A társadalmi ügyeket képviselő Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon idén két filmet is bemutatnak, melyek az ország egyik legelmaradottabb térségében működött Ózdi Kohászati Üzem történetét idézik meg. Almási Tamás dokumentumfilmje, a Szorításban 1987-ben készült, míg Debre Zsuzsa alkotása, az Elmúlt, oszt jól van a mából való visszatekintés az akkori történésekre, és azok napjainkig nyúló következményeire.
A hajdani Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt.-t 1946-ban államosították, így kapta az ózdi gyárrészleg 1950-ben az Ózdi Kohászati Üzemek (OKÜ) elnevezést. Az ötvenes évek erőltetett iparosítási évei után a 60-as-70-es években nagy műszaki fejlesztéssorozatok és új beruházások követték egymást. A mennyiségi eredmények azonban hiába voltak kiválóak, a minőség egyre romlott és a fokozott munkatempó, az energia- és alapanyag-ellátás problémái következtében mind nagyobb visszaesés mutatkozott a termelésben. Almási Tamás dokumentumfilmje is az ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbeli filmhíradók lelkes tudósításaival indít, hogy aztán 1987 nyarán a gyárban mutatkozó baljós események bemutatására térjen át. A rendező eredetileg háromrészesre tervezte az ózdi nehézipar válságát és az ott dolgozók sorsát bemutató dokumentumsorozatát, ám végül tizenkét éven át követte az eseményeket, s az így összeállt nyolcrészes sorozat első darabja a Szorításban.
Almási kitűnő atmoszférateremtő-képességgel a gyár hajdani dicsőségét hirdető korabeli filmhíradórészletek után rögvest az 1987-es ózdi majálisba csöppenti nézőit, hogy a virsli-sör-dáridózene szentháromságában zajló rendezvényen megszólaltassa az ózdi gyár szereplőit. A rendező Pethes András gyárigazgató és három munkásember sorsán keresztül mutatja be az ózdi gyár megbicsaklásának kezdetét, de láthatjuk a szakszervezet képviselőjét, na meg a fővárosból a vidéki majálisra leruccanó öltönyös-potrohos elvtársakat is. A megszólaltatott, több évtizede alacsony bérért nehéz fizikai munkát végző dolgozók nagyon is tisztában vannak azzal, hogy gyáruk veszteségesen termel, pedig „nagyon sokat dolgozunk a semmiért”. Pár évvel a nyugdíj előtt állnak, anyagi tartalékaik nincsenek, a máshová költözés szóba sem jöhet náluk, tanácstalanul, reményvesztetten néznek a kamerába.
A három hasonló élethelyzetben lévő munkás némileg különböző életalternatíváit követhetjük végig a filmben.
A rendező megszólaltatja a gyárat megreformálni képtelen igazgatót, Pethes Andrást is. Az ő helyzete sem egyszerű, hiszen a rajta kívül álló problémák már korábban jelentkeztek. 1987-ben a gyár 8 milliárd forintnyi adósságát rendezte az állam, amely két év alatt gyűlt fel, és már ekkor felröppentek hírek egy nagyobb létszámleépítés szükségességéről. De ezt a létszámleépítéssel járó konfliktust a pártállam már nem vállalta fel, helyette korengedménnyel nyugdíjazta Pethes, akinek a rendszerváltás közeledtével lavinaként beindult társadalmi folyamatok átcsaptak a feje felett – és új igazgatót neveztek ki.
Almási Tamás jól kiválasztott interjúalanyaival kíméletlenül leplezi le a szocialista nagyüzem selejtes termelésének abszurditásait éppúgy, mint a megyei pártbizottsági tagok hasztalan nyüzsgését vagy a minisztérium teljességgel alkalmatlan önagyonülésezőit. Kamerájával a munkásgyűlésre összehívott dolgozók elkeseredett, riadt, tétova tekintetében a rendező szívfájdítóan tükrözteti vissza a térség reménytelenségét. Vizuálisan a zakatoló gépek impozáns látványával, majd lelassulásával és leállásával, a munkacsarnokban beálló vészjósló csenddel érzékelteti a dolgok visszafordíthatatlanságát.
Ám 1987-ben még korántsem ért véget az ózdi gyár vesszőfutása, ami a rendszerváltás után kezdődött csak el igazán. Az ABB, az utolsó, még privatizálással átmentett elektronikai alkatrészeket gyártó üzem 2021-ben szűnt meg 1200 embert utcára téve ezzel, a Johnson Electric (JE) autóipari alkatrészgyár pedig 2022-ben küldött el 870 embert az automatizációra hivatkozva. Napjainkhoz kapcsolódik Debre Zsuzsa Elmúlt, oszt jól van című dokumentumfilmje, mintegy a mestere, Almási Tamás opuszához kapcsolódva. De míg Almási az ózdi gyár terében volt otthonos, addig Debre filmjének történései tipikus női térben, egy fodrászüzletben zajlanak, s tekinthetnénk a filmjét akár az ózdi gyárkomplexum évtizedek alatti felszámolásának női szemszögből való megjelenítésének is – de azért mégsem erről van szó.
A társadalmi szituáció mindkét filmben azonos, csak jókora időbeli és intenzitásbéli eltolódással látjuk.
A város – szolgáltatószektoron kívüli – egyetlen munkát biztosító helye becsődöl, munkások százai kerülnek bizonytalan léthelyzetbe, munkahelyteremtéssel nem segít az állam, a térbeli mobilitás szinte lehetetlen, emberi sorsok lehetetlenülnek el. Almási Tamás ezt a társadalmi krízist koherens, a történet valamennyi fontos szereplőjét megszólaltató, vizuálisan is megragadó dokumentumfilmben tárja a néző elé. Az ő filmjében is megjelenik a női nézőpont két munkásfeleség személyében, akik szívfájdítóan mondják el, mit jelent számukra a gyárban kialakult helyzet, a mindennapi anyagi gondok, az eltervezett családi célokról való lemondás ráismerésének döbbenete, a jövőtlen jövő.
Debre Zsuzsa filmje a hétköznapi életvilágba, egy fodrászüzletbe helyezi azokat a nőket, akik hajmosásra várva nem Nők Lapját lapozgatnak, hanem melírozás vagy hajvágás közben inkább elmélázgatnak egy kicsit a múltjukon. Mert a fodrásznő esetükben nem a vasárnapi ebédről vagy a kedvenc sorozatukról kérdezi a vendégeit, ehelyett a múlt megidézésére biztatja őket. Ezek a múltról szóló beszélgetéstöredékek azonban rendkívül disszonánsan hatnak a haj hosszának vagy színezettségének megbeszélései közé ékelve.
Pedig akár érdekesek is lehetnének, hiszen fiatal nő létükre kemény és időnként még veszélyesnek is mondható munkát végeztek a kohóüzemben, és a rendszerváltás után ők is különböző életalternatívák kipróbálásával kísérleteztek. Mindezeket azonban a fodrásznővel való felszínes csevegésből lehet csak kihámozni. Ezekből a női életsorstöredékekből nem áll össze koherens kép, miként a gyárban lezajlott eseményekről sem, még akkor sem, ha a rendezőnő a filmje végére odabiggyesztett egy hosszabb összefoglaló szöveget az Ózdon történtekről. Filmje legnagyobb érdeme a számtalan korabeli fotó, melyek a melírozásra koncentráló idős nők helyett is izgalmasan tudósítanak egy letűnt világról.
A filmeket a Verzió Filmfesztiválon lehet megtekinteni. További cikkeink az eseményről itt.
