A legendás Alessandro Baricco legújabb könyvével fordulóponthoz ért. Az ifjú Ara esztétikáját a karakterek névtelen, szimbolikus jellege adja, ám a regény elvesztette életszerűségét és ezzel a varázsa egy részét is.
A nemcsak regényeiről, de azok adaptációjáról is híres Baricco csúcsalkotásai a Selyem (adaptáció François Girard rendezésében azonos címmel), a Novecento (adaptáció Az óceánjáró zongorista legendája címmel Giuseppe Tornatore rendezésében), a Történet, a Mr. Gwyn és hozzá tartozó betétregény, melyekben mind megvan a meseszerűség, az őrültség és a valamilyen fokú irrealitás. A tér és az idő megfolyik, meseköntöst ölt, a szöveg maga inkább zenél, mint beszél, és szinte csak az emberek érzéseire, gondolataira fókuszál. Illetve magára az írásra. Ám a teremtett világon belül valós emberi mozzanatok vannak, életesemények, reakciók, arcok és azonosulási lehetőség. Az ifjú Ara ezzel szemben távolságot tart, megszűnik a szoros kapcsolat a racionalitással. Érzések, dallamos gondolatsorok, csilingelő mondatok vannak, de az életképek elrugaszkodottak.
Adott egy előkelő család egy nagy házzal és sajátos szokásokkal. A családtagoknak nincs nevük, csak funkciójuk szerint kerülnek említésre: az Apa, az Anya, a Lány, a Fiú és az ifjú Ara. Utóbbi kettő szerelmi története ez, akik eljegyzésük után távol kerülnek, ám mire az ifjú Ara visszaérkezik, a Fiú eltűnik. A történetet heves szexualitás színesíti és egy író vergődése, aki írja ezt a történetet. Egy íróé, akin felülkerekedtek az érzések, ahogy a család tagjain is. Érzelem-lények mind, nincs is más fontos, csak a testek és a vonzódások. Ugyan kevés szereplő lép színre a regény színterén, majdnem mindenki mindenkivel összekapcsolódik ezzel a fajta testbeszéddel. A nagy névtelen hősök mellett a még kevésbé létező hősök is megjelennek, azok az emberek, akik alárendelik magukat a család érzéseinek és a kiszolgálást, majd a nem létezést művészi szintre fejlesztik. Az ő szólamuk sosem kerül egyes szám első személybe, ahogy a többieké igen. Ugyanis egy leíró mondat olykor önvallomássá transzformálódik, kétségtelenül sajátos ritmust adva a regénynek.
Tehát zeneiség van, Baricco saját nyelve erőteljes és áramló, hiszen Baricco mégiscsak Baricco. A mondatai, egy-két kiemelt részlet olyan, mintha arannyal írná le őket. Ám hiányzik a megértés, a nagy könnyes rábólintás, mely lassan kihámozódhatna az írói ívek sokaságából, a töredezett, el-elejtett életbölcsességekből.
A fordítás mindenképpen elismerést érdemlő munkáját Nádor Zsófia végezte el, neki köszönhető, hogy Alessandro Baricco írói stílusa magyar nyelven is élvezhető.