Magazin

A végítélet órája – Hidegháborús atomfrász a filmvásznon

A nukleáris fenyegetés nem csupán Christopher Nolant ihlette meg, hanem más, olyan alkotókat is, akik megélték a hidegháború rettenetét. Az Oppenheimer kapcsán csokorba szedtük azokat a filmeket, melyek az emberiségre leselkedő egyik legnagyobb veszedelmet ábrázolják.

Hirosima és Nagaszaki rettenete után az Egyesült Államok a világ leghalálosabb fegyverének egyedüli birtokosaként tetszelgett a nagyhatalmi színpadon. A Manhattan-terv katonai parancsnoka, Leslie Groves tábornok úgy gondolta, hogy legalább negyed évszázadig senki nem lesz képes megtörni az USA nukleáris monpóliumát. Az amerikai vezetés biztos volt benne, hogy a bomba gyártásának titkát csak ők ismerik. 1949-ben azonban a Szovjetunió felrobbantotta saját atomfegyverét, így az erőviszonyok egyszerre megváltoztak. A hidegháborús légkör egyszerre nukleáris holokauszttal fenyegetett, ami több tízmillió áldozatot jelentett volna mindkét oldalon. Ezt csak súlyosbította, amikor az USA majd a Szovjetunió is kifejlesztette a korlátlan pusztító erejű hidrogénbombát. A koreai háború, majd a kubai rakétaválság rávilágított arra, hogy az emberiség csak percekre áll attól a bizonyos „éjféltől”, mely az emberi civilizáció végső pusztulásához vezet.

Ez a veszedelem a filmeseket sem hagyta nyugodni. A mozgóképművészet kezdetei óta a nézők különös vonzalommal tekintenek az elborzasztó és félelmetes témák felé. Ilyen szempontból mi lehetne iszonyatosabb, mint fajunk kihalásának veszélye vagy az általunk ismert világ megsemmisülése saját magunk által.

1964-ben, azaz mindössze két évvel a kubai rakétaválság után két film is készült a témában, melyek egyaránt arra mutattak rá, mennyire törékeny bolygónk biztonsága. Stanley Kubrick szatirikus hangnemben, ugyanakkor mégis meglehetős pontosággal készítette el a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni című rendezését. A film egy olyan fiktív helyzetet vázol fel, melyben a légierő tábornoka önhatalmúlag utasítja bombázóit a Szovjetunió megtámadására. A szovjetek azonban egy „végítéletgép” nevű berendezéssel képesek évszázadokra élhetetlenné tenni a bolygót, ha országukat külső támadás érné. A tét tehát hatalmas, és mint az Daniel Ellsberg Végítéletgép című könyvéből kiderül, sajnos egyáltalán nem elképzelhetetlen. A Pentagon-iratok szivárogtatásáról is ismert, egykori titkosszolgálati szerző szerint hasonló helyzet kialakulására sajnos a mai napig megvan az esély.

A hiedelemmel ellentétben ugyanis az USA elnökének nincsen kizárólagos joga nukleáris fegyverek indítására.

Arról ugyanis, hogy a nukleáris csapásmérés minden körülmények között működjön, úgynevezett delegáltak, helyettesek gondoskodnak, akiknek jogában áll atomfegyvereket indítani, ha a kommunikáció megszakadna Washingtonnal, vagy a felettes parancsnokokat kiiktatják a rendszerből. Ezt a riasztó víziót viszont Kubrick a maga sajátos feketehumorával tálalta, és mindez még jobban kihangsúlyozza az atomháború gondolatának abszurditását. A hidrogénbombát rodeósként lovagló parancsnok képe mintegy metaforája lett annak a fanatikus őrületnek, mely végveszélybe sodorja az emberiséget.

Stanley Kubrick: Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (1964)

A másik ijesztő lehetőség egyfajta rendszerhiba, mely nem szándékosan idéz elő olyan vészhelyzeteket, melyek pillanatokon belül atomháborúba sodorhatják a nagyhatalmakat. Sidney Lumet ugyancsak 1964-ben készült darabja, a Bombabiztos (mely később egy 2000-es remake-et is megélt) egy sokkal komolyabb hangvételű tiltakozás az ellen a technokrata szemlélet ellen, mely embermilliárdok sorsát helyezné gépek kezébe. A filmben egy technikai hiba miatt az amerikai bombázók Moszkva irányába tartanak, fejlettségük miatt pedig a szovjeteknek esélyük sincsen megfékezni őket. Az atomháború tehát látszólag elkerülhetetlen és ehhez még csak parancsot sem kellett adnia senkinek. Ellsberg szerint a Dr. Strangelove-hoz hasonlóan egy efféle helyzet sem áll távol a valóságtól, tekintve, hogy

a hidegháború időszakában mindkét oldalon rengeteg téves riasztást adtak ki technikai problémák, például radarhiba miatt.

A két film abban is hasonlít egymásra, hogy már ábrázolja a kubai rakétaválság hatására létrehozott forródrótot, mely közvetlen kapcsolatot jelentett Moszkva és Washington között. Míg Kubrick a forró drótot a szatíra, Lumet a feszültség fokozására használja fel, ám a végeredmény mindkét esetben hasonló és bizalmatlanságot sugall a kölcsönös békekeresésről és a nagyhatalmak közti megegyezésről.

Sidney Lumet: Bombabiztos (1964)

A ’60-as évek második felétől az atomhatalmak egyre inkább törekedtek arra, hogy a nukleáris energiában lévő pusztító erőt megszelídítsék és békés célok érdekében állítsák az emberiség szolgálatába. Egyre több ország mutatott érdeklődést a tisztának és biztonságosnak feltüntetett atomerőművek iránt, melyek hatalmas energiát szabadítottak fel, minimális üzemanyag felhasználásával. Az idő múlásával azonban kiderült, hogy az atomenergia közel sem olyan biztonságos, mint azt korábban hitték. Üzemi balesetek történtek az USA-ban és a Szovjetunióban is, és a polgárok kezdték elveszíteni bizalmukat a nukleáris energiában.

1979 márciusában súlyos baleset történt a pennsylvaniai Three Mile Island-ben. A baleset előtt mindössze két héttel mutatták be az amerikai közönségnek James Bridges rendezését, a Kína-szindrómát.

A filmben egy televíziós stáb forgatás közben lesz szemtanúja egy atomerőműben keletkezett üzemzavarnak. A hibát az erőmű vezetése igyekszik eltussolni, miközben a reaktor leolvadása ökológiai katasztrófával fenyeget. Az úgynevezett Kína-szindróma nevű jelenség értelmében a leolvadó reaktorból távozó, sugárzó anyagok egészen Kínáig fúrnák magukat a földben, innen a film címe. Az alkotás női főhőse, Jane Fonda nem csupán a vietnámi háború ellen tiltakozott hevesen, hanem az atomenergiát sem szívlelte. A magyar származású fizikust, Teller Edét háborús bűnösnek nevezte a hidrogénbomba megalkotása miatt, ám a színésznő a nukleáris energia polgári használatát sem nézte jó szemmel.

James Bridges: Kína-szindróma (1979)

A Kína-szindróma öröksége kézzel tapintható azokban az alkotásokban, melyek az atomerőművekben történt baleseteket és a radioaktivitás láthatatlan veszedelmét ábrázolják. Ilyen a közelmúltban bemutatott, HBO-s sikersorozat, Craig Mazin Csernobilja is. A történelem legsúlyosabb ipari katasztrófáját bemutató darab brutális kegyetlenséggel jeleníti meg a sugárzás következményeit és azt a politikai légkört, amely önös érdekei miatt mindent elkövetett azért, hogy eltussolja az 1986 áprilisában bekövetkezett balesetet. Minderre az oroszok is elkészítették a maguk verzióját, egy összeesküvéseket sugalló minisorozat és a mentésben résztvevők hősiességét mutató nagyjátékfilm, a Csernobil 1986 képében.

Az 1980-as években a hidegháborús fenyegetés és az atomveszély újra kiéleződött. A nagyhatalmak katonai doktrínájában ugyanis helyet kapott az az elképzelés, miszerint a megfelelő technológiai felkészültséggel egy atomháború kordában tartható és megnyerhető. Az Egyesült Államok csillagháborús tervei – melyeket a már említett Teller Ede szorgalmazott – arra irányultak, hogy olyan fegyverkezési versenybe kényszerítsék a Varsói Szerződés szocialista országait, amit azok már képtelenek követni. A tudományos kutatások viszont ellentmondtak a katonai elveknek és egyre több figyelem irányult egy esetleges atomháború valós, sokkoló következményeire.

Ez a félelem a filmiparban is megmutatkozott és az alkotókat az kezdte el érdekelni, mi történne egy atomháború kirobbanása után.

1983-ban mutatták be az USA-ban Nicholas Meyer tévéfilmjét, a Másnapot. A film egy elképzelt atomháború következményeit mutatja be az amerikai lakosság szenvedésén keresztül. A Másnap drámai erővel ábrázolta az atomrobbanás okozta hatásokat, mint az égési sérülések, a vakság, a radioaktív kihullás miatti sugárbetegség hatásai. A filmet állítólag az USA akkori elnöke, Ronald Reagan szintén megtekintette, aki fizikailag rosszul lett a látottaktól.

Nicholas Meyer: Másnap (1983)

Azonban még a Másnap szörnyűségei is elhalványultak a BBC 1984-ben készült, Fonalak című tévéfilmje mellett, melyet Mick Jackson rendezett. A cím arra utal, hogy modern világunkat pókhálószerűen hálózzák be azok az innovációk, melyek a jóléti társadalom és civilizáció fenntartásáért felelősek. Vagyis minden összefügg mindennel. A Másnappal ellentétben a Fonalak nemcsak az atomháború rövid, de hosszútávú hatásait is bemutatja, több évtizeddel az elképzelt támadás után.

A Fonalak helyszíne ráadásul nem az Egyesült Államok, hanem egy angol iparváros, Sheffield, melynek nyomasztó atmoszférája sokat hozzáad a brit alkotás sokkoló hatásához.

A filmben látott szörnyűségeket olyan tudósok kutatásai támasztották alá, mint például a híres fizikus és csillagász, Carl Sagan. Sagan kutatásai nyomán terjedt el a nukleáris tél rettenetes képe. A jelenség az atomfegyverek robbanása nyomán a levegőbe jutott porfelhő miatt alakul ki, mely eltakarná a napfényt, és új, globális jégkorszakot okozna a bolygón. Sagan emiatt heves vitába került Teller Edével, aki igyekezett tagadni a nukleáris tél jelenségét. A Fonalak megrendítő, dokumentarista módon ábrázolja nemcsak a nukleáris telet, de azt is, milyen lenne az a nemzedék, mely már az atomháború után születne: intellektuálisan az előemberek szintjére és szókincsére süllyedne vissza, miközben életképtelen, genetikai mutánsoknak adna életet.

A Fonalak olyan drámai brutalitással mutatta be mindezt, hogy ’84-es premierje után mindössze egyszer vetítették újra 1985-ben, a Japán elleni atomtámadások negyvenedik évfordulóján, ezt követően azonban évtizedekre dobozba tették.
Ennek oka részben az volt, hogy a csatorna már 1965-ben elhasalt egy Wargame című, hasonló témájú darabbal, melyet végül be sem mutattak. A Fonalak azonban olyan alkotás, amit a világ vezetői hatalmainak kötelező lenne megtekinteni, valahányszor az atomháborúval való fenyegetőzés eszközéhez nyúlnak.

Mick Jackson: Fonalak (1984)

A hidegháború végével és a nagyhatalmak közti nukleáris leszerelésekkel az atomháborús fenyegetés témája ugyan, némileg veszített érvényességéből, ám a filmesek továbbra is szívesen kanyarodtak vissza a kapitalista és szocialista országok konfliktusához. Ez elsősorban a globális terrorizmus térnyerése után erősödött fel, amikor fennállt annak a lehetősége, hogy szakadár vezetők vagy terroristák nukleáris és más tömegpusztító fegyverekhez is hozzájuthatnak.

2000-ben például a kubai rakétaválságot Roger Donaldson dolgozta fel izgalmas, Tizenhárom nap – Az idegháború című filmjében.

Bár az alkotás viszonylag hitelesen mutatja be azt a majdnem két hetet, amikor az emberiség történelme során talán a legközelebb került egy harmadik világháborúhoz, a szemszög túlságosan is Amerika-központú és ennek megfelelően helyenként roppant pátoszos. Ennek ellenpéldája Kathryn Bigelow 2002-es rendezése, az Atomcsapda. A megtörtént eseményen alapuló alkotás a szovjet atomtengeralattjáró, a K-19 1961-ben bekövetkezett tragikus balesetét mutatja be. Az alkotók ugyanakkor erőteljesen kiszínezték a valóságot és a tengeralattjáró sorsát egy olyan eseménnyé nagyították fel, amely az ökológiai katasztrófán túl nukleáris holokauszttal fenyegetett. A hidegháborús rettegés megjelent olyan filmekben is, mint Ron Howard életrajzi drámája, az Egy csodálatos elme, melyben a főhős paranoiás módon retteg egy szovjet atomtámadástól.

Az 1945 és 1991 közötti időszak örök leckét adott az emberiségnek, hogy a Föld soha többé nem lesz már olyan biztonságos hely fajunk számára, mint az atombombák bevetése előtt. Ennek emlékét a filmes világ is megőrizte, hogy vizuális mementóul szolgáljon mindenkinek, akinek az ujja a bizonyos vörös gomb felé nyúlna.

Gueth Ádám

Gueth Ádám 2017-ben csatlakozott a Filmtekercshez. Mióta 5-6 évesen először látta a Jurassic Parkot, vonzza a filmek világa. 2016-ban a Károli Gáspár Református Egyetem történelem szakán szerzett mesterdiplomát. Később, 2020-ban az ELTE BTK Szabadbölcsészetének filmtudomány szakirányán szerzett BA oklevelet. Főállásban dolgozik egy helyi lapnál, mellette pedig több filmes portál és blog állandó és vendégszerzője. Elsősorban a történelmi, a háborús és a science-fiction műfaj érdekli, szívesen elemzi történelmi filmek valós hátterét és igazságtartalmát. Kedvenc rendezői között találhatjuk Steven Spielberget, Ridley Scottot, Quentin Tarantinot és Stanley Kubrickot.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com