Magazin

A pirotechnika Michelangelója – A Michael Bay-jelenség

Az amerikai akciófilm koronázatlan királya vagy a műfaj megcsúfolója? A legőszintébb popcornfilmes vagy cinikus, pénzhajhász trükkhalmozó? Hívták már a vulgaritás auteurjének, a celluloid antikrisztusának, filmjeire mégis dől a nép, sajátos stílusa azonnal felismerhető, őszintén felvállalja magát és azt, amit árul. Íme, Michael Bay, a világ egyik legmegosztóbb rendezője, a tömegízlés és művészet vitájának örök résztvevője.

A mérleg egyik serpenyőjében ott van a filmkritikusok teljes megvetése, nyolc Arany Málna-jelölés (amiből kettőt be is váltott), a név maga, mint egyfajta pejoratív jelző az olcsó, parasztvakító, igénytelen szórakozásra, ami a néző legalantasabb vágyait szolgálja ki. A másik oldalon pedig közel 8 milliárd dollárnyi értékesített mozijegy, amivel a 10 legsikeresebb filmrendező egyike. Michael Bay az élő megtestesülése a híres mémnek, amelyen Woody Harrelson százas bankókkal törölgeti a könnyeit. Nem csak azért megteheti, hanem mert pontosan tudja kiknek készít filmet és hogyan. Akciófilmeket, amik megtestesítik a tizenöt és harminc év közötti férfiak minden vágyát: sebesség, látvány, pirotechnika, szupermodell kinézetű nők és a lehető legegyszerűbb sztori, amiben át lehet élni minden hősiességet. Ennyi lenne csak az életműve? Igen is, meg nem is.

Mert Michael Bay nem egy szimpla tuskó, aki bekamuzta magát a filmiparba és aztán ott ragadt. Harminc évet átfogó munkássága alatt abszolút céltudatosan vitte tökélyre azt a felgyorsuló, videoklipes filmnyelvet, ami a ’90-es évekre egyre jobban meghatározta Hollywoodot. Technikai felkészültségét és dinamikus vizualitását nemcsak kortársai és magasra tartott szakmabeliek (pl. Steven Spielberg vagy James Cameron), hanem még kritikusai is kénytelenek összeszorított fogakkal elismerni. Trendlovagló és trendformáló, akit mégse tudnak tökéletesen lemásolni. Bár százszázalékosan elkötelezte magát egy zsáner mellett, nem akar ugyanabba a pocsolyába folyton belelépni, néha a kockázatos utat választja. De mi, nézők vajon ebből mennyit látunk? Tényleg van valami művészi önkifejezés Bay mögött? Szándékos butítás, amit csinál vagy szimplán elkorcsosuló ízlésünk tükre?

Nehéz lenne elhinni, hogy volt idő, amikor Bay-re még nem mozgóképes megrontóként gondoltak, hanem fiatal tehetségként.

Még csak tizenöt éves volt, amikor George Lucas asszisztenseként részt vett Az elveszett frigyláda fosztogatói­ storyboardjainak elrendezésében, a Wesleyan Egyetemen tanárai elámultak fényképeinek kompozíciós érzékétől, amiben már ott rejlett fő fegyvere: a mozgás és az akció erejének megragadása. Innen nyílt út vezetett a reklám és videoklipszakmába, ahol díjak sorát nyerte és Hollywood szeme is hamar megakadt a narancssárga naplementékkel és acélkék éjszakai képekkel bombázó fiatalemberen. 1995-et írunk: a Jerry Bruckheimer/Don Simpson producerpárosnál már évtizedes gyakorlat a reklámszakmában nagy sikereket elérő rendezők importálása a filmes területre, Michael Bay pedig tökéletesen beleillik abba a sormintába, amit Adrian Lyne és Tony Scott indított meg. Csak a színvilág még stilizáltabb, a vágások még durvábbak, a kameramozgás még intenzívebb az ő kezében. Itt már minden képnek csúcspontnak kell lennie. Megszületik a Bad Boys: Mire jók a rosszfiúk?, egy látszólag teljesen sablonos, középszerű buddy cop akciófilm, főszerepben az akkor még tévésztár Will Smith-szel, Martin Lawrence-szel (aki akkor még nagyobb név is volt, mint Smith), rendezte a zöldfülű Michael Kaliforniából. A többi már történelem.

Michael Bay a Simpson/Bruckheimer producerpárossal a Bay Boys: Mire jók a rosszfiúk? forgatásán

Míg a Bad Boys-t bizonyos elemei, többek között a két főszereplő karizmája és Bay dinamikus rendezése emeli ki a műfaj többi darabja közül, az alig egy évvel később érkező A szikla már a korszak egyik legmeghatározóbb és legikonikusabb akciófilmje lett. Egyfajta kicsúcsosodása a komoly színészeket felvonultató, sodró tempójú, markáns képi világú high-concept thrillereknek, amik a ’90-es években népszerűek voltak (pl. A szökevény, Az utolsó esély és társaik). Nemhiába tarják sokan Bay legjobb filmjének: rendezése bár bombasztikus és sokszor túlzó, de még sem a kamerakezelésben, sem a vágásban nincs jelen az az érzékszerveket próbára tevő kaotikus megalománia, ami késői munkásságára rányomja a bélyeget.

A fékek és egyensúlyok narratíva és látvány között itt még tökéletes összhangban vannak, nem megy utóbbi az előbbi rovására.

Bay útja a Bad Boys-tól, az Armageddon­ig tökéletes leképződése annak, hogyan juthat el egy kezdő rendező a százmilliós blockbusterek szintjéig, remekül ráérezve, hogy az adott nyáron éppen mire vágyik a közönség (buddy cop vígjáték –> high-concept akciófilm –> gigantikus katasztrófafilm). A méretek és a filmhossz megnövekedésével a képi világ intenzitása is egyre fokozódott. A kritikusok pedig ekkor kezdtek élesen nekimenni a deszaturált színvilággal, ezernyi vágással, dobhártyaszaggató hangtechnikával és primitív cselekményvezetéssel operáló rendezői ars poeticának, amit Bay immáron büszkén és változás nélkül képvisel a mai napig.

Michael Bay és Nicolas Cage beszélget A szikla forgatási szünetében (1996)

Ugyanakkor, ha filmográfiáját közelebbről vizsgáljuk, pont azt vehetjük észre, hogy Bay próbál saját skatulyájából kitörni, más műfajokba belekóstolni, miközben persze mindegyikben markánsan ott vannak kézjegyei. A 2000-es évek eleje egyfajta útkeresésnek is tekinthető, hiszen próbálkozott pátoszos háborús drámával (Pearl Harbor: Égi háború), saját sikerfilmjének feldagasztott, nihilista változatával (Bad Boys 2.) és a klasszikus disztópikus sci-fivel (A sziget) is. Ironikus módon pont az utóbbi vált karrierjének legnagyobb anyagi bukásává, amiben Bay kifejezetten próbált több teret engedni a cselekménynek és a karaktereknek, az akciót és pusztítást a játékidő második felére korlátozva. Mintha maga az univerzum is azt sugallta volna neki, hogy ne próbáljon komolyabb ambíciókkal próbálkozó filmes lenni, inkább maradjon meg a városnegyedek legyalulásának, agyatlan, kisgyermeki öröménél – amit a híres-hírhedt Transformers sorozat testesít meg a leglátványosabban.

Az a sorozat, ami szinte eggyé vált Bay nevével, a legtöbb bevételt hozta neki, és mindent tartalmaz, amit szeretni és utálni lehet rendezésében.

Legyen az a hiperagresszív, minden képkockát epikussá nagyító stílus, az egydimenziós sztereotip karakterek, a hasonlóan egyszerű, mégis két és fél óráig elhúzódó cselekmény, aminek persze nagy részét a „set piece-ek” töltik ki. Másnéven az akciók, amiben Bay a fizikai pusztítás, a mozgás és az összecsapódó testek legkülönfélébb megvalósítását mutatja be. A „blockbuster, mint közönségámító látványelem”-elgondolás kitolását láttuk az extrém szélsőség felé: a narratíva részről-részre egyre kevésbé koherensebb, a látványtechnika egyre nagyobb és groteszkebb, egyesek szerint a végeredmény már inkább közelebb áll az avantgárdhoz, mint egy átlagos játékfilmhez.

Michael Bay a Transformers forgatásán (2007)

A Bay-jelenség a totális ellentmondások mátrixa: egy szimpla iparosra vagy kontárra közelsem jellemzőek azok a kreatív kameraszögek, dinamikus mozgások (többek között a már elhíresült, a főszereplőket körbejáró 360 fokos beállítás), kontrasztos fényviszonyok, színvilág vagy az erőteljes atmoszféraelemek (füst, gőz, por, csatornavíz) használata. Harminc éves karrierje során a legkiválóbb színészekkel dolgozott együtt: Nicolas Cage, Sean Connery, Ed Harris, Steve Buscemi, John Turturro, Frances McDormand vagy John Malkovich (és ez még csak a jéghegy csúcsa).

A közönség szórakoztatási vágyának legegyszerűbb módját választja, de abba belead minden energiát,

a klasszikus kamera előtti trükkök és a CGI kiváló egybeolvasztásával tényleg azt érzi a néző, hogy minden robbanásnak, ütközésnek súlya van. Sőt, maga Bay nyilatkozta, hogy kifejezetten ódzkodik a számítógépes animáció túlzott használatától, ami által ironikus módon sokkal inkább rokonlélek Christopher Nolannel, mint a mostani Marvel/DC filmrendezők bármelyikével.

Mindezt tetézve, az utóbbi években Bay sokkal közelebbi érdeklődést tanúsít a hollywoodi filmek azon válfaja felé, amik az utóbbi időben egyre inkább eltűnnek. A mid-budget filmek esetében a költségvetés százmillió dollár alatt van, rendelkeznek egy hangzatos, mindenki figyelmét megragadó alaptörténettel, főszerepben két-három ismert sztár, akikkel el lehet adni. Ezek a filmek, amik Bay számára a ’90-es években az ugródeszkát jelentették és sokáig az amerikai kommersz filmgyártás gerincét képezték – most visszatér hozzájuk. Bármennyire is furcsán hangozhat a siker árnyékában, de Michael Bay-nek a Transformers-széria sosem volt szerelemprojekt (egy nemrég kijött interjúban bevallotta, hogy csak a stúdió nyomása miatt csinálta meg az utolsó két részt), viszont azok a kisebb költségvetésű filmek, amiket közben csinált, már magukon viselnek egyfajta személyes odaadást és energiát, ami nincs meg Optimus és Megatron x+1-ik összecsapásában.

A 2013-as Pain & Gain, ami három, gyors meggazdagodásra vágyó, majd túszejtésbe és gyilkosságba belekeveredő testépítő igaz történetén alapult, majdnem egy évtizedig lapult Bay fiókjának mélyén, mire lehetősége lett megcsinálni. Az akciót minimalizáló, sokkal inkább a karakterek ostoba és barbár döntésit láncreakciószerűen megmutató éjfekete humorú bűnvígjáték teljesen más terepre vitte a rendezőt, mint amit megszokhattunk tőle.

Aztán ki is derült, hogy ez a váltás talán a legjobb pillanatban találta meg őt és új energiákat adott az akkor már megfáradónak tűnő rendezőnek.

Bay a már jól ismert, mindent felnagyító, reklámfilmszerű stílusát használja fegyverként, hogy lesújtó ítéletet mondjon az amerikai álomról, az emberi ostobaságról, hedonizmusról és arról, hogy saját országának társadalma mennyire díjazza a gátlástalan törtetést. A bűnelkövető triász (Mark Wahlberg, Dwayne Johnson és Anthony Mackie) kényelmetlenül karizmatikus pszichopaták, áldozataik is kiállhatatlan bunkó újgazdagok, amerre mennek, vonzzák maguk után a söpredéket. A hihetetlen és groteszk fordulatokat halmozó sztorinak alig van pozitív szereplője, az egész egy pulzáló képi világú, dübörgő tempójú csukafejes a sötétség mélyére, ami Miami vakító partjai mögött rejlik. A Fargo szétkokainozott agyú kistestvére.

Michael Bay, a 13 óra forgatásán (2016)

A másik „Transformers-közti” film, a 2016-os 13 óra: Bengázi titkos katonái (szintén valós események alapján), a rendező egyik sokat bírált védjegyét, az amerikai hadsereg és annak arzenálja iránt tanúsított fetisizált tiszteletet világítja meg egy másfajta perspektívában. Az afgansztáni-iraki háború véres realitását tekintve meg lehet érteni, miért ízléstelen sokaknak az, ahogy a naplementében szálló Apache helikoptereket Bay úgy prezentálja, mint a fehérneműmodelleket, viszont a 13 óra korántsem az a 100%-os konzervatív, intervencionista-párti propagandafilm lett, amire a legtöbben számítottak. Ridley Scott A Sólyom végveszélyben című klasszikusához hasonlóan a 13 óra is leginkább a váratlan harci szituációba került katonák túléléséről, a háború vérvörös és értelmetlen ködjéről szól. Amikor a hazafias győzelemittasság helyett inkább csak zavarodottság van: a karakterek eltűnődnek, tulajdonképpen mit is keresnek ebben a másik országban és miért ölik az itteni embereket.

Persze Bay nem megy túl messzire a háborúellenességben, de ez a megközelítés máris karrierje egyik legérdekesebb darabjává teszi a 13 órát.

A film a klasszikus Bay-stílusjegyek mellett még rengeteget profitál Dion Bebee operatőr rendkívül plasztikus képeiből is, amik lázálomszerű digitális absztrakcióvá formálják a lézeres követőgolyóktól, repeszgránátoktól és robbanásoktól szétszakadó testeket és teret. 

Legutolsó két filmje, a Six Underground: Hatan az alvilágból és a mozikban frissen bemutatott Rohammentő is pontosan ezt a sormintát követi. Vállaltan felnőtt kategóriás, megalkuvásmentesen brutális, intenzív akciófilmek, amik színpompás, agresszív vizualitásukkal, profán egysorosokat lövöldöző, de teljesen emberi szereplőikkel és a klasszikus kaszkadőrmunkára építő akciójeleneteikkel igazi ellentéteik a mostani, teljes erővel dübörgő, sematikus és a családnak még éppen befogadható szuperhősfilmiránynak. Olyan filmek, amikre ma már egyre nehezebb a nagy hollywoodi stúdióktól pénzt szerezni.

Bay és Ryan Reynolds (2017)

A Six Underground a Netflix keretein belül tudta megkapni az elkészítéséhez szükséges súlyos pénzeket, míg a Rohammentő büdzséje kábé egynegyede egy mostani Marvel filmnek. És mit ad Isten, ez utóbbi most gyűjti be Bay karrierjének legpozitívabb kritikait a kultikus A szikla óta. Akkor tulajdonképpen, hol a helye a filmvilágban és a mi szívünkben Michael Bay-nek? Gyűlöljük, amikor az agyunkat zsibbasztja, szeretjük (vagy inkább megkönnyebbülünk), amikor valami jót csinál, de velünk van már lassan harminc éve és nem úgy néz ki, aki abba akarja hagyni.

Megrendíthetetlen stílusfetisiszta, a jó ízlést sokszor még hírnévből se ismeri, a legkomolyabb pillanatokban is ellő egy-két viccet, ami távol áll a polkorrektségtől.

Egykor ő volt a popcornt zabáló, buta nézőmassza szócsöve, mostanra inkább egy utolsó mohikán. A ’90-es évek videoklipes nemzedékének hírmondója, mely hozzátesz az összképhez valami keserédes nosztalgiát. Ha pedig az ember a közösségi média filmfanatikus részein is aktív, akkor ott konkrétan Michael Bay-reneszánszra lehet figyelmes. Egyre többen hívják kultfilmesnek, dicsérik (persze csipetnyi iróniával) és mondják azt, hogy több olyan rendezőre lenne szükség, mint ő. Lehet, nem járnak messze az igazságtól: jelenkorunkban, ahol film, sorozat, média egyre jobban összefolyik, egy teljesen megkülönbözhetetlen, egysíkú kontenttömeggé, és ahol semmi sem hagy mély nyomot, Michael Bay legerősebb fegyvere, hogy tudjuk milyen egy Michael Bay film. Jelentsen ez jót vagy rosszat.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!