Magazin

Alternatív valóság, alternatív idő, alternatív történelem

Alternatív valóság, alternatív idő, alternatív történelem. Ezen témák a kezdetektől foglalkoztatták a filmeseket – a művészek pedig nem hogy évszázadok, de évezredek óta támaszkodnak a tér és idő képlékenységére –, de márciusban különösen nagy dózisban kapjuk a tematikán belül érkező alkotásokat.

Az egyik nyilvánvaló példa a harmadik évadjával visszatérő Westworld a maga virtuális kalandparkjával, de ugyancsak az HBO gondozásában debütál a Philip Roth regénye nyomán készült Összeesküvés Amerika ellen, amelyben azzal a gondolattal játszanak el, mi lett volna, ha a hősként ünnepelt, de mérhetetlenül populista és xenofób Charles Lindbergh vált volna az Egyesült Államok elnökévé, a fasizmus felé terelve az országot.

A sornak nincs vége, hisz folytatódik a legendás Cosmos is, amelyben az eredeti szériát jegyző Carl Sagan özvegye ismét Neil deGrasse Tysonnal a fedélzeten indul neki a végtelennek. A dokumentumfilm-sorozat újabb évadja, a Cosmos: Possible Worlds a címéhez hűen azt vizsgálja majd, hogy a tudomány jelen állása szerint milyen alternatív világok alakulhattak vagy alakulhattak volna ki az univerzumban. Mindeközben a Jason Segel főszereplésével bemutatott Dispatches from Elsewhere egy valóságon belüli valóságban küldi élet-halál kalandra hőseit.

 

Alternatív valóság

Tehát ezek a témák mindig is jelen voltak a művészetben, csak az apropó volt mindig más. Napjainkban a legfőbb mozgatórugó még mindig a kíváncsiság, a mi lenne ha és a mi lett volna ha kérdésköre, ám a modern világban különösen aktuális és érzékeny téma az eltérő valóságértelmezés. Hogy mást ne mondjak, ott van a „fake news” históriája, ami manapság, amikor az internet korában mindenki mondandója elérhet mindenhova, végérvényesen a hétköznapi élet részévé vált.

Kozmosz: Lehetséges világok

Hisz gondoljunk csak bele, manapság mindenki megválaszthatja a saját valóságát – azt nézhet és azt olvashat, amiben ő hisz. Minden ideológiának megvan a saját csatornája, ami maga köré szervezi a híveket. Ezért fontos a tájékoztató rendszer kontrollja, mert például az olyan országokban, mint Észak-Korea,

nincs opció és nincs ellenvélemény.

De a filmvilág berkein belül maradva, a fikció (és a fentebb írtakból kiindulva, sajnos a dokumentumfilmek egy része is) minden esetben egy-egy alternatív valóságot hoz létre. Akkor is, ha az alapja a tényleges valóságunk. Két Oscar-díjas példa A rettenthetetlen és a Gladiátor – kettő a sok közül –, amelyek tényleges történelmi helyzeteket mutatnak be valóban létezett figurák történetén keresztül, miközben az alkotók a „költői szabadság” nevében egy sor dolgot megváltoztattak a valósághoz képest. Nyilván azért, hogy a kész alkotások jobban reprezentálják mindazt a mondanivalót, amit a nézők felé közvetíteni akartak.

Alice Csodaországban

De ha szűkíteni akarjuk a kört, márpedig akarjuk, jóval izgalmasabbak azok az alkotások, amelyek saját történetükön keresztül hozzák be az alternatív valóság kérdéskörét. Ott van rögtön két klasszikus irodalmi mű adaptációja, az Óz, a csodák csodája és az Alice Csodaországban. Mindkettő közös jellemzője, hogy az „új világ” a hősnők képzeletében, azon belül is az álmaikban nyílik meg, amelyeket a valós életből is ismerős figurák újragondolt változatai népesítenek be,

így kapcsolva össze a valóságot és a fantáziát.

Ugyancsak a képzelet szülte, alternatív valóságra támaszkodva mondja el meséjét a Közönséges bűnözők sánta gyanúsítottja és az egész óceánt egy rozoga lélekvesztőn átszelő fiú a Pi életében. Az ok persze más és más, hisz a Pi élete egy traumatikus élmény megszépített változata, míg a másik egy jól felépített, tudatos hazugságfolyam. De a hatás ugyanaz, a végső reveláció meglepetésként éri a nézőt, újragondoltatja vele mindazt, amit az előző két órában látott és hallott. Ugyanezzel a mechanizmussal él a Hatodik érzék is, ahol a történet szándékosan rejti el a főszereplő gyerekpszichológus önhazugsága miatt láthatatlan dolgokat, hogy aztán a fináléban újraírjon mindent.

Pi élete

Visszatérve kicsit az irodalomra, az Én, Pán Péter és a Szerelmes Shakespeare egy-egy újabb módját találta annak, hogy felépítse a saját valóságát. Előbbi úgy jeleníti meg a híres írója életét, hogy belekeveri leghíresebb műve fontosabb motívumait, úgy alkotva újra a történetet, mintha a valóság és fikció egymás mellett élne. A Szerelmes Shakespeare forgatókönyvírója még ennél is bátrabb, hisz nem csak újraalkotja a poéta leghíresebb művét, de a dialógusok jó részét Shakespeare szövegeiből írja újra. Hasonlóan bravúros dolgot művelt az Adaptáció, amelyben nemcsak újraíródik egy regény, hanem megjelenik a regény adaptálhatatlanságának története is,

amiből aztán maga az adaptáció lesz.

A valóság és fikció keveredésének azonban valószínűleg a Coen testvérek Fargója az egyik legötletesebb képviselője, pedig a rendezőpáros nem tett mást, mint hogy a teljesen fiktív történet elejére kiírták: igaz történet alapján, amivel aztán alapvetően meghatározták a befogadói élményt. Ez egy nagyon fontos szempont, hisz a legtöbb ilyen megoldás a néző miatt van. Néha szemfényvesztés, néha csak egy olcsó gimmick, de ha jól csinálják, eléri a hatást és a néző felteszi a kérdést: Mi a valóság?

tron 1982
TRON

A technika fejlődésével ez a kérdés újra meg újra előkerül. Alapja a virtuális élettér, az, hogy az interneten mindenki lehet akárki, létrehozva egy alternatív valóságot. Klasszikus példája ennek a Mátrix vagy a TRON, de közvetve mondjuk a WALL-E is felhívja a figyelmet ezeknek a saját magunknak kreált virtuális valóságoknak a veszélyeire.

De persze az alkotói leleményesség nem csak a teret, hanem az időt is képes meggörbíteni, ami újabb nagy fejezetet hoz létre a filmtörténetben.

 

Alternatív idő

„Mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.” – tűnődött Szent Ágoston. Az idő a legrejtélyesebb emberi tapasztalat, és az oly ismerős ismeretlenségét remekül ki lehet használni kreatív célokra.

Az idő vajon objektív létező? Fizikai dimenzió, kiszámolható tulajdonságokkal? Remek; akkor pompás időutazásos történeteket lehet felrajzolni gyönyörű logikai buktatókkal a nagyapa-effektustól kezdve a világvonalak széthasadásáig. Vagy szubjektív lenne, alávetve ki-ki érzékelésének? Még jobb: lassítsuk le álmunkban (Eredet), tegyük akaratunk szolgájává (Pillangó-hatás), varázsoljunk vele (Harry Potter), lépjünk ki belőle (Semmi)! Mivel az idő ilyen rugalmas eszköz, a felhasználásának módja is ezerféle (és egyre gyarapszik; az írott sci-fiben még mindig előkerülnek egyre újabb és újabb ötletek) – lássuk hát az idő legalapvetőbb felhasználási módjait.

Az időt mint fizikai jelenséget történetírói eszközként alkalmazó legegyszerűbb fogás az,

amikor egyetlen vonalon oda-vissza mozgatjuk a szereplőt az időben – a klasszikus „időutazás”. Prototípusa H.G. Wells története, Az időgép (bár korántsem első képviselője; időutazásról már 1733-ból is maradt fenn sci-fi történet). A kérdés, amikre ez a típus fókuszál: Milyen lesz a jövőnk? Hogyan viselkedne a mai ember a múltban (Egy jenki Artúr király udvarában); a más időből származó ember a mában (Időbevándorlók)? A téma kimeríthetetlen, és számos érdekes egy-pont-nullás időutazós filmet fel lehetne sorolni. A megközelítés azonban csak addig működik, amíg az ember megtartóztatja magát a mechanizmus mögé tekintés csábításától.

Eredet (Inception)
Eredet

Mert ha belegondolsz, jönnek a problémák. A legismertebb közülük a nagyapa-paradoxon: ha visszautazol az időben és lelövöd nagyapádat, akkor te sem születsz meg, tehát nem utazhatsz vissza az időben, tehát nagyapád életben marad, tehát te megszületsz és kezdheted elölről a kört – tágabban megfogalmazva: az időutazás nem fér bele hétköznapi logikánkba. A paradoxon (és társai) megoldására számos kísérlet született az irodalomban és filmművészetben (a legszemtelenebb bizonyára a Futurama vonatkozó epizódja, a Roswell That Ends Well, amely a fekete komédia kedvéért az egész paradoxont kifigurázza). Ilyen az elágazó idővonalak elmélete: ha valamit megváltoztatsz, teljesen új világok jönnek létre (lásd bizonyos Star Trek-történetek). Ilyen a különböző idősíkokat önálló „dimenzióként” kezelő felfogás (amelyek között akár utazni lehet); a teóriát például a Marvel képregényes univerzumai használják ki a sztorik közötti feloldhatatlan ellentmondások kezelésére (vagy sokkal elegánsabban Greg Egan: The Infinite Assassinje).

És ilyen az egyik izgalmas al-al-műfaj, az időhurok is, amely nem a megoldásra, hanem a paradoxon újra és újra átélésére koncentrál.

Csak hogy példát adjak az idő-narratívák végtelen sokféleségére, íme pár egymástól is jócskán különböző darab ebből az egyetlen al-alműfajból. Az ARQ szereplői egy horror-thrillerben mutatják be az időhurok alaplogikáját a halálból állandóan korábbi fázisába visszatérő főhős révén. Bill Murray az Idétlen időkig vígjátékban lett sokkal jobb emberré a tízezer ismétlődő nap alatt. Tom Cruise A holnap határában egyszemélyes hadigépezetté képezte magát, Vándorsólyom kisasszony menedékké fejlesztette a hurkot, Donnie Darko pedig az azonos című szürreális kultfilmben belesűrítette a világ minden tinédzserének halálvágyát. A Forráskód átlag-hollywoodi thrillerré egyszerűsítette a koncepciót, a Déja vu ígéretes, de nem sokat nyújtó szintén-átlag-akciófilmmé; a Looper bezzeg úgy vált izgalmas sci-fi akció-thrillerré, hogy mert agyat feltételezni a néző fejében és párszor igen ügyesen megfacsarta az időhurok alaplogikáját.

A holnap határa
A holnap határa

És akkor nem is említettem a Találmányt, A lé meg a Lolát, meg azt az 1987-es szovjet sci-fit (!!), amiben hőseink néhány 1949-es időkör révén megtanulják tisztelni az időseket (Zerkalo dlya geroya). És végképp nem említettem azokat a filmeket, amelyek nem fizikai (sci-fi) időhurokkal, hanem például az amnézia trükkösebb változataival érik el a naponta-újrakezdés történetét – ha már logika, Christopher Nolan Mementója

a nézői befogadóképesség végső határaiig csavarja az idő percepciójával való játékot.

A teoretikus csúcsot ezen az ágon azok a művek jelentik, amelyek vállalkoznak az idő mint fizikai létező mai legjobb tudásunk szerinti bemutatására, és megpróbálkoznak tudományosan is többé-kevésbé komolyan vehető ábrázolásával a kreatív történeten belül. A legszebb példa erre az időkezelés szerelmesének, az előbb említett Christopher Nolannak Csillagok közöttje (és az azt kísérő modernfizika-könyv) – és egyébként a fizikai idő könyörtelenségét bemutató legszebb jelenet, amit vászonra valaha alkottak, Matthew McConaughey nagyjelenete a lánya videóival.

Csillagok között

No de az idő nem csak számokban és logikában fogalmazható meg, hanem ezekkel gyökeres ellentétben, szubjektív benyomásként, akarattal manipulálható misztikumként is.

Hermione (nem valami végiggondolt, single timeline alapvonalas) időutazásai a Harry Potter-sorozatban a fantasyra általában jellemző lazább időfelfogásra adnak példát. Sokkal, de sokkal kegyetlenebb, ám még mindig alapvetően misztikum az idő Stephen King óriási fantasy-sorozatában, A setét toronyban, és itt a különböző „idősíkok” mellett még a fent említett időhurok fantasy-variánsára is példát találni (és ez a példa ráadásul érzelmileg kegyetlenebb, mint bármelyik sci-fi, amit eddig megismertem).

Az idő akarattal vezérelhető a Pillangó-hatás történetében:

a főszereplő saját életét alkotja újra és újra azáltal, hogy megváltoztat valami apróságot a múltjában. Azokban a kevésbé ismert, de izgalmas sztorikban is az akarat a lényeg, amelyek az idő megállítását adják szuperképességként hőseiknek. Az idő puszta akaratlagos lelassítása, vagy az azzal ekvivalens szuper-sebesség már jóval gyakoribb, lásd X-Men és egyéb kortárs szuperhősök. Az Érkezésben az idő úgy válik manipulálhatóvá, ahogy az ember belső időfelfogása hozzáidomul az idegenek holisztikus nyelvéhez. Az idő fölött járó lány kamasz főszereplője szintén kedve szerint irányíthatja az időt és ki is használja újonnan lelt erejét alaposan, de – és ez tipikus az akaratvezérelt időtörténetekben – hamarosan rá kell ébrednie, hogy az idővel nem lehet büntetlenül játszani.

Érkezés

És végül ott van az a típusú időkezelés, amelyik csupán a nézőre irányul – amelyik pusztán a történetszálak lineáris múlt–jelen–jövőjének felvágásával játszik. A klasszikus és divatteremtő példa Tarantino Ponyvaregénye, ahol a cselekmény különböző szakaszai a film más-más pontjain jelennek meg, a trend eddigi művészi csúcsa pedig már megint Nolantől a Dunkirk gyönyörű, csaknem költői cselekményfűzése. Ez a forgatókönyvírói fogás azonban mostanra már oly elterjedtté vált, és a közönség oly alaposan hozzászokott az értelmezéséhez (emlékszem, kamaszként hogy össze voltam zavarodva a Ponyvaregénynél), hogy már az olyan B-kategóriás szerzők és filmek is magabiztosan élhetnek vele, mint a hanyatlóban lévő Luc Besson és az ő Annája.

De vajon melyik az idővel foglalkozó legjobb történet valaha?

A művet az az író alkotta, aki minden sci-fi szerző közül a legszebben bánt a logikával, és aki a legelegánsabb vonásokkal volt képes felrajzolni beláthatatlan időmélységeket: Isaac Asimov; a tökéletes idő-történet címe pedig A halhatatlanság halála.

A filmesek tehát előszeretettel tekerik ki az idődimenzió nyakát bármely műnem, bármely műfajáról is legyen szó. Miért is lenne ez másként a konkrét tényekkel, az egyetemes történelemmel?

 

Alternatív történelem

Mielőtt továbbmennénk, fontos a fogalomtisztázás, ugyanis az alternatív történelem nem egy másik, a miénkkel párhuzamos történelmi időszakot dolgoz fel, hanem egy, a sajátunkkal megegyezőt, amely egy adott töréspontba mutat. Az ebből induló törésvonalat szegélyező események formálták olyanná jelenünket, amilyennek megéljük. Az írók ebbe a töréspontba maszatolnak bele, s ennek hála a hasadás iránya megváltozik. A nemrég elhunyt Rutger Hauer főszereplésével készült Fatherland a (később bővebben taglalt) náci győzelemmel írja újra a történelemkönyveket, a CSA: Confederate States of America című mockumentary pedig a polgárháború győzelmét adta át a gonosz félnek, míg a Pixar Dínó tesója nemes egyszerűséggel a kréta-tercier kihalási eseményt törli el.

Dínó tesó

Éppen emiatt az aprónak tűnő fogalmi különbség miatt nem tartoznak e műnembe azok a fantasyk, amelyekre talán előbb gondolnánk, mint például a 2001: Űrodüsszeia, A majmok bolygója, vagy akár a Sky kapitány és a holnap világa. Az utóbbit és a hozzá hasonló történelmi fikciókat a legnehezebb elválasztani, hiszen látszólag másik időt mesélnek el. Éppen emiatt megtévesztő az alternatív jelző, jobban illene rá a spekulatív, amely viszont pont az ezt és mellette

a sci-fit, a poszt apokaliptikát, de még a szuperhős szubzsánert is magába foglaló halmaznak a gyűjtőneve.

Elsőként a római Titusz Líviusz A város alapításától című gigantikus históriája született meg az alternálás szellemében, amelynek egyik könyve azzal a gondolattal játszik el, mi lett volna, ha Nagy Sándor, makedón hadvezér Róma felé vette volna az irányt. A nacionalizmus persze nem új keletű, s ennek rendje és módja szerint a császári erők diadalmaskodtak volna, mondván „csak ne szűnjünk meg szeretni a békét, amelyben élünk, s szívünkön viselni a polgárok egyetértésének gondját”. Ez a fajta öntudatépítés kedvelt üzenete az alternatív történelemre épülő művének, s ilyetén a krónikás írásának modern kori megfelelője, a For All Mankind, amely az amerikai-szovjet űrversenyt variálja meg a jenki büszkeség maximalizálásának feltett céljával, amit még az sem kezdhet ki, hogy a történelem első intergalaktikus mondata egy marxista-leninista üdvözlégy.

For All Mankind

A két alkotás között eltelt potom kétezer év alatt az alternatív történetírás fokozatosan lett egyre népszerűbb, a 20. század derekán pedig valóságos virágzásnak indult, s azokból lett százszorszép, amelyek ezt a csőlátást levetkőzve, a már-már káros nárcizmus helyett kritikával éltek. Az egyik legismertebb ezek közül Alan Moore képregényeklasszikusa és az abból készült film- illetve sorozatadaptációk, a Watchmen, amely azzal állít sötét, szatirikus és intrikus tükröt a mindenkori USA elé, hogy Nixont és a szennyesét békén hagyva (Watergate-botrány)

a Fehér Házban hagyta őt a vietnami háború diadala után.

Noha ezek az események sokkal korábbról indulnak, (jó esetben) komplex ok-okozati összefüggésekkel, mindig egy bizonyos pontba vezetnek, amelyről létezik egy egyetemesen ismert kimenetel. Amikor azonban eljön a sorsdöntő pillanat, a történet teret enged a fantazmagóriáknak.

Watchmen

Tételezzük fel, hogy Hitlert nem szorítják sarokba, nem lövi agyon magát, győznek a nácik, Németország nem oszlik két részre. Helyette az USA-val történik meg ez, méghozzá a tengelyhatalom érdekei szerint. A németek és a japánok türannosz rendszerében pedig szitokszó az ellenkezés. Azonban a két dudás nem fér meg egy csárdában-elv szerint széthúzás kezdődik, s a lázadás szikrája pislákolni kezd. Ez Philip K. Dick méltán becsült Az ember a fellegvárban című regénye és amazoni adaptációja, amely mind a mai napig a legtöbbször körbejárt alternatív történelmi zsáner

egyik legkiemelkedőbb darabja.

Noha az is igaz, hogy túl sok vetélytársa nincs e két nagyágyúnak, hiszen hiába nyúlik 2000 évre vissza a műfaj, a mozgóképkultúra más szabályok szerint működik. Az alternatív történelmi időben játszódó film ritka, mint a fehér holló, a csekély szórás pedig nem enged sok ragyogó csillagot.

Bizonyos fokú tudást és kompromisszumot feltételező rendszer ez, amelyben előbbi a nézői affinitást, a téma kauzatív viszonyainak bővebb ismeretét, míg utóbbi esetében a készítők és a stúdiók nyersanyaghoz fűződő alázatát, a jó szándékot követeli meg. Ennek a patt közeli helyzetnek legékesebb példája a 2017-es HBO-Amazon-balhé. Az amúgy is szegmentált felvevőpiac kiátkozta David Benioff és D. B. Weiss Confederate című sorozatát, amely a CSA-hoz hasonlóan polgárháború déli győzelmét vizionálva erősen rasszista gondolatokat plántált. Ezzel szemben a jelenleg is készülő Black America feltehetően egy politikailag sokkal korrektebb, sokkal befogadhatóbb darab lesz.

Nem csoda, hogy éppen emiatt a rizikófaktor miatt próbálnak a készítők – az amerikaiakon kívül a britek és a japánok is – a biztosabb vizeken evezni, vagyis az egyetemesen elfogadott főgonoszt,

a nácikat és szovjeteket felváltva pofozgatni.

A briteknél az It Happened Here, az An Englishman’s Castle, a Resistance és a 2017-es SS-GB is a német megszállás traumatikus lehetőségét firtatja (épp úgy, mint az Összeesküvés Amerika ellen), míg a japánoknál a Six-String Samurai, a 2009: Lost Memories, de még a The Place Promised in our Early Days című anime is a szovjet terrort igyekszik megtörni. De valljuk be, ez a felhozatal nem kimondottan acélos, szinte alig ismert darabokról beszélünk, és ha kibővítjük az elemzés spektrumát a más egyéb divergenciapontokra, mint például az ipari forradalomra (9), vagy az olyan popkulturális nonszenszekre, mint a Beatles nemlétezése (Yesterday) sem javul igazán a helyzet.

Francia mozi - Becstelen brygantik
Becstelen brigantyk

Az alternatív történelem, mint a filmek és sorozatok expozíciója, egy szó, mint száz, macerás. Sokkal könnyebb úgy alkalmazni ahogyan Tarantino is teszi a Becstelen brigantykban, amelyben egy bosszúszomjas zsidó lány rágyújtja moziját a teljes náci vezérkarra a film végén, vagy a Volt egyszer egy… Hollywoodban Sharon Tate-tel. Habár két messze eltérő volumenű esetek ezek, az amerikai álmot és sztárkultuszt megtestesítő színésznő életben hagyása legalább akkora hatást gyakorolna napjaink popkultúrájára, mint a Führer ilyen módú halála a szociopolitika alakulására. Összességében tehát elmondható, hogy alig-alig kapunk olyan darabokat, amelyek konkrét környezetként kezelik az AH-t, a cselekményt beleágyazva egy korábban másként zajlott idősíkba. Ennél jóval bőségesebb merítés van azokból, amelyek

narratív elemként tekintenek a történelemhamisításra.

Ezekben a hősök visszautaznak az időben, hogy megakadályozzák a Pearl Harbor-i japán diadalt (A végső visszaszámlálás), vagy elkerüljék a JFK-merényletet (11/22/63), esetleg korrigálják a múlt hibás döntéseit (Quantum Leap).

A leggyakoribb módja mégis az, amikor önön valóságukat írják újra.

X-Men: Az eljövendő múlt napjai 1984
X-Men: Az eljövendő múlt napjai

A rebootolt X-Men-széria viszont keresztmetszetet képez e kettő csapásvonal között. Az elsők a kubai rakétaválság idejében menti meg a világot, Az eljövendő múlt napjaiban a hidegháborúban próbálják meggátolni Nixon mutánsellenes törekvéseit, az Apokalipszisben pedig az óegyiptomi istennel, En Sabah Nurral és a Négy lovassal veszik fel a harcot. A fókusz mégis inkább a fantasyn van, akárcsak az okkultista nácikkal versenyző Indiana Jones és Amerika Kapitány esetében.

Kétségkívül érdekes párosítás a blockbuster fantasy film és a történelmi esemény,

azonban ezek az alkotások narratív komplexitásukban nem tudnak az irodalomban meglehetősen kiterjedt alternatív történelem pótlékaként tündökölni. Kritikához túlságosan melegszívűek, szkepticizmushoz nem elég bátrak, messze menő spekulációkhoz pedig túl egyértelműek. Ez egyfelől baj, másfelől viszont szerencsés, hiszen így további elemzésekbe bonyolódhatunk a mozgókép időhöz, történelemhez és valósághoz fűződő kapcsolatáról.

Az alternatív történelem pedig ennek fényében végképp hálás-hálátlan zsáner. A For All Mankindhoz kapcsolódva a valós, de akár a fiktív események alternálása akkor dicsőül meg, ha nem bravúroskodás vagy didaktikusság működteti. Ez főként azért is igaz, mert e sajátos műnem már réges-rég túl van a reneszánszán, vagyis nem könnyű újat újszerűen, pátoszmentesen mondani.

Avatar

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Avatar

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Avatar

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya