Magazin Papírfény

„A szavak, melyek érzéseket jelölnek, igen homályosak” – Agota Kristof: A nagy füzet

agota kristof: trilogiaAgota Kristof, vagy magyarul Kristóf Ágota magyar származású, svájci frankofón íróként lett ismert jelen regényével, melyet Szász János filmje kapcsán adtak ki újra hazánkban. A nagy füzet (első kiadása: 1986, Seuil, Párizs) egy ikerpárról szól, akiket anyjuk, míg apjuk harcol, levisz vidékre a nagyanyjukhoz, hogy túléljék a háborút. A fiúk a háború alatt gyakorlásképp fogalmazásokat írnak a saját és a környeztük életéről a címadó nagy füzetbe. A jó fogalmazásnak igaznak kell lennie. „Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk. […] Azok a szavakat, amelyek érzéseket jelölnek, igen homályosak, jobb, ha elkerüljük a használatukat, és ragaszkodunk a tárgyak, az emberek és önmagunk leírásához, vagyis a tények hű leírásához.” – tűzik ki célul maguk elé a gyerekek.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Fejlődésregény

Ahogy a fent összefoglalt kiindulópontból sejthető, a könyv a fejlődésregényként is olvasható. Annyiban azonban eltér ettől, hogy nem külső tekintély határozza meg a gyerekek által követendő érték- és szabályrendszert  valamilyen felnőtt személyében, hanem saját normáik. Ők maguk nevelik, edzik magukat a kegyetlen világhoz, mert csak így tudják rezzenéstelenül elviselni. Gyakorlatokat végeznek, ilyen az írás is. De még mások is. Ahogy önéletrajzi regényében, az Analfabétában írja Agota Kristof, bátyjával vagy egy barátnőjével gyakran csinált a könyvbeliekhez hasonló, például koplalási vagy némasági gyakorlatot. Viszont a két fiú gyakorlatai sokkal keményebbek. Megedzik magukat a fizikai és lelki fájdalom ellen, hogy kegyetlen cselekedeteket is végre tudjanak hajtani. Ügyesítik magukat, erősítik a kitartásukat, valamint olyan helyzeteket is megtapasztalnak, amilyenekbe addig soha nem kerültek, hogy leküzdjék ezek visszataszítóságát. Ilyen a lopás vagy a koldulás. Minden gyakorlat egy-egy próbatétel először, utána pedig többjük rendszeressé válik. Például a mozdulatlansági gyakorlatot többször is emlegetik.

Elgondolkodik viszont az olvasó, hogy ha a gyerekek maguknak húzzák a normákat, hol van a nagyanyjuk helye a képben? Többször igyekezett megnehezíteni a feladatukat, például tyúkot sütött, amit egyébként addig nem tett, egy olyan napon, amikor a két fiú koplalt. Aztán ő is hozzászokott, és a végén már maga is élt az ikrek lelkierejével. Abban hasonlítottak hozzá, hogy ők is rengeteget dolgoztak, mint a nagyanyjuk egész életében, megállás nélkül. Ebben példát vesznek tőle, viszont szinte bárhogy kerüljenek kapcsolatba vele, kötözködésből vagy szívességet kérve, mindig leellenőrzi a gyakorlataik hatásosságát: tudnak-e koplalni, be adják-e neki a mérget, ha kéri?

És végül nem csak maguk tanulnak, hanem a környékbeli embereknek is tanítanak dolgokat, vagy épp megleckéztetik őket. A könyv már-már didaktikus: a szolgálólány, aki gúnyolódott az utcán nyáj módjára végigterelt zsidókon, és akinek hogy, hogy nem, az arcába robban a kályha, elmegy kórházi ápolónak a frontra. Nyúlszáj, a szomszéd lány, aki eleinte mindent lopással szerzett, maga műveli a kertet és eteti a a fiúktól kapott állatokat.

agota-kristof2

A lecsupaszított nyelvezet

A bevezető második lényegi elemére utalnék vissza, arra, hogy milyennek kell lennie egy szövegnek. Tárgyilagos kijelentésekre kell szorítkozni, különben eltérünk a valóságtól.

Agota Kristof stílusában nagyon közel áll a lecsupaszított nyelvezetű, önéletrajzi elemekből építkező prózához, aminek van hagyománya a francia irodalomban. Fontos állomása a francia új regény (nouveau roman) köréhez sorolt Marguerite Duras. A Szerető (ford. Ádám Péter) című regényében a narrátor és az író egybefolyik, Marguerite Duras saját kamaszkori szerelmét meséli el idős korából visszatekintve. Az új regényre jellemző ismétlés, azaz visszatérő jelenetek, emlékek újra-újra való leírása, és az elbeszélés gondolatfolyamszerű áramlása mellett Marguerite Duras tiszta, egyszerű nyelvezete teszi még jellegzetessé a regényt. A 80-as években tűnik fel a Duras-hoz nagyon hasonló, de az életrajzi valóságot sokkal szorosabban követő Annie Ernaux, aki a 70-es években indul (Armoires vides, Gallimard, 1974) a hasonlóan egyszerű stílusú, önéletrajzi ihletésű írásaival.

Az előző szerzők francia anyanyelvűek, viszont a kétnyelvűeknél fontos észrevenni, hogy az irodalom nyelve tudatos választás eredménye. Lehet azért, hogy nagyobb olvasóközönség elé tárhassa a művét (például sok afrikai, nem francia anyanyelvű író ezért ír franciául), vagy egyszerűen egy másik, még kevésbé ismert nyelvbe kényszeríti bele magát, hogy ezzel is keretet adjon a tartalomnak. Például így tesz Samuel Beckett, amikor angol nyelvű regényei után franciára vált, de ugyanúgy Agota Kristof is, aki az emigráció alatt is magyarul írt kezdetben, viszont később az „ellenséges nyelvre” vált át, ahogy az Analfabétában meséli.

„Szép érzelmekkel…”

Ahogy André Gide francia író mondja: „C’est avec de beaux sentiments qu’on fait de la mauvaise littérature”, azaz szép érzelmekkel/jóhiszeműséggel lehet igazán rossz irodalmat írni. Hogy az ellenkezője igaz-e, ha rosszakról lehet jót, akkor nincs is jobb példa Dosztojevszkij Ördögökjénél. Agota Kristof megpróbálja kiszorítani, legalábbis a gyakorlatokkal kizárni az érzelmeket, így marad a hitt tárgyilagosság és a háború és az élet kegyetlensége, ami van.

Van, akit a fiúk megbüntetnek, van, akinek segítenek. A számtalan megrázó eseményt, amit látnak, megélnek az ikrek csak az eltávolítással tudják kezelni, ha már nincs rájuk szó. A könyv naplószerű, mert közel időrendben dokumentálja az életüket, viszont saját magukról sem árulnak el mindent, csak a mellékszálakból jön rá az olvasó egy-egy részletre. Egy igazán kényes pont van a könyvben. Az apjukkal való kapcsolatuk. A hadifogságból hazatérő katona, aki a feleségét keresi, veri az asztalt, és akkor döbben csak rá, hogy nem csak felesége nincs már, hű sem maradt hozzá. Ettől – a feltehetőleg egyébként is gyenge – érzelmi állapota végképp megbillen. De a gyakorlatok a túlélést tanították a fiúknak. Ezek ismeretében nem meglepő, ha magyar oldalról tehát Csáth Géza szelleme is ott lebeg a sorok között – kegyetlenségről és bizarr szereplőkről olvasva.

Agota Kristof regénye könnyű és nehéz olvasmány egyszerre. Nyelvezete miatt egyszerű, a tartalma viszont súlyos és épp ennek az együttállásnak köszönhetően, az írói szerénységnek és kimértségnek köszönhetően kanonizálódott, és minden bizonnyal évek múltán is fennmarad a rostán. A nagy füzetet két, hozzá kapcsolódó elbeszélés követi, A bizonyíték és A harmadik hazugság, melyeket feszített figyelemmel és feszülő idegekkel olvashatunk, míg fény nem derül mindenre. Az első regény magában is kiváló, viszont nem bánja meg az olvasó, ha a két másikkal is folytatja a sort.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. A kortárs francia és amerikai költészet és a film kapcsolatáról ír disszertációt. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Filmtekercs Filmklub s03

Filmtekercs Filmklub

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x