Magazin

Cinefest 2014: A világvége elmaradt – 9. nap

Világvége

Igazi fesztivál péntek volt a Cinefest Filmfesztivál kilencedik napja, amelyen három premierfilmről szeretnék szólni. Valamilyen módon mind a háromban megjelent a vallás vagy a természetfeletti, persze más-más köntösben. Német brutalitás, fülöp-szigeteki krimi és végül a világvége angol módra.

Milyen jó, hogy ingyenesek Cinefest vetítései – jutott eszembe nem sokkal azelőtt, hogy megérkeztem a fesztivál központba, és észrevettem, hogy otthon hagytam sajtókártyámat. Nem baj, gondoltam, legfeljebb az esti Edgar Wright film előtti pofozkodásnál nem lehet villogni (más taktikát választottam, majd elmondom). Mindenesetre gyanútlan fesztiválturistaként ültem be a versenyszekció német darabjára, Katrin Gebbe Tore tánca című filmjére, amelyben – bevallom őszintén, bár nem vagyok paprikajancsi – volt azért olyan pillanat, amire azt mondtam, szeretnék kimenni, erre nem vagyok kíváncsi… A Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott filmben minden megtalálható, ami a Croisette-en gyakori vendég: brutalitás és szexualitás.

A társadalom perifériáján élő fiatalokat egybegyűjtő vallási gyülekezet, a Jesus Freaks keresztelőjénél lépünk be a történetbe, és ismerjük meg Torét, a mentálisan zavart, amolyan szent együgyűségben élő fiatal munkanélküli fiút, aki egy családhoz kerülve lesz mindenki csicskája. Gyakran megmosolyogjuk a srácot, akinek bigott vallásossága fölött eljártnak érezzük az időt, aki képtelen (de talán nem is akar?) beilleszkedni ebbe a világba. Tore személyiségénél és életmódjánál csak a befogadó családétól idegenkedünk jobban. Megtalálható itt minden, ami miatt a mai családok legnagyobb többsége válságban van: cél és szeretet nélkül, reményvesztetten. A film mozgatórugója Tore megingathatatlan hite, aminek nincs más vágya, mint áldozatot hozni a család egyik tagjáért. Kimondott bibliai utalásokkal, fantasztikus beállításokkal és egyéb képi megoldásokkal utal folyamatosan a történet a krisztusi megváltás történetére: legyen az az áldozatvállalás fogalma, a hit, a remény és a szeretet megközelítési módjának különbözősége (ez a film három részének alcíme is egyébként) vagy a keresztre feszítés szimbolikus tettének egy-egy utalásszerű megnyilvánulása. (Nem véletlen a film nemzetközi címe: Rising – azaz Feltámadás.) Katrin Gebbe debütálása meglehetősen erősre sikerült, amelyet azonban így is csak erős hittel és vagy idegzettel érdemes megtekinteni.

Nagy tétben mernék fog adni, hogy még egy fülöp-szigeteki vagy tagalog nyelvű filmet nem láttam életemben, bár nem tudom, volt-e egyáltalán lehetőségem. Mindenesetre a brit koprodukcióban készült Metro Manila nemcsak hogy fesztiválkörútját járja, de – mint tegnap óta tudjuk – ez a film Nagy Britannia hivatalos Oscar-díj nevezése. A brit Sean Ellis feszes, izgalmas, helyenként pedig szívszorító krimit tett az asztalra. A film első fél órája jobban hasonlít egy magyar szociodrámához: fiatal rizstermelő család kevés pénzt kap a terményért, így a jobb élet reményében a fővárosba költöznek, ahol nagyon nyomorúságos sorsuk van, a szükséglakásoktól a kétes munkalehetőségekig. Az eddig nem sokat ígérő történetet elviszi az egzotikus környezet, így aztán, mire beindul a történet, megszokjuk Manila hangos és piszkos jelenlétét. A talpig becsületes szerető fiatal családapa, amolyan igazi Vágási Feri – néha még beszédstílusában is nagy magyar elődjét idézi – egy pénzszállító páncélozott autó sofőrjeként dolgozik, ami magában rejti a könnyű és tisztességtelen meggazdagodás lehetőségét. Ez a feszültség a film legnagyobb erénye, egy gyönyörű csavarral a végén, amit most persze nem árulok el.

Metro-Manila-1

Este kilencre maradt a pénteki nap a fesztivál az év az évtized leginkább várt filmje, Edgar Wright Cornetto-trilógiájának befejező darabja, a Világvége. A már nagyon várt és a sajtó által beharangozott filmre ellepték az érdeklődők a Művészetek Háza nagytermét, így én inkább el sem hagytam a termet az előző film után. Az inváziót leginkább az előző film rendezője sínylette meg, akivel így a film utáni beszélgetés kicsit nehézre sikerült. Miután minden kérdés megválaszolásra került, elkezdődhetett a nagy sörivászat.

A Világvége ugyanis öt férfi története, akik gigantikus, tizenkét állomásból álló túrája érettségi után félbeszakadt, így húsz év után most ismét megpróbálják. A generációs különbségekből adódó jelenetek nagyon ott voltak, hiszen ki ne tudná, mennyire máshogy tud kinézni és viselkedni húsz – vagy akár csak 10 – évvel ezelőtti osztálytársunk. Egy-két hely után azonban kiderül, hogy itt más jelentést fog kapni a kocsmai verekedés kifejezés, hiszen nem csak egyszerű nézeteltérésekről van szó, hanem a föld lakosságának jövője a tét.

A kétségkívül sajátos és eleven homorú film elődjeihez hasonló temperamentummal elhozza azt, amit vártunk, de csak és pontosan annyit, sem többet, sem kevesebbet. Így aztán aki látta és szerette a Vaskabátokat, sok újat már nem fog kapni, mint ahogy öt főszereplőnk is csalódását fejezte ki, hiszen a valaha volt eredeti kiskocsmák mára valamelyik franchise része lett…

Sergő Z. András

Sergő Z. András a Filmtekercs.hu alapítója és 2022-ben bekövetkezett haláláig felelős szerkesztője volt. Aktívan követte Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film eseményeit. Érdeklődési körébe tartoztak a dokuk, a kamaradarabok, a sport- és a valláspolitika.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com