Magazin

Frankofón Filmnapok 2013: A peremlét prófétája – Rozsda és csont

Jacques Audiard: Csont és rozsda

Rozsda és csont nem véletlenül nyitófilm a 3. Frankofón Filmnapokon, Jacques Audiard ugyanis újra egy vad és szerethető mozival állt elő, mint ahogy azt tőle régebbi alkotásaiban már megszokhattuk.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Ha az ember megpróbálja elmesélni a Rozsda és csont történetét, hamar azon veszi észre magát, hogy közhelyes történetdarabkákat ejt ki a száján. A film untig ismert, klisészerű elemekből épül fel, de a megkapó az egészben épp az, hogy ezek a részletek úgy állnak össze, ahogy Hollywoodban például elképzelhetetlen lenne, ott ugyanebből az alapanyagból más film született volna. Ez a történet egyértelműen európai.     

Ahogy korábban A próféta, vagy még korábban a Halálos szívdobbanás esetében, úgy a Rozsda és csontban is az a jó, hogy szabálytalan, ami konkréttá, életszerűvé és nagyon szerethetővé teszi a filmet. Szabálytalan képileg olyan értelemben, hogy zaklatott és makulával telt, ami a feszültségünket és bizonytalanságunkat növeli (miközben azért élteti is a szemet), a történet szintjén pedig úgy, hogy szabadon csapongunk egyik száltól a másikig, egyik szereplőtől a másikig, miközben garantáltan nem is sejtjük, merre halad majd a sztori. Ennek ellenére nincs párhuzamos szerkesztés vagy komplex, többszintes narratíva, ami egy jól megcélzott ponton összegzi a különböző életutakat, a fontos, de korántsem pátoszos találkozás pedig majd’ a film legelején megtörténik, hanem kötöttségek nélkül időzünk az egyik vagy másik karakternél, mert nincs nyomás a párhuzamosságra. Olyan, mintha épp ott lennénk, és épp annyi ideig, ahol és amíg ott kell lennünk, legyen ez akár öt perc, akár fél óra. A szereplők nem párhuzamai egymásnak, hanem kiegészítői, így nyugodtan elhagyhatjuk valamelyiküket akár hosszabb időre is, a hiányuk mindenképp megmarad.

csont-es-rozsda

Ugyanez akár szerzői koncepciótlanságot is jelezhetne abban az esetben, ha a rendező nem tudná eldönteni, melyik figurával is akar maradni, és ide-oda kapkodna. Jacques Audiard azonban tapasztaltabb és magabiztosabb ennél, nála szándékosan borulnak fel az arányok, szándékosan fordulatos a forgatókönyv – ami jelen esetben nem a túl keresettet jelenti – a már említett szent szabálytalanság jegyében.

A rendező továbbra is hű marad karaktereihez, így a Rozsda és csontban is züllött, a társadalom perifériájára szorult, bajba sodródott, vagy egészen kriminális szereplőkkel operál. A karakterek élete nyers, naturalista ábrázolást nyer, amely belevet minket az élet durvaságába és brutalitásába. Audiard nem próbál szépíteni, eltakarni, másnak mutatni vagy felmenteni, kendőzetlenül mutatja meg a jobb és a rosszabb pillanatokat is. A néző sokáig küzd magával, hogy elfogadja, eltűrje vagy kiakadjon a szereplők gyakran felelőtlen döntésein, viselkedésén, a rendező pedig nem kímél senkit, egymás után vágja a közönség arcába az erőszakos jeleneteket. A főszereplő, Ali (Matthias Schoenaerts) ugyancsak űzött vadként él vészesen agresszív életet egy lecsupaszított létszinten, amit csak időnként-óránként tud megszelídíteni a maga dühével is küzdő Stéphanie (Marion Cotillard). Audiard azonban nem lenne igazi humanista, ha a kilátástalan világból ne mutatna reményt és megmenekülést, így a régóta várt, az utolsó pillanatban érkező, éppen ezért megrendítő, egyetlen őszinte érzelmi reakció képes elhitetni velünk, hogy mindenhonnan van visszaút. Audiardnak pedig az a legnagyobb érdeme, hogy mindezt hitelesen tudja megmutatni a nézőnek.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés