Magazin

Alsóbb körökben – Tematikus szemezgetés

Az észak-európai államok mintatársadalmainak külvilág elől elrejtett problémáit előszeretettel tárgyalják a skandináv krimire alapozott bűnfilmek és a középosztály erkölcsi botlásait kidomborító melodrámák. Az alsóbb társadalmi rétegek élethelyzete ritkábban vagy csak érintőlegesen kerül terítékre. A 18. Titanic Filmfesztivál három, egymástól teljesen eltérő megközelítésű filmet is bemutatott a témából, ráadásul közülük kettő díjjal is távozott Magyarországról.

Martin Jern és Emil Larsson: Vadember (Svédország)

Versenyben szekció

Bár a svéd Vadember létrejöttét egy valóban megtörtént kettős gyilkosság inspirálta, mégsem a brutális bűneset jelenti a film magját. Martin Jern és Emil Larsson rendezők a svéd fiatalság elkallódását vették célba, s oly hitelességgel találták telibe a kilátástalanság céltábláját, mintha egy jellegzetesen kelet-európai élethelyzetet örökítettek volna át hazájuk zöldellő pontjaira. A Hullámtörők-díj kiosztásakor az általános érvények kiemelése valószínűleg hangsúlyosan esett latba.

A Vadember komótosan építkező cselekménye négy fiatal életébe enged bepillantást. A céltalanság vádja lepereghet róluk, mert mindannyian rendelkeznek álmokkal és vágyakkal, a környezet, amelybe beleszülettek, azonban elnyomó hatalomként uralkodik felettük. Kim frissen szabadult a börtönből, s szilárd hittel kezdene új életet raktári munkásként, megtérését azonban a sötét oldalnak dolgozó édesapja, kertes házról szóló álmait pedig barátnője szarja le magasról. Jesper szüleiről nincs hír, egy rozzant buszban tengeti életét. Fejére rendszeresen bőrmaszkot húz, s szexchattel keresi kenyerét. Susanne leghőbb vágya, hogy sztriptízáncos legyen, ártatlanságát azonban képtelen legyűrni. Miközben búcsút int a szobájában felállított fémrúdnak, anyja bejelenti, hogy eztán lakbért követel tőle. A pincérnő Ylva pedig szüzességének elvesztésében reménykedik, a lelkét mardosó vallási szekta tanításai azonban rendre felülkerekednek rajta.

A cseppet sem impozáns képet realista jegyek árnyalják. A fiatal rendezőpáros eredeti helyszíneken forgatott, maguk is hasonló sorban élő fiatalok között nőttek fel. A film minden jelenetén észlelhető, hogy értik a választott karakterek nyelvét, átérzik kétségbeesésüket. Ez az állítás a színészekre is igaz, a szereplők nagy részét ugyanis hasonló sorban élő amatőrök adják. A film további erénye, hogy pártatlan és – még a kegyetlen végkifejlet esetében is – bizarr módon humánus marad. A rendezőpáros hőseit nem különcökként, hanem közönséges fiatalokként ábrázolja, akik épp abba a korba léptek, ahol a szexualitás és az alkoholfogyasztás az összetartó erő. A Vadember dél-svéd látleletének élét csak a tetőpontnak szánt, váratlan gyilkosság csorbítja. A szegénysorral szemben kifejezett szimpátia és a sokszor látott dühkitörés-motívum sajnos nem fér meg egymással. A kudarcba fúló kitörési kísérlet feldolgozására ez – a valóságalap ellenére is – túlontúl műfaji indíték.

Thomas Vinterberg: Submarino (Dánia)

Északi fények szekció

A közönségdíjjal távozó, dán Submarino testvérpárja is a kitöréssel próbálkozik. A dogma-mozgalom egyik atyjaként számon tartott Thomas Vinterberg a Születésnap óta kereste önmagát, s van rá esély, hogy végre meg is találta az értékelhető utat. Filmjének egyik fele legalábbis a pátosztól mentes rögrealizmus ígéretét váltja valóra.

A rendező szerint a szenvedélybetegség kényszerű mentsvár a gyerekkori traumák elől, ily módon a Submarino hőseit is környezetük deprimálja az alkohol- és drogfüggőség irányába. A testvérpár kiskorát édesanyjuk alkoholizmusa határozta meg: hol maga alá vizelő, holtrészeg anyjuk pofonjaitól, hol csecsemőkorú kisöccsük egészségi állapotától rettegtek. Utóbbi életét azonban bolti lopás árán biztosított étkeztetéssel sem sikerült megmenteniük, s ez a tragédia mindkettejük életére rányomja bélyegét. Vinterberg a megrázó expozíció után két részre bontja filmjét. A fivérek drámai portréját külön-külön vázolja fel, s az egyes szálakat csak néhány hangsúlyosabb jelenet vagy hatásvadász pillanat erejéig köti össze. A manapság divatosnak számító struktúra még akkor is erős keretet biztosít a filmnek, ha a melodráma irányába is tereli az eseményeket. A két testvér élettörténete ugyanis merőben más stílusban fogant. Az alkoholista Nick szcénáját a realista karakterábrázolás, míg a drogfüggő öccsére szánt fejezetet az apai melodráma határozza meg, s mivel érzelmileg utóbbi erősebbnek bizonyul, a szálak végső szétválásakor megható megváltástörténet kerekedik ki a sztoriból.

Annak ellenére, hogy Vinterbergnek –némiképp dühítő módon – még egy önsorsrontó apát is sikerül megkedveltetnie, a jobb sorsra érdemes Nick szikár élettörténete olyannyira erősebbnek tetszik, hogy a Submarino első fele önálló kisfilmként is megállná a helyét. A férfit alakító Jacob Cedergennek olyan erős fizikai jelenléte van, hogy karaktere „kőalkoholista” voltát egyetlen képkocka is elárulja: döbbenetes élmény látni, ahogy bevásárlókosár nélkül, néhány üveg sört szorongatva ácsorog a pénztár előtt tornyosuló sorban. A rendező egysnittes jelenetekkel vázolja fel a figura szenvedélybetegségét, kapcsolatképtelenségét és alvilági múltját, majd a dán szegénynegyed közegében időzik el. A napi programot véletlenszerűen lejátszódó numerák, piti bűntények, koldulás, gyűjtögetés és röpke erőszakhullámok ölelik fel. Mivel a szegénynegyedben élőket legtöbbször csak a pia tereli egy fedél alá, éppenséggel összekeveredhet egy fia visszaszerzéséről álmodozó, részeges anya és egy pszichoszexuális dühvel küzdő börtöntöltelék is. A megannyi nyomasztó tragédia láttán sajnálható igazán, hogy Vinterberg végül a hamiskás megváltás nyomvonalát tartotta az ideális lezárásnak.

Hans Petter Moland: Hajszál híján úriember (Norvégia)

Északi fények szekció

A hasonló közegben játszódó és ugyancsak megváltástörténetet feldolgozó Hajszál híján úriembert a norvég Hans Petter Moland az előző két filmtől totálisan eltérő hangnemben készítette el. A drámai vonalat a két legerősebb skandináv exportcikkel, bűnügyi tematikával és fekete humorral lazította fel. A mixtúra a hazájába visszatérő Stellan Skarsgard jutalomjátékát eredményezte, a valószerűség azonban csaknem teljesen elveszett az abszurd kedélyességben.

Miután Ulrik kiszabadul a börtönből, kesergő szívvel kénytelen nyugtázni, hogy a bűnnel teli világ bizony jottányit sem változott, maximum lakói öregedtek egy keveset. Autószerelőként helyezkedik el, s ripszropsz az aszalódott bőrű asszonykák kedvetlen vágytárgyává avanzsál. Múltjától azonban nem szabadulhat, feltűnik a színen egy nyolcvanas években ragadt kiskirály, aki távollétében, széthullt családjáról gondoskodott, s most néhány szívességre kéri.

A kacagtató helyzetkomikum ugyan elviszi a hátán a filmet, a kitaszított közösségben időnként felmerülő melankólia azonban kevés, vagy ha úgy tetszik, felesleges, hogy két lábbal a földön tartsa az eseményeket. Még a mi Üvegtigrisünk kapcsán sem engedhette meg magának Rudolf Péter, hogy a kisember sikert arasson, s a helyzetfelmérés ilyetén tudatossága hiányzik elsősorban a Hajszál híján úriemberből. Hiába remek karakter a bálna Mercivel, makkos cipőben közlekedő, aranyfogú keresztapa vagy a tanulságokat hosszú monológokban elhadaró autószerelő, ha a norvég panelltengerben(!) nem kapnak elég mélységet. Humanista kikarikírozás helyett ezek a kisvárosi emberek megérdemelték volna a fajsúlyosabb drámai jelenlétet is. A Hajszál híján úriemberben az „élni tudni kell” mottó érvényesül, a „világ nem változik” helyett. A kisemberekhez kötődő témaválasztás azonban mindenképpen dicséretes.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés