Szexelni vagy nem szexelni – ez itt a kérdés. És tényleg. A regény központi témája a szex, amely sajnálatos módon csupán aktusként ábrázolódik, és semmit nem mond a szexualitásról. Akik pedig imádták a Szex és New York sorozat frappáns párbeszédeit, szókimondását, és a meglepő kalandokat, jobb, ha visszavesznek az elvárásaikból, mert ilyenekkel nem fognak találkozni.
Mivel az olvasasási élményt nagyban befolyásolja, nem lehet szó nélkül elmenni a fordítás hibái mellett. Nem találkoztam még könyvvel, amelyben ennyi elírás lett volna. A betűk mintha önálló életre kelnének, újra és újra felcserélődnek. De találunk értelmileg zavaros megfogalmazásokat, pontatlan szóhasználatot is, és már-már az az érzésünk támad, hogy még az sem olvasta át, aki fordította. Az viszont kérdés, hogy amikor a citromos túrótortából almáspite, vagy Tommy-ból Timmy lesz, az a fordítás vagy az eredeti szöveg számlájára írható-e.
Candace Bushnell Carrie naplója (The Carrie Diaries) című könyvét 2010 áprilisában mutatták be, azóta pedig tévésorozatot is készítettek belőle. A sztori a Szex és New York főszereplőjének, Carrie Bradshaw-nak a fiatalkorát igyekszik felvázolni. Eleve nagy kihívás hitelesen írni a tizenévesek problémáiról, – barátság, szerelem, szex, pletyka, továbbtanulás, önértékelés, család – de úgy, hogy ráadásul van egy viszonyítási pontunk, nevezetesen Carrie Bradshaw, majdnem lehetetlen. És bele is ütközik Bushnell ebbe a falba. A tinédzser Carrie karaktere ugyanis nem sokban hasonlít a fenőtt Carrie-re. Persze mindketten szeretik a feltűnő öltözékeket, valamint hajlamosak túlbonyolítani mindent, ami pasikkal kapcsolatos, és igen, hősnőnknek már Castlebury-ben beindul a karrierje, viselkedésükben, jellemvonásaikban mégis csak eltérnek. Mindenesetre, ha Carrie Bradshaw Candace Bushnell alteregója, akkor az a gimis Carrie is, aki az iskolai újságban, a Nehéz dióban Pinky Weatherton álnéven jelentet meg botrányt kavaró cikkeket.
Botrányból pedig amúgy is akad épp elég. Carrie ugyanis Sebastian Kydd-be szerelmes, aki azonban csúnyán pofára ejti. A dologban kulcsszerepet játszik Lali, akit Carrie egészen a nevezett fordulatig a legjobb bartánőjének tartott. És akkor ott van még George, a jóképű, szép jövő elé néző férfi, akibe sajnos Carrie képtelen beleszeretni. De a többiekkel is folyton történik valami: Missy és Dorrit, Carrie húgai sem egyszerű esetek, Donna LaDonna, az iskola rettegett némbere is állandóan kavar, és a barátok körül is zajlik az élet. Az eleddig heterónak hitt Waltról például kiderül, hogy meleg, Carrie lány barátai pedig mind lefeküdtek már valakivel. Ő hát az egyetlen, aki még szűz. És akkor el is érkeztünk a regény fókuszához. Mert az egész csak műbalhé. Minden eddig sorolt szereplő és történés annak a szolgálatában áll, hogy ráirányítsa a figyelmet a főszereplő ezen problémájára. Igen, mint egy nyughatatlan kísértet, úgy bolyong ez a gondolat a regényben, miközben egyetlen érvényes állítás sem kapcsolódik hozzá.
Ha pedig volna bármi értelme ilyen egyértelműen középpontba állítani a témát, az lenne, hogy megfogalmazódjanak a félelmek, hiedelmek. Ez elmarad, és az egészből annyit vonhatunk le tanulságként, hogy ha nem fekszel le a gimis pasiddal, az előb-utóbb (de inkább előbb) lefekszik a legjobb barátnőddel. Persze az egész könyv olyan, mintha a Grease paródiája lenne, ilyen szempontból érthető ez a nagyfokú felszínesség. Érthető, de nem elnézhető. Azért nem, mert annyira viszont nem szórakoztató, mint amaz. Megáll a karikatúra és a valóságosság között félúton, mintha Bushnell sem tudta volna eldönteni, merre is haladjon, vagy ami még rosszabb, ennyi mondanivalója volt csupán. Akárhogy is, a Carrie naplója igencsak laposra sikeredett, és ahelyett, hogy leépítené, megerősíti a társadalmi sztereotípiákat.