemben vett hollywoodi sztáralkat.
Ő mindig is a sokkal szabadabb szerzői/független filmes világba tartozott. Ez pedig egyértelműen fakad nem csupán a személyiségéből, de az inspirációs forrásaiból és a sajátos színészi technikájából. Alapvetően máshogy áll a színészethez, mint legtöbb pályatársa, és ez a legfontosabb, amit vele kapcsolatban érdemes megérteni. Nem véletlenül nevezte David Lynch a „színészet jazz zenészének”. Ugyanis ellenben a legtöbb mai, elismert, drámai színésszel, Cage nem a realitásra törekszik.
Hogy megértsük és legjobban szemléltessük a saját elmondása szerint „nouveau shamanic”-nak, máskor pedig nyugati kabukinak nevezett előadásmódját, érdemes megnézni karrierjének egyik legfontosabb filmjét, az 1988-ban megbukott, mára kultfilmmé érett A vámpír csókját. Noha már a korábbi filmjeiben is vannak igazán különös pillanatai, ez a film, ahol „megszületett” az a Nic Cage, akit ma ismerünk. Elmondása szerint itt kezdett el igazán kísérletezni és feszegetni a színészet határait. Ez pedig látszik is, hiszen a film – amelyben egy vámpírrá változó (vagy legalábbis ebben hívő) yuppie-t alakít – az abszolút Cage-ámokfutás. Minden benne van: hírtelen dühkitörések, teátrális sírások és folyamatos fizikai színjátszás, ahol a testének szinte minden tagját a lehető leglátványosabban használja fel a nézővel való kommunikációra.
Mintha nem is hangosfilmben szerepelne, de nem is ez a célja. Cage egyik legfőbb inspirációja ugyanis a némafilmek világa (különösen a német expresszionizmus), ahol minden sokkal kifejezőbb, harsányabb és szimbolikusabb volt, mint a modern realizmusra és visszafogottságra törekvő színjátszásban. Ezt próbálja ötvözni a kortárs színészi technikákkal. De nem csak céltalanul ripacskodik általában, minden megnyilvánulása, különös gesztusa eltervezett és átgondolt – A vámpír csókjában például direkt merít a Nosferatut játszó Max Schreck gesztusvilágából. Épp úgy felkészül a szerepeire, mint a körberajongott, teljesen átlényegülő „method” színészek: a Las Vegas, végállomáshoz például nem csak megnézte a legjobb részeg alakításokat, de felbérelt egy részeg színészt, akivel együtt élt, és felvette majd visszanézte magát részegen. Ahogyan az Adaptáció forgatásánál is rengeteg interjút készített a valódi Charlie Kaufmannal.
Cage technikája alapvetően nem jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más. Ám egy ilyen, sokszor harsány és formabontó hozzáállás értelemszerűen nem tud minden filmben ugyanolyan jól működni.
Mert mi is a színészet lényege? Hatásosan kommunikálni a néző felé azokat az érzéseket, amely kiváltására a film és a rendező törekszik. Egy alakításnak elsősorban nem realisztikusnak, hanem a film kontextusában vizsgálva kell hihetőnek lennie. És éppen ennek segítése egy rendező legfontosabb feladata, elérni azt, hogy a színész úgy játsszon, ahogyan az a legjobban szolgálja az adott filmet. Értelemszerűen pedig egy Cage-hez hasonló, elementáris erővel bíró figura mellé nélkülözhetetlen egy olyan rendező, aki képes a színész sajátos ötleteit és vad elképzelését kellően kordában tartani.
David Lynch, a Coen testvérek, Mike Figgis, Panos Cosmatos, Martin Scorsese vagy éppen Spike Jonze ilyen rendezők voltak. Bár értelemszerűen máshogy dolgoznak – míg Lynch aktívan biztatta őt a kísérletezésre, Coenék szigorúan fogták –, de értették Cage-et, és tudták, hogy miként állíthatják a legjobban filmjük szolgálatába. Ha pedig megnézzük Cage legjobbnak tartott filmjeit az Arizonai ördögfiókától kezdve az Ál/Arcon át a Mandy-ig, észrevehetünk bennük egy közös vonást. Jobban vagy kevésbé, de mindegyik elemelkedik a köznapi értelemben vett valóságtól. Legyen az egy alkoholmámoros rémálom (Las Vegas, végállomás), vagy éppen elvont metanarratíva (Adaptáció) egy Michael Bay-féle akcióorgia (A szikla): egyik sem kisszerű vagy hétköznapi. Cserébe azonban Cage mindegyikben elképesztően jó. Minél szürreálisabb egy film világa, annál jobban mozog benne.
A színész a rendező egyik legfontosabb eszköze. Ám mint minden eszköznek, úgy a színészeknek is megvannak az erősségeik és gyengeségeik. Nagyon kevés az univerzális színész, aki minden szerepben, minden alkalomban ugyanolyan jó.
Nicolas Cage viszont egy olyan filmes kellék, akivel nagyon erőteljes hatást lehet elérni.
Feltéve, ha a rendező érti őt. Cage pedig a sajátos munkamegközelítési módja miatt, sajátos figyelmet is érdemel. Különösen akkor, ha szerep visszafogottabb, finomabb, realisztikusabb alakítást kíván meg.
Maga a színész sem hozzáállásban, sem pedig játékában nem sokat változott a fénykora óta. Persze nyilván nem veszi minden filmjét ugyanolyan komolyan, de ha igazán összeszedi magát, akkor manapság is letaglózóan erőteljes tud lenni. Csak ehhez kellenek az olyan erős vízióval és koncepcióval bíró rendezők, mint David Gordon Green (Joe), Panos Cosmatos (Mandy) vagy Richard Stanley (Color Out of Space).
Hogy milyen az, amikor erős rendezés hiányában Cage excentrikus játéka csődöt mond, arra remek példa a Borat rendezőjének 2016-os Army of One című filmje. A film, amelyben szamurájkarddal indul Oszáma bin Láden elkapására, igaz történet alapján. Egy ilyen abszurd sztori, Cage főszereplésével már szinte előre garantálja, a kultstátuszt és a mémözönt. Az Army of One mégis a feledés homályába veszett, köszönhetően öncélú és fárasztó alakításának, melyből a koncepció és a kontextus egyaránt hiányzik.
Az Army of One vagy a tavalyi Jiu Jitsu (amiben végig érződik, hogy Cage azért őrült, mert az jó marketing) remekül példázza az örök igazságot, miszerint
sosem abból lesz kult, amit eleve annak szánnak.
Cage-nek nem egy kultikus alakítása van. Ám ezek nem az öncélú őrültködés (leszámítva talán A vámpír csókját), hanem a rendező és a színész közös munkájának gyümölcse. Egy olyan munkáé, ahol a cél nem az volt, hogy majd jó sok vicces GIF készüljön az előzetesből, hanem hogy a lehető legjobban tudják kifejezésre juttatni a film mélyén rejlő emocionális igazságot. Legyen annak a tárgya az alkoholizmus, az írói válság vagy éppen annak a drámája, amikor a nemezised arcát varrják a fejdere.
Amikor egy rendező annyit vár el Cage-től, hogy „legyen over-the-top”, az kevés. Sőt, visszafogja a színészt, hiszen ő mindig akkor volt a legjobb és a legérdekesebb, amikor nem az elvárásoknak megfelelően játszott. Amikor egymás után vállalt el teljesen különböző szerepeket. Elmondása szerint: az alapvető motivációja mindig az, hogy folyamatosan fejlődőn és tanuljon színészként. Végignézve karrierjének műfaji sokszínűséget kétségtelen, hogy szereti is, amit csinál. A Con Airt sem a nagy gázsi miatt vállalta, hanem mert látta Afrikában, hogy Charles Bronson filmeket néznek, és rájött, az akció-kalandfilm egy univerzális nyelv.
Ethan Hawke egyszer azt mondta, hogy Cage az egyetlen színész Marlon Brando óta, aki kezdett valami újat a színészművészettel.
Persze, mint minden nagyon erős íz, Cage sem nyerheti el mindenki tetszését. És ez érthető is, mégsem intézhető el annyival, hogy nem jó színész. Legyen jó vagy rossz, visszafogott és komoly, vagy totálisan elszállt: Cage a lehető legritkább esetben unalmas. Rendre képes minket kimozgatni a komfortzónánkból, ez pedig felbecsülhetetlen.
