Milyen emberek életéről szoktak könyvet írni, aztán megfilmesíteni azt? Például sportolókéról, akik balhés gyerekből rekordokat döntögető olimpikonokká válnak. Vagy mondjuk olyan fickókról, akik túlélnek majd’ ötven napot egy mentőcsónakban hánykolódva a tengeren, miközben cápákkal hadakoznak. Vagy mondjuk olyan emberekről, akik a történelem egy kevéssé ismert poklát járták meg – túlélték az iszonyatosan kemény japán fogolytáborokat a második világháborúban. Louie Zamperini azért jó alanya egy ilyen könyvnek (és filmnek), mert vele egy személyben mindez megtörtént. És még sokkal több is…
Hírneves történet az övé – Amerikában elég közismert figura. Újságcikkek, tévéműsorok foglalkoztak vele, sokat beszélt nagy tömegek előtt – de nálunk nem volt ismerős. Éppen ezért nem akarom ellőni a róla írott könyv fordulatait – van közte jó pár katartikus. Azt azonban le kell szögezni, hogy aki csak Angelina Jolie filmjét látta, amely Laura Hillenbrand könyvéből készült, a sztori leghatásosabb, legjobb részeiről marad le.
Eleve nagyon nehéz lehet jól filmre vinni egy ilyen nagy, alapos könyvet. Jolienál sokkal nagyobb rendezőknek is beletört volna a bicskája. De sajnos ő még hajlamos is egy kicsit a giccsre – így az, ami a film alapjául szolgáló könyvben valódi, dokumentumokkal, háttérinterjúkkal igazolt elem (mondjuk kor- vagy jellemrajz például), az a mozivásznon csak mesterkélt, műanyag utánzat. Ezt persze nehéz kikerülni: Laura Hillenbrand úgy kelt nagy hatást, hogy mindent hiteles információkkal támaszt alá. A film erre nem képes ilyen dokumentarista módon, ezért a „súlyt” túlzott érzelmekkel, hatásvadászattal tudja csak megadni – ez pedig aztán már villámgyorsan átcsap a giccsbe.
Hillenbrand azonban más módszerrel dolgozik. Irgatlmatlan nagy anyagot dolgozott fel, rengeteg emberrel beszélt – így hiteles képet tud festeni mindenről, amiről csak ír. Megelevenedik a második világháború előtti sportélet. Megtudjuk, milyenek voltak a hétköznapjai az amerikai bombázók legénységének. Megismerjük a japán hadifogolytáborok világát. Azt, hogy hogyan és mit éreztek a családok, akiknek fiatal férfitagja eltűnt a háborúban, hogyan, milyen módokon birkózhattak meg a szörnyűséggel. Mindezt épp elég részletességgel ahhoz, hogy bele tudjuk képzelni magunkat az akkori helyzetbe, és elég hitelesen ahhoz, hogy elhiggyük, tényleg ilyen volt – vagy legalább a szereplők számára tényleg ilyen volt. Mégis, egy pillanatig nem száraz vagy unalmas. Egyrészt azért, mert ezzel az eszközzel az írónő olyan közel tudja hozni a főszereplőket, hogy szinte mi is átéljük kalandjaikat, szenvedéseiket, másrészt azért nem, mert tényleg különlegesen izgalmas Zamperini életútja.
Aminek ráadásul még egy plusz csavar van a végén. Mert miután legyőzte a futótársakat, legyőzte az ellenséget, a tengert, a cápákat, túlélte a hadifogolytábor szadista vezetőjének kínzásait, még saját magát is le kell győznie. Az exfutó, exbombázó, exhadifogolynak szembe kell szállnia saját démonaival is – és ez a menet sem lejátszott. Annak, aki nem ismeri Zamperinit, ez is katartikus meglepetést okozhat – úgyhogy nem is árulok el többet. Mindenesetre ez, a legutolsó küzdelem egyáltalán nem fért bele a filmbe – az a háború végével ér véget. Pedig Louie 2014-ben halt meg – a róla készült film bemutatását nem érte meg, de mindenesetre a története korántsem ért véget a háborúval. Persze, a könyv sem kíséri el napjainkig – de képet ad róla, mi történt vele, mit tettek vele a megélt kalandok és szörnyűségek, és ez fájóan hiányzik az Angelina Jolie-féle feldolgozásból.
A könyv ugyanakkor kerek, egész, és az egyik legolvasmányosabb dokumentarista élettörténet, ami valaha a kezem közé került. Érdekes könyv egy érdekes ember elképesztő veszélyekben gazdag életéről – érdemes megismerkedni vele!
