Egy ember nézegeti a régi családi fényképeket, és történeteket költ hozzájuk. Érdekes könyv lesz ebből? Hát, akkor mindenképpen, ha olyan nagy ember teszi ezt, mint Ingmar Bergman.
Bergman már nagyjából leszámolt a filmrendezéssel, amikor A legjobb szándékok című könyvét írta – de tényleg ez volt a módszere. Megpróbálta a családja történetének kezdeteit, szüleinek megismerkedését és szerelmük első éveit leírni úgy, hogy az erről szóló, tőlük szóban hallott sztorikat kombinálta a kezébe jutott naplótöredékekkel, levelekkel, fényképekkel – és, mivel ezek a dokumentumok meglehetősen foghíjasak voltak, a saját fantáziájával pótolta ki a lukakat. Az eredmény minden valószínűség szerint inkább a fikció, mint a hiteles dokuregény kategóriájába tartozik (ezt a szerző előre meg is mondja), ennek ellenére lenyűgöző, ahogy feltárul előttünk a múlt, és azoknak az embereknek az élete, akik olyan nagy hatással voltak a XX. század egyik legnagyobb európai rendezőjére. Ráadásul Bergman nem csak a képi világban van otthon, írni is nagyon tud – elég csak arra gondolni, hogy nem csak filmjei, hanem nyomtatott formában megjelent forgatókönyvei is méltán ismertek és elismertek. A legjobb szándékok írásakor már hetven éves elmúlt – volt tehát tapasztalat mögötte. Azt talán nem lehet mondani, hogy ez élete fő műve, hiszen annyi nagyszerű dolgot alkotott, de hogy ez a könyve is bizonyítja, hogy tiszteletre méltó helye van az világirodalomban is, az biztos.
Ahogy azt Bergman filmjeiből, forgatókönyveiből is tudni lehet, apja lelkész volt. A szüleiről szól regény főhőse tehát egy szegény sorsú, félszeg, fura lelkészpalánta, akinek hatalmas, elfojtott érzelmek égnek a lelkében, és aki csak csodálkozva nézi a gazdagok boldogságát. Hihetetlennek is találja, amikor egy gazdag barátjának fruska húga kezd érdeklődni iránta – de persze a szerelem mindent legyőz, a családi ellenállást, a rangbéli különbségeket, a pénzügyi nehézségeket is. Vagy mégsem? A sok külső tényező mind mellékes, és minden igyekezetük ellenére végül saját maguk gáncsolhatják el a boldogságukat?
Bergman, ahogy azt már szokta, nagyon alaposan, szépen ír, a drámai párbeszédekkel és az pontos leírásokkal szinte azonnal leforgathatóvá teszi történetét. És a fejünkben azonnal forogni is kezd a film, a szemünk előtt látjuk azt, amit és ahogy láttatni szeretne. Szinte ott érezzük magunkat a száz évvel ezelőtti Svédországban – és rácsodálkozhatunk, mennyire más is volt akkoriban az élet, és ugyanakkor mégis ugyanolyan, mint most. A fiatalok bolondságai, a pályaválasztás nehézségei, a vizsgák, a családok, a szerelem – pont ugyanolyan, mint ma. Sőt, a környezetet sem olyan nehéz magunk elé képzelni: bár a telefonálás akkor még macerásabb volt, de a gyárak, a nyaralók, a diákok olcsó albérleti zugainak szép leírásai ma is tökéletesen átélhetővé teszik az ifjú pár történetét.
És valóságossá. Talán a dokumentáló jellegű forgatókönyv-formátum teszi (amit azért Bergman rendesen fellazít, igazából keverednek itt a különböző formai megoldások), de annyira hihető minden, hogy az olvasó könnyen készpénznek vesz mindent. Pedig Bergman a saját születése előtti évtizedről ír, és saját maga is többször jelzi, hogy a képzeletének játéka az egész mű – bár persze érződik benne az a hatalmas lélektani tapasztalat, ami filmjeire is rányomja a bélyegét.
A legjobb szándékok nagyon jó könyv. Tökéletesen illeszkedik Bergman életművébe. Ugyanazok a témái, a vallástól kezdve a két ember egymással való harcain át egészen addig, hogy mindez voltaképpen valamiféle önvizsgálat. Természetesen felkavaró, mint minden Bergman mű – de emellett szép is. És talán nem bravúrosan, de mindenképp hatalmas rutinnal, egy élet alkotói tapasztalatával megírt könyvről van szó. Aki szereti olvasni Ingmar Bergmant, az ebben sem fog csalódni – aki pedig még sosem olvasott tőle semmit, annak érdemes megismerkednie ezzel az oldalával is!
