Mondjak egy svájci filmet? Ööö… Nem olyan egyszerű. Most végre van egy, amit érdemes megjegyeznünk. Sőt, Peter Luisi a filmje, a Homokember, nemcsak a svájci darabok között (?!) kiemelkedő, de az egyik legszellemesebb romkom, amit valaha láttam.
Vannak filmek, melyek visszaadják az ember hitét bizonyos dolgokban. A Homokember a néha reménytelennek látszó férfinemnek ad egy újabb esélyt – főhőse, a megkeseredett Benno (Fabian Krüger) nem látja a fától az erdőt, s ahelyett hogy csak egyszerűen keblére ölelné a kávézó nem éppen modell alkatú tündérét, Sandrát (Irene Brügger – Fräulein Da Capo), csak egrecíroztatja a zenei karrierről álmodó lányt. Amikor azonban egy nap a férfiből homok kezd peregni, kénytelen a segítségét kérni.
Az alapgondolat is nagyon ötletes, egy ember, aki egyszercsak homokká válik, a kivitelezés azonban még sziporkázóbb. Mókásabbnál mókásabb szituációkba keveredik főhősünk, s miközben lepereg élete homokja – na, ezt se hittem, hogy valaha konkrét értelemben is leírom –, a néző könnyesre neveti a szemét. Peter Luisi, aki nemcsak a rendezői széket foglalta el, de a forgatókönyvet is maga jegyzi, remekül felépített, feszes történetet tett össze, amelyben minden kis mozzanatnak jelentősége van. A néző együtt nyomoz a párral, s még ha nem is kap minden kérdésére választ – hogy csak a legnyilvánvalóbbat mondjam: miért kezd el Benno peregni –, egyáltalán nincs hiányérzete. A történet annyira megragadó, hogy képesek vagyunk elfogadni szabályrendszerét, sőt, a mindenféle high-techet mellőző, sokszor megmosolyogtató, fapados „speciális effekteket” is megbocsátjunk. És mindezt azért, mert a Homokember őszinte film, nem beszél mellé, nem manipulál, és a hatásvadászat is a legteljesebb mértékben távol áll tőle – egyszerűen csak elmesél egy remek történetet, és teszi azt a legszórakoztatóbb formában.
